„Elmondtam Szijjártónak, hogy rosszulesett”

  • Nagy Gergely Miklós
  • 2015. augusztus 31.

Belpol

Kóka János a Cellumról és az Orbánnal közös utazásairól. Neve korábban szitokszó volt a jobboldalon, most a kormánnyal együtt dolgozik a magyar export fellendítésén. Tegeződik Orbánnal, Szijjártóról remek véleménye van. Kóka János részletesen először a Narancsnak beszélt a távol-keleti utak hátteréről.

Magyar Narancs: Annak apropóján, hogy a külügy szervezésében olykor ön is a kormány delegációjával utazik, Kövér László azt mondta egy hétvégi beszélgetésen: noha a parlamentben a feje búbjától a sarkáig rühellte Kóka Jánost, most sikeres üzleteket kíván a cégének. Annak idején ön milyen érzelmeket táplált Kövér irányában?

Kóka János: Nem nagyon különbözőeket, mint ő felém. Amúgy én is sok sikert kívánok neki a házelnöki működéshez.

MN: Négy éve érkezett a mobilfizetésekre specializálódott hazai Cellumhoz, amelynek ma már tulajdonosa és vezetője. 2011-ben milyen feladatokat kapott?

KJ: Érkezésemkor a Cellum a mobillal történő vásárlás területén lefedte a magyar piacot. Rá­adásul 2010-ben a Mastercard a Cellumot választotta egy új, okostelefon-alapú fizetési technológia kifejlesztésére – ez meg is alapozta azt a technológiát, amellyel ma már távoli földrészeken is sikeresek vagyunk. Engem a Cellum azért igazolt le, hogy Magyarországon kívül Közép-Európában, a Közel-Keleten, illetve Kelet-Ázsiában próbáljunk meg nagy piacokat szerezni. A másik feladatom a tőkeszerzés volt. Ez azért kellett, mert ezen a területen sok a kutatásfejlesztésre fordítandó pénz, azaz a befektetés csak hosszú távon térül meg. Amióta itt vagyok, több mint egymilliárd forint befektetés érkezett a cégbe.

MN: Ennek nagy része egy Oszkó Péter vezette befektetési alaptól. Egy másik partnerét pedig épp Gyurcsány Ferenc Altusában találta meg. A közös politikai múlton túl mi szólt még az említettek mellett?

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

KJ: Amikor 2011-ben a nemzetközi terjeszkedés mellett döntöttünk, megversenyeztettünk több lehetséges befektetőt. Ezek egyike az Oszkó Péter vezette, amúgy OTP többségi tulajdonban működő PortfoLion alapé volt (Oszkó azóta távozott a cégtől – N. G. M.), ezt a Cellum végül elfogadta. Ebben meghatározó szerepe igazából az OTP-nek volt, hiszen tudtuk, ha őket választjuk, az átlagosnál jobb pozícióból indulunk egy OTP-s tárgyaláson. Ez később valósággá vált, hiszen tavaly év elején elindult az OTP mobilfizetési szolgáltatása, ami Cellum-termék. Oszkó Péterrel politikusként ismerkedtem meg, nyilván építettem erre a kapcsolatra, amikor a befektetőknek megpróbáltam előadni, hogy termékeinknek mi az értelmük.

Az Altus szerepe már más tészta. Dobrev Klára – lévén édesapja bolgár származású, és ő maga is kiválóan beszéli a nyelvet – Bulgáriában komoly hely­ismerettel és üzleti kapcsolatokkal rendelkezik, ezért őt kértem meg, hogy a bolgár piacon nézzük meg, milyen lehetőségeink lennének. Az első tervünk az volt, hogy Romániában és Bulgáriában indulunk el, Magyarországról ez a két ország tűnt a két leggyorsabban megnyerhető piacnak. Míg Romániában máig nem sikerült elindulnunk szolgáltatásainkkal, addig Klára remek üzleti érzékkel vitt el minket olyan potenciális partnerekhez, akik közül az egyik végül befektetett a Cellum helyi cégébe. Minthogy start­up vállalkozásról volt szó, abban állapodtunk meg, hogy a tanácsadói díjat részvényben fizetjük. Így lett az Altus tulajdonos a leányvállalatunkban. Egy konzorciummal egyébként épp most nyertük meg a szófiai mobilparkolási tendert, hétfőn írtuk alá a szerződést. Nagy kedvvel és lelkesedéssel dolgozom Klárával, ő az egyik legkiválóbb üzletasszony, akit ismerek. Azoknak pedig, akik a bolgár piacban perspektívát látnak, csak ajánlani tudom.

MN: Mit mutat a mérleg, mennyit nőtt, fejlődött a Cellum, amióta ön is a cégért fáradozik?

KJ: 2011 óta duplájára nőtt azoknak a száma, akik a Cellumért dolgoznak. Leányvállalatot nyitottunk Bulgáriában és Ausztriában. Utóbbinak komoly szerepe volt abban, hogy az OTP-n kívül az Erstét is meg tudtuk nyerni, és ma már ennek a banknak a mobilfizetési szolgáltatását is a Cellum végzi. Nyitottunk leányvállalatot Albániában, úgy gondoltuk, hogy egy kevéssé fejlett piacot is érdemes megfognunk, ez azonban korainak tűnt, ott még nem tudtunk elindulni.

A leglátványosabb sikereket Magyarországon kívül Kelet-Ázsiában mutattuk fel. Egy hónappal ezelőtt nyitottuk meg a szingapúri központunkat, ott nemcsak értékesítést és fejlesztést szeretnénk végezni, de el akarjuk érni, hogy technológiailag is onnan szolgálhassuk ki a kelet-ázsiai régióban lévő üzletfeleinket. Megnyertük Indonézia legnagyobb mobilkészülék-gyártója által kiírt tendert, ott a mi biztonságos mobilfizetési technológiánk fut majd előre telepítve az összes általuk gyártott okostelefonon. Ebből ők évente több mint hárommillió darabot gyártanak és értékesítenek az indonéz piacon – ennyi okostelefon van Magyarországon összesen. Indonéziában aláírás előtt állunk egy komoly bankkal is, ezenkívül az egyik legnagyobb japán pénzügyi szolgáltató választott bennünket mobilkereskedelmi partnerének. Az első ügyfelünkkel már szerződést tárgyalunk Szingapúrban. Thaiföldön tavaly ősszel indítottunk el az egyik legnagyobb távközlési szolgáltatóval egy szintén okostelefonos mobilfizetési alkalmazást.

A Cellum abban nagyon jó, hogy egyszerűen használható és biztonságos digitális fizetési szolgáltatásokkal ruházza fel a kereskedőket, a bankokat és a távközlési szolgáltatókat. Kevéssé látványos, de fontos eredmény, hogy két olyan magyar szoftvertermék is készen van, ami legalább olyan erős, mint a prezentációkészítő szoftverek piacán a Prezi, vagy a Ustream az internetes közvetítések területén. Az egyik egy mindenhol gyorsan bevezethető mobiltárca-technológia, a másik egy kereskedőknek szánt fizetési szolgáltatás, amivel ősszel debütálunk.

MN: Mit profitál ebből a magyar állam? Az igazi nagy dobások ezen a téren sem itthon vannak. A mondjuk Szingapúrban szerzett profitból mennyi kerül haza?

KJ: A profit egyik részét a helyi üzletfejlesztésre fordítjuk, a másikat hazahozzuk kutatásfejlesztésre. A következő évek a Cellumnál arról szólnak, hogy az említett országokban saját műszaki bázist és szerverközpontot építsünk ki, és minél több ügyfelet nyerjünk meg. Koncepciónk, hogy a kutatást és fejlesztést Magyarországon tartsuk. Azok közé tartozom, akik a falig próbálnak ebben elmenni. Látunk sok tiszteletre méltó példát arra, hogy egy magyar szoftvermérnöki teljesítmény az Egyesült Államokban berobbant és ma a világvezetők közt van – Prezi, Ustream, LogMeIn –, de ott a Graphisoft vagy az IND, amely most már külföldi tulajdonú. Olyan cég azonban kevés akad, amely meg tudott maradni magyar központú vállalatként, és így tudott volna működni nemzetközileg sikeresen. Nem hiszem el, hogy ezt ne lehetne megcsinálni.

MN: 2014-ben többek közt Orbán Viktor társaságában Szaúd-Arábiába utazott, ráadásul már diplomata-útlevele is volt, ezt Szijjártó Péter intézte. Hogy került abba a csapatba?

KJ: Ezenkívül még Tokióban és Szingapúrban is voltam ilyen küldöttség részeként, s nagyon remélem, hogy a jövőben is meghívást kapunk hasonló utakra. Tudni kell, hogy a magyar export nagy része ma a multik teljesítménye, a Mercedesé például vagy a Nokiáé, amíg Komáromból ontotta a telefonokat a világ minden tájára. Ezzel nincs is baj, a gond csak annyi, hogy a magyar export emiatt nagyon függ e világcégek teljesítményétől, illetve az ő megrendelőik igényétől, erejétől. A Nokia összeomlása például súlyos nyomott hagyott az exportszámainkon. Magyarországnak épp az az érdeke, hogy sok innovatív kis- és közepes vállalkozása találjon exportpiacokat – amikor gazdasági miniszter voltam, én is ezt támogattam.

Nagyon pozitívnak látom ennek a kormánynak, személyesen Szijjártó Péternek a törekvéseit ezen a területen. Ez kitörési pont lehet, bár nagyon kitartóan kell dolgozni érte, hiszen a kicsik egyenként csak pár millió, esetleg pár tízmillió dollárral járulnak hozzá az exportbővüléshez. Ahogy miniszterként én is meghívtam a korábbi minisztereket, hogy tanulhassak a tapasztalataikból, úgy Szijjártó Péter is meghallgatta a külgazdasági intézményfejlesztéssel kapcsolatos elképzeléseimet. Neki amúgy az a nagyon helyes elképzelése, hogy a külgazdaság és a külpolitika tartozzon egybe, a nagykövetek is a magyar vállalkozások sikeréért dolgozzanak. Hogy az exportot próbáljuk meg szakértelemmel, tudással, tőkével, exporthitellel, jelenléttel, kormányzati lobbival ösztönözni. Ilyesmi volt annak idején az én vízióm is, és úgy látom, hogy ez a régi célkitűzés, amivel bénáztak a korábbi kormányok – köztük mi is –, talán végre elkezdhet működni.

MN: Amikor ön miniszter volt, jószerivel nem volt olyan hét, amikor Szijjártó ne szólította volna fel lemondásra, mondván, hogy maga a legrettenetesebb gazdasági miniszter az ország történetében. Most meg hogy egyetértenek… Ön hogy oldja fel ezt az ellentmondást?

KJ: Ellentmondás? A politikusnak ez a feladata. A Fidesz akkor központilag kiadta, hogy a Kókát kell ütni. Nem kell ezen megsértődni.

MN: Ez ilyen egyszerű? Ilyen a politika? Utóbb nem is érdekes, ki mit mond?

KJ: Szét kell tudni ezt választani, a személyes érintettségemet és a cégem érdekeit. Én az üzleti életből teljesen kiszálltam, amikor politikus lettem, majd amikor visszatértem, már nem volt politikusi érdekeltségem. Hogy nézne ki  az, ha azt mondanám a szoftvermérnökeimnek, hogy én vele nem dolgozom, mert a házam előtt tartott sajtótájékoztatót, és azt mondta, hogy egy szélhámos vagyok? Elmondtam egyébként Szijjártónak, hogy ez rosszulesett. Értette.

MN: Szóval hogy találtak egymásra? Egyszer csak megcsörrent a telefon, és beleszólt Szijjártó?

Kóka és Szijjártó Szingapúrban

Kóka és Szijjártó Szingapúrban

Fotó: MTI

KJ: Ennél ez sokkal egyszerűbb, van köztünk beszélő viszony. Végül is kollégák voltunk, legalább hetente találkoztunk a Parlamentben. Nekem amúgy egész jó véleményem van Szijjártó Péter képességeiről, jó dolgokat csinál az exportfejlesztés terén. Ha beszélgetek vele, bármilyen ország kerül szóba, ahol van valamilyen elképzelésünk, ő egyből mondja, hogy milyen vállalkozások exportját kellene előrevinni. Ha pedig nekem valaki segít, akkor nekem ezt egy kitörésre kész cég vezetőjeként kötelességem elfogadni.

MN: Tegeződnek?

KJ: Persze.

MN: Hogy néz ki egy ilyen út a külügy szervezésében? Úgy tudom, van egy részvételi díj, amit be kell indulás előtt fizetni. Miből áll ez?

KJ: A repülőjegy, a szállás meg az ottani programok költségeit kell megtéríteni. Én amúgy csak Szaúd-Arábiába utaztam azzal a géppel, Tokióba például Szingapúrból érkeztem és Indonéziába mentem tovább. Ott csak pár órára csatlakoztam a delegációhoz.

MN: Mi történik ezeken a külföldi helyszíneken?

KJ: Ezeknek az utaknak olyan szerepük is van, hogy azok a magyar üzletemberek, akik exportpiacokat keresnek, egymással, illetve a kormánytagokkal is kommunikáljanak. Sokan azért mennek el ezekre az utakra, mert sok lehetőséget látnak abban, hogy mozogjanak ezekben a körökben, és csak másodlagos érdekük, hogy épp azon az adott piacon beépüljenek. Ezeken a programokon én nem nagyon vettem részt, a Cellumnak ezekben az országokban már vannak konkrét tárgyalópartnerei, projektjei. Ugyanakkor örömmel hívtam meg japán partnereimet a tokiói magyar nagykövetségen rendezett fogadásra, ahol megmutattam nekik a magyar borokat és ételeket, és hallgattunk magyar népzenét is. Nekem ezek az alkalmak inkább a már meglévő és megszerzett kapcsolataimnak a további felerősítésére, mintsem újak feltalálására szolgálnak.

Ezeken az utakon szoktak lenni kapcsolatfelvételre szolgáló üzleti fórumok is, hátha egymásra találnak a magyarok és az ottani cégek – ám én ebben kevéssé hiszek. A mi szektorunkban nem így ismerkedünk, ügyfeleink főleg bankok, távközlési cégek. Annak persze csak örülni tudok, ha meg tudom őket hívni egy olyan konferenciára, ahol a magyar miniszterelnök beszél, és aki a legígéretesebb magyar cégek közt mutatja be a Cellumot. Ha az indonéz magyar nagykövetség – ahogy ezt megtette – a Cellum tiszteletére rendez fogadást, és meghívja oda az ügyfeleket, akkor ők nemcsak a technológiai tudásunkat látják, de azt is, hogy a Cellum legitim szereplője a magyar piacnak, és a kormány mögötte van teljes külgazdasági súlyával. Én minden innovatív magyar kkv-nak melegen ajánlom, hogy jelentkezzen azokra a külügy szervezte utakra, ahol ő maga közvetlen lehetőségeket lát. Főleg keleten fontos ez, ezek az országok erősen államközpontúak. Japánban, Vietnamban vagy Szaúd-Arábiában fontos, hogy egy ország vezetése miképp nyilatkozik egy cégről. Amit a magyar külügy újabban visz, nem magyar találmány: ezt csinálja Izrael, Finnország, Németország; futtatják a saját feltörekvő vállalkozásaikat jól működő programokkal.

MN: Volt egy MTI-s szingapúri fotó, amin ön és Szijjártó beszélgetnek. Mit mondott akkor neki?

KJ: Részletesen elmondtam neki, mit tervezünk Szingapúrban, Indonéziában, hogy mekkora lehetőségeket látok Mianmarban, ami egy hatvanmilliós ország, nagyon kevés infrastruktúrával, de elképesztő igényekkel. Beszéltem neki a japán projektünkről, ahol a magyar nagykövetség nagyon sokat segített nekünk, hogy jól pozicionáljuk magunkat annak a banknak a vezetésénél, ahol versenyben voltunk. Szijjártó erre elmondta, milyen lépéseket tervez ezekben az országokban, és például azt is, hogy az új jakartai nagykövet elfoglalta a pozícióját, keressem őt nyugodtan, nagyon fogékony az üzleti dolgokra. Jó látni azt, amikor a nagykövetek nem azzal vannak elfoglalva, hogy a golftagsági bérletüket hogyan tudják a legjobb feltételekkel meghosszabbítani, hanem várják a magyar vállalkozók hívását. Még akkor is, ha azok nem épp annak a politikai pártnak a támogatói, amely őt küldte ki.

MN: Úgy tudom, ön és Szijjártó az utakon kívül is egyeztetnek.

KJ: Előfordul, hogy cellumos témákban elmondom neki, hogy állunk, és kérdezem, ők merrefelé mennek. Nekünk fontos tudni, hol lesz a legközelebbi miniszterelnöki delegáció. Amikor a magyar kormányfő találkozik egy másik vezetővel, azt hónapokig egyeztetések előzik meg, amelyek felpezsdítik a két ország közötti kapcsolatokat. Ha ebbe sikerül belekerülni, akkor az felhajtó erő. Szijjártó Péterrel nagyon sokat beszélgetünk arról, hogyan kéne ezt jól csinálni. Egy tízmilliós ország informatikai fejlesztési lehetőségei korlátozottak az ország határa­in belül, de ha a terméket tudod úgy pozicionálni, hogy világsiker lesz, akkor a lehetőségek végtelenek. Indonézia 250, Mianmar 60, Thaiföld 70, a Fülöp-szigetek 100 milliós piac, Kína pedig brutális, 1,3 milliárdos. Itt az elektronikus kereskedelem növekedési üteme meghaladja a világ minden más részéét. Kivéve talán Fekete-Afrikát, de arra nem szándékozunk terjeszkedni.

MN: Orbán Viktorral is beszélget ilyen utazásokon?

KJ: Minden alkalommal váltottunk pár szót.

MN: Vele is megy a tegeződés?

KJ: Igen. De nem mintha olyan jól ismerném. Politikusként talán kétszer beszéltem vele, akkor sem négyszemközt. Ezek a mostaniak amúgy rövid beszélgetések. Gazdasági szereplőként tekint rám, és az is vagyok. Öt éve hagytam el a parlamentet, és nem is tervezem a visszatérést a politikába. Szaúd-Arábiában elmondtam neki, hogy mekkora lehetőség volna magyar szoftvercégek piacokhoz juttatásában. Tudniillik a szoftver az a termék, amelyik sose fogy el, és nagyon jól bírja a távolságot. Mi is a magyar borok problémája? Nagyon jók, de a borászatok általában csak néhány tízezer palackot állítanak elő, így például a kínai piacon szóba sem jöhetnek. És vannak olyan termékek, amelyek a távolságot nehezen bírják, vagy drága őket szállítani. A szoftver nem ilyen, mert korlátlanul terjeszthető, és nagyon távoli országokban is működhetnek, akár magyar központtal.

MN: Pár éve Budai Gyula a nagy elszámoltatás során önt is le akarta szedni, aligha a saját ötlete nyomán. Nem érzi furán magát, hogy miután nem tudták megfogni, most a kormányzati vezetőkkel cseveg üzleti dolgokról?

KJ: Hibát követnék el, ha a politikában szerzett sérelmek miatt azt a céget hoznám hátrányos helyzetbe, amelyiknek a vezetését rám bízták. Korábban liberális politikus voltam, és ma is liberálisnak gondolom magam. Hiszek a joguralomban, a piacgazdaságban, a szabad versenyben. Mivel a jelenlegi kormány illiberálisnak definiálja magát, ebből egyenesen következik, hogy a dolgok nagy részében nem értek velük egyet. Nem vagyok a szavazójuk, se a támogatójuk, fenntartom magamnak a jogot, hogy kisebb és nagyobb nyilvánosság előtt kritizáljam az összes olyan lépésüket, amit károsnak tartok Magyarország szempontjából. De van sok dolog, amit támogatok. Miniszterként évekig nyomtam, hogy be kell vezetni az egykulcsos adót, mert az segíthet egy erős középosztály kialakításában, ahogyan évekig beszéltem arról is, hogy az államnak segítenie kell az innovatív
kkv-k exportteljesítményét növelni. Tessék, most megcsinálták.

MN: A keleti nyitásnál maradva: a kereskedőház adatai idén kétmilliárdos veszteségről szóltak, a statisztika pedig azt mutatta, hogy nem nőtt a keleti régióba küldött magyar export mértéke. Ez lenne a nagy siker? Sőt, Szijjártó Péter újabban inkább már déli nyitásról beszél.

KJ: Helyesnek tartom, hogy új piacokat próbálunk szerezni. Az uniós növekedés nagyon szerény, érdemi fejlődésre itt nem lehet számítani. Az Egyesült Államok belső piacára bejutni új termékkel nagyon nehéz, de a magyar exportmix nem is az amerikai piacra állt rá. A keleti és déli piacok izgalmasak, itt lesz növekedés.

MN: De hát hiába költünk rá, úgy tűnik, nem sikerül betörnünk.

KJ: Ez egy hosszútávfutás. Nem jó, ha a magyar exportnak nagy a kitettsége egy-egy piac felé, vagy egy-egy nagyvállalat teljesítményével kapcsolatban. Ezért célszerű tehetséges kkv-k százait, ezreit hitelekkel, programokkal segíteni, hogy előbb kisebb, majd nagyobb összegekkel járuljanak hozzá exportteljesítményünkhöz. Jó a cél, érdemes kitartani az elképzelés mellett.

MN: Az utóbbi év egyik nagy témája a politikusi urizálás kritikája. Szép példái ennek a kormánypárti drága karóra, a Gucci- vagy a Louis Vuitton-táskák, vagy épp a növekvő luxuslakások. Hogy látja ezt ön, akinek van némi tapasztalata ez ügyben? Jogosan kapnak ezért a fideszes politikusok, vagy alaptanul hőbörögnek a kritikusok?

KJ: Mosolygok ezen, úgy látom, a fagyi visszanyal. Érdekes, hogy pont ők kezdték el a politikai karaktergyilkosság eszközéül felhozni a kormánypolitikusok karóráját.

MJ: Nem volt nehéz dolguk. A sajátjáról például ön beszélt a Playboyban. Ahogy a helikopteréről is.

KJ: Mindenkit megnyugtathatok, azóta az összes karórámat ellopták egy betörés során, ma már nincs egyetlen sem. De hogy ne csak viccelődjek: semmi baj nincs azzal, ha egy politikus vagyonos. De csak akkor, ha először lett vagyonos és aztán lett politikus. Ha ez máshogy van, az kérdéseket vet fel.

MN: Tehát az ön esetében nem volt semmi gond?

KJ: Ma már nem állnék ki ezekkel a nyilvánosság elé, és a karórámat is levenném. Ettől azonban nem lennék boldog. Lázadó voltam, azt gondoltam, hogy mivel minden fillér, amit megkerestem, adózott jövedelem, lehet rá büszkének lenni. A 90-es évek második felében az Elendert építettük, annak eladásából alapoztam meg a vagyonomat, aminek nagy részét sikerült is felélnem a politikusi évek alatt.

MN: Hogyan? Ilyen ínségesek voltak politikusi évei?

KJ: Persze. Politikusként jelentősen csökkent a vagyonom.

MN: Hiányzik a politika?

KJ: Nem.

MN: Mi a legfontosabb, amit abban a közegben tanult?

KJ: A politika eszköz- és értékrendszere teljesen más, mint az üzleté. És egyszerűen nem lehetsz őszinte. Ha ilyen órád van, nem mutathatod meg, ha neked az a véleményed a pártod álláspontjáról, hogy az egy marhaság, nem mondhatod ki. Azt sem mondhatod el, hogy az apparátus felét ki kéne rúgni, mert visszafelé húzzák a minisztériumot. Azt hiszem, nem voltam elég tapasztalt, bölcs.

MN: Minek? SZDSZ-elnöknek vagy gazdasági miniszternek?

KJ: A miniszterség hasonlít egy nagyvállalat menedzsmentjéhez. Hatékonyan kell működni, tisztességesen el kell számolni, működtetni kell egy szervezetet. Azokra az évekre jó érzésekkel emlékszem vissza. Építettünk 600 kilométer autópályát, behoztunk 60 ezer munkahelyet, özönlöttek Magyarországra a járműipari, gyógyszer­ipari, elektronikai beruházások és szolgáltatóközpontok, 4-5 százalékos volt a gazdasági növekedés. 2006 után aztán elromlott minden, megbuktak a reformok, amik a lényegét adták volna, miért érdemes kormányon lenni. Innen 2010-ig már csak egy nagy szenvedés volt.

A legnagyobb hibám az volt, hogy azt hittem: mivel hatékonyan tudok vezetni egy minisztériumot, akkor jó pártelnök is leszek. Büszkeséggel töltött el, hogy olyanok támogattak, mint Pető Iván, Kuncze Gábor vagy Magyar Bálint. Egy 30-as fiatalembernek ez nagy visszaigazolás, ami hatalmas lökést adott. De nem ismertem fel, hogy erre még nem vagyok kész.

MN: Mi hiányzott?

KJ: Bölcsesség, tapasztalat. És nem voltam elég tehetséges politikus, meg is buktam. A pártpolitika nem az én műfajom. Az ember próbáljon meg abban a közegben teljesíteni és érvényesülni, amihez igazából ért. És nekem ez az üzlet.

Neked ajánljuk