Magyar Narancs: Hogy értékeled a Jazz + Azt? Egy termék búcsúzott vagy egy értékes popzenei produkció?
Geszti Péter: Maradjunk az utóbbinál, ami számotokra talán a sikere miatt gyanús. Mások nem rendelkeznek olyan szervezeti háttérrel, szemlélettel, mert általában a kiadójukra szokták sózni a zenészek a macerás marketingfeladatokat. Mi egy nagyon kicsi kiadóhoz, a BMC-hez szegődtünk el, amelynek vezetője - barátunk, Gőz László - a zenekarban is harsonázott. Működött a Rapülők-menedzsment, az egyik kisebb cégem, és megszereztünk minden anyagi támogatást, hogy ezt az általatok terméknek minősített dolgot futtassuk. Amikor meg kell írni a dalokat, akkor alkotásról van szó, amikor pedig el kell adni, akkor termékről. Abban a pillanatban, hogy kirakod a CD-t a kirakatba, termékké válik, tökmindegy, hogy Kispál és a Borz vagy Jazz + Az.
MN: Ez rendben van, de a második lemezetek megjelenésekor nem nagyon lehetett eldönteni, hogy lemezt vagy mobiltelefont reklámoztok.
GP: Szerintetek. Annak, hogy európainak mondható körülmények között koncertezhess élőben, az egyébként elképesztően jó zenészek számára sem megalázó gázsikkal - nos, ennek ára van. Az, hogy az ember föl tudjon menni a színpadra olyan technikával, jelmezekkel, fényekkel, rendezővel, koreográfussal és egyebekkel, nagyon sok pénzbe kerül. Mi évente 50 millió forint készpénzt áldoztunk az élő produkcióra, amit a támogatóktól szedtünk össze. Mindennek az volt az ára, hogy számos felületen ki kellett szolgálni a támogatókat. Ezért engedményeket tesz az ember. Különben ezt a módszert még mindig sokkal egészségesebbnek találom, mint azt, ha az ominózus óriásplakátot negyven szponzor logójával matricázzuk tele. Az tény, hogy sikerült újfajta árukapcsolást létrehozni: megírtunk egy üzenetrögzítős dalt, ami egy szerelmi sokszögről szólt, és sikerült belerejteni egy támogatót - anélkül, hogy a dal története sérült volna.
MN: A Jazz + Az valójában a Kalózok című filmre alakult?
GP: Nézd, én szerettem volna egy zenekarban fellépni Dés Lászlóval. Szerettem volna dalokat írni vele, és úgy adódott, hogy ez egy film keretén belül történhetett meg.
MN: De arra még nem volt példa, hogy maga a rendező tagadta meg a filmet, rátok mutogatva.
GP: Sas Tamásnak ez volt a legegyszerűbb. Tehetett volna mást is, például jó munkát végez. Tegyük tisztába a dolgokat! A Kalózok úgy állt össze, hogy megírtunk Déssel és Nemes Istvánnal egy forgatókönyvet, és hirtelen lett rá pénz, de olyan feltétellel, hogy vagy azonnal elkészítjük a filmet, vagy nem biztos, hogy jövőre is megkapjuk. Ilyesmit az embernek viszonylag ritkán mondanak, "gyerekek, itt van x millió, csináljatok filmet belőle". Ezért mentünk bele abba, hogy nagyon rövid idő alatt átalakítjuk a forgatókönyvet, eredetileg ugyanis tévésorozatnak indult, de a TV 2, valamilyen - általunk a mai napig nem ismert - ok miatt kihátrált a szerződés alól. Akkor még úgy volt, hogy Gothár lesz a rendezője, de ő kikerült a képből. Ezután jött szóba Sas Tamás, láttuk a Presszót, és akkor még úgy gondoltuk, hogy ő alkalmas lesz a rendezésre. De a forgatókönyv átalakításakor már kiderült, hogy nem. Csakhogy a Magyar Televízió, amely részt vállalt a Kalózok finanszírozásában, a régi rendszer szerint a rendező nevére adta a pénzt, és a producer nem akarta megkockáztatni, hogy erről lemondjon. Az első pillanattól kezdve voltak konfliktusaink, egyre hülyébb helyzetek jöttek, egyre követhetetlenebb ügyek, például nem tudtuk megnézni a leforgatott anyagot. Két hét után kiderült, hogy Sas egészen más filmet akar csinálni, mint ami a forgatókönyvben van. Budai György producer viszont bennünk bízott, a mi nevünkre rakott le kemény összeget az asztalra, úgyhogy sokkal becsületesebb dolog lett volna kiszállni az egészből. Sas Tamás mint rendező megtehette volna nyugodtan, de nem tette. Sőt! Egyszer sem ült le az őt felkérő Déssel beszélni a film zenéjéről! Ehelyett utólag megtagadta a filmet, ami szerintem azért sem elegáns, mert a zsozsót meg fölvette érte. Sőt három hónappal ezelőtt, amikor az ORTT kihirdette, hogy 1999-ben a legtöbben a Kalózokat nézték meg, akkor fölment a színpadra, és átvette a rendezőnek járó pénzdíjat. Mi ezt a filmet nem így álmodtuk meg. Mégis mindenki azt varrta a nyakunkba, hogy ez a Jazz + Az videoklipje, ami szerintem állatira nem igaz. Elfelejtették, hogy ez egy zenés filmnek készült, egy olyan műfajú mozinak, ami itthon nem nagyon van.
MN: Úgy vágtál bele, hogy ennek is olyan sikeresnek kell lennie, mint a Rapülőknek?
GP: Alapvetően nem azért vágtam bele, hogy sikeres legyek, hanem mert hiányzott a popzene, a dalszövegírás, a színpadi lét. Sokan voltak, akik azt mondták, hogy nagyon rossz úton járok, nem szabad kockáztatnom, mert mi lesz, ha nem jön be?! Azt mondták: kis siker nem siker a Rapülők után. Én meg azt mondtam, hogy eltelt öt év, miért ne csináljak valami mást. Voltak, akik nem értették, miért vettem három ismeretlen lányt magam mellé - magammal egyenrangú szereplőként - a produkcióba.
MN: Arra nem gondoltál, hogy a közönség egyáltalán nem úgy fogja a lányokat megítélni, mint mellérendelt szereplőket? A te ismertséged és az ő ismeretlenségük miatt.
GP: Ezt úgysem fogja elhinni senki, de komolyan gondoltam, hogy ez a dolog nemcsak rólam szól. Én tulajdonképpen Dés Laci zenéje miatt mentem bele ebbe a háromlányos konstrukcióba, mert az ő érzékeny, dallamos zenei világában valóban nem lehetett azt megtenni, hogy csak rap legyen. Énekelni kellett, viszont ehhez olyanok kellettek, akik tudnak is. Gondoltam: hadd szóljon! Ez más lesz.
MN: Ennek ellenére mindenkinek úgy jött le, hogy a Geszti megint csinál valamit.
GP: Ez abszolúte a média bűne. Én minden egyes interjúban elmondtam például, hogy a zeneszerző és a másik producer Dés László. De ahogy annak idején a Szerelem első vérig vagy a Nagy utazás című dalait is az előadókkal azonosította kapásból a sajtó, és így a közönség is, ez most is így alakult. Ebben az értelemben állati hálátlan szerzőnek lenni, de biztos, hogy ha nem én rapelném a saját szövegeimet, a kutyát se érdekelnék. Az pedig, hogy a három lány nevét a mai napig nem tanulták meg, az is a média felszínességét jelzi. Még a koncerteket is úgy kezdtük, hogy négyméteresben kivetítettük Dóri, Orsi és Eszter nevét. Megjegyzem, léteznek olyan dalok a lemezen, melyekben én egyáltalán nem szerepelek. Hogyha tényleg nyomultam volna, akkor ilyet nem engedtem volna meg, nem?
MN: Mi lesz a lányokkal?
GP: A mi vérszerződésünk Déssel arról szólt, hogy létrehozunk egy produkciót, egy filmet és benne egy zenekart. A válogatás során kerültek képbe Orsiék, de akkor még lehetett volna három másik is. Hogy mit fognak csinálni? Mi nem arra vállalkoztunk, hogy a lányokat életük végéig menedzseljük, arra vállalkoztunk, hogy egy filmben egy évig együttműködünk, és sikerre viszünk valamit, aminek egyébként ők is kulcsfigurái. De végül is sem Dés, sem én nem vagyunk menedzserek, és főleg nem mások menedzserei. A lányok az első pillanatban tudták ezt. Valószínű, hogy előbb-utóbb megtalálják a maguk útját, bár kétségtelen, hogy nem lesz így mögéjük pakolva sem zene, sem szöveg, sem zenei vagy más szakmai irányítás, nem beszélve a PR- és marketingrészről, ami miatt a Jazz + Az profin vezette be magát a köztudatba.
MN: Mennyire volt szempont, hogy eladható produkció legyen, és mennyire találkozott mindez a zenei ízléseddel?
GP: Ami a zenei részét illeti, kezdetben voltak másféle elképzeléseim is, de természetesen elfogadtam, hogy Dés szuverén alkotó ember, ami zene belőle árad, arra akarok szöveget írni. Ez fordítva is így volt. Rengeteg dal született a két lemezen, amit nagyon-nagyon szeretek. Ilyen értelemben nem érzek kompromisszumot, de viszonylag nehéz volt megítélni, hogy egy nagyon trendivé váló világban egy olyan zene, ami nem is akar okvetlenül trendi lenni, hogyan fogja megtalálni a saját helyét, és hogyan kell megsegíteni egyéb elemekkel, amelyektől példányszámban is sikeres lesz. Szóval nem a lóvéról szólt ez a történet, függetlenül attól, hogy sok pénz volt benne. De nem nekünk. Tavaly például a saját gázsinkat kellett visszaraknunk, mert mínuszba került a turné. Ezt nem azért mondom, hogy mindenki könnyesre sírja magát, de ez a realitás, és megmondom őszintén, többek között azért is hagytuk abba, mert hosszú távon nem bírnánk ekkora méretekben mozgatni egy ilyen igényű cuccot. A legfontosabbak a dalok voltak, mégis a szervezéssel kellett mindig szenvedni.
MN: Maradtak tartalékaid a Déssel való munkában?
GP: Bízom benne, hogy igen. A kezdeti problémák abból fakadtak, hogy túlvállaltam magam. Hogy mit hoz a jövő, arról még nem beszélgettünk. Visszatérve a túlvállalásra, az kimondottam csak a dolog marketingrészére vonatkozott. És éppen ez volt az, amit megutáltam benne, mert ezt itt, a reklámügynökségnél (Geszti Péter az Akció reklámügynökség egyik vezetője - a szerk.) is csinálhatom. A cégnek egyáltalán nem tett jót, hogy ennyire elfoglalt lettem. Most rendezték meg az Aranypenge kreatív fesztivált, ahol magát értékelte a reklámszakma. Két időintervallumra osztva adták a díjakat. Az egyik az 1995-től 1998-ig, a másik pedig az 1998-tól mostanáig terjedő időszakra vonatkozott. Az elsőben majdnem minden díjat megnyertük, a másikban viszont csak egyet kaptunk. A Jazz + Az megjelenése tehát nagy rizikó volt a cég szempontjából, s jórészt a velem igencsak toleráns kollégáimon múlott, hogy túléltük.
MN: Princz Gábor nyilatkozta, hogy az egyik legnagyobb csalódás az volt számára, hogy továbbra is ti készítitek a Postabank-reklámokat.
GP: Ezt régebben mondhatta, mert ma már nem mi készítjük.
MN: Jó, de volt egy időszak, amikor ti csináltátok.
GP: Mi a reklámügynöksége voltunk egy olyan vállalatnak, amelyről kiderült, hogy különböző gazdasági problémái kerekedtek. Tény: a Princz-féle Postabanknak olyan kampányokat készíthettünk, amilyeneket azóta sem, és amelyekről úgy tűnt, hogy nemcsak a bank, de az ügynökség sikerének is egyfajta záloga. Amikor megjelent az új vezetés, kiírtak egy tendert, ráadásul úgy gondolom, hogy az Akció nem tartozott a kedvelt és nyomott cégek közé, mivel az új Fidesz-kormányzatnak megvolt a kedvenc csapata. De (talán épp szakmai okok miatt) valahogy mégis az Akció nyert. Szerintem ebben semmi különös nincs, arról, hogy változott az igazgatóság összetétele, nem mi tehettünk. Az, hogy Princz Gábor meg van sértődve, mert továbbra is dolgoztunk a Postabank nevű cégnek, az az ő dolga. A megrendelő mindig megsértődhet, az ügynöksége soha. Szerintem ez nem lojalitás kérdése.
MN: Azért volt itt érzelmi háttér is, hiszen egyszer például kibérelte az Ernst Múzeumot a Postabank-reklámoknak.
GP: Persze, hiszen a bankot a marketingen keresztül építette fel, hát megadta a módját. Szerette a popos hirdetéseinket, és büszke volt rájuk, ahogy mi is. Princz Gábort egyébként nagyon érdekelte a popzene, és szerette a dolgokat összekapcsolni. De ezzel nem mindig tette könnyűvé az életünket. Felkért, hogy Malek Andrea lemezére írjak dalokat Berkes Gáborral, de végül, amikor a harmadik szövegem sem tetszett, kiszálltam az egészből. Aztán úgy alakult, hogy két hónappal később nem mi kaptunk megbízást egy reklámkampányra. Szponzoráció ide vagy oda, ő is gyakran pattogtatta a korbácsot az emberek feje fölött.
MN: Ettől függetlenül már nem dolgoztok a Postabanknak.
GP: Ez is egy érdekes történet. A bank új vezetése a megnyert tender után pár hónappal már jelezte nekünk, hogy újabb versenyre kerül sor, noha az első kampányunk szinte még meg sem jelent. 1998 óta elég sok minden történt, gyakorlatilag állami bankká váltak, és mi úgy gondoltuk, hogy ha ügynökséget váltanak, akkor a közbeszerzési törvény alapján tendert fognak kiírni. Ez végül is nem történt meg, megköszönték a munkánkat, és közölték, hogy holnaptól egy másik cég érkezik. Ennyi.
MN: Mi a véleményed a magyar reklámokról? Mennyire igaz, hogy van egy csomó tehetséges hapsi, és van a megrendelő, aki beleugat mindenbe?
GP: Ezt mondja a "csomó tehetséges hapsi". Szerintem nem így van. Be kéne már látni, hogy ez egy nagyon kicsi piac, ahol van két kereskedelmi meg az állami televízió és néhány óriásplakátcég. Egy ekkora piacon az úgynevezett célcsoportok gyakran csak papíron léteznek, gyakorlatilag az a helyzet, hogy mindenki hirdet mindenkinek. Olyan hirdetések kellenek, amelyek mindenkit megsimogatnak. Nagyon ritkán készül olyasmi, amiről el lehetne mondani, hogy például csak a huszonéveseknek készült, mert kevés a huszonéves, és még a legnagyobb cégek is úgy készítik a huszonéveseknek szóló hirdetéseiket, hogy a mamáknak se fájjon. Amit Nyugaton látsz, és amiről azt mondod, hogy tényleg jó, az azért sem tud itt megszületni, mert nálunk csak egy massza létezik - mindent mindenkinek. Ez nem a kreatívok és nem a megrendelők hibája. Mégis az a legnagyobb baj a magyar reklámmal, hogy a verbalitásra nagyobb hangsúlyt helyez, mint a vizualitásra. Jópofának szánt szövegekkel próbálják eladni a termékeket, az pedig kevés. Ezért is találtuk ki például az ARC nevű formációban, hogy óriásplakát-pályázatot hirdetünk fiatal képzőművészeknek és grafikusoknak, hátha ettől megindul valami pezsgés.
MN: De ezeket a jópofa szövegeket általában éppen veled azonosítják. Te már legalább tíz éve vagy folyamatosan jópofa. Nem zavar, hogy folyamatosan jópofának kell lenned?
GP: Kicsit zavar, de annyira nem, hogy ettől álmatlan éjszakáim lennének. Higgyétek el, annyira nem fontos nekem, hogy olyan jópofa gyerek legyek. Tisztában vagyok például azzal, hogy én is csináltam egy csomó olyan reklámot, amit most negatív példaként említhetnék. De még a Kalózok forgatókönyvének írásakor is azt gondoltam, hogy majd írok egy csomó jópofa szöveget, ilyen könnyű az egész. Aztán kiderült, hogy nem ettől működik egy forgatókönyv. De megkérdezhetitek a munkatársaimat, reklámszövegekből pont én irtom a szóvicceket.
MN: Ebből a nyilvánosság nem vesz észre semmit.
GP: Jó, jó, de azzal szembe kell nézni, hogy engem a saját "jópofaságom" csinált meg. Ráadásul ez van. Én ilyen is vagyok. Próbálok ettől elmozogni, de csak annyira lehet, amennyire még tudják, hogy én vagyok, mert különben nem fogadnak el. Akik eddig is utáltak, azok akkor sem fognak kedvelni, ha nem leszek jópofa, akik pedig éppen ezért szeretnek, azok nyilván nem barátkoznának meg könnyen azzal, ha teljesen mást csinálnék.
MN: Minden, ami körbevesz, olyan megcsinált, olyan profi, olyan steril. Valahogy úgy tűnik, nem is veszed észre azt, ami körülötted van ebben az országban.
GP: Azért, mert lendületben vagyok, és kevés a problémám, amiről tudsz, de azért nekem is jut para. Kétségtelen, hogy nagyon elfoglal a munka; a maradék idő pedig a magánéletemre fordítódik. De van szociális programom: a családomat támogatom.
MN: Jó, akkor sarkítsunk! Mit jelent számodra az, hogy haza?
GP: Azt, hogy sokan szeretnek, hogy az utcán letegeznek még ma is. A nyelvi megkötöttségem miatt nem hiszem, hogy bárhol máshol jobban érezném magam. Tisztában vagyok vele, hogyan élnek itt az emberek, mert a családomban ott van a nővérem, aki effektíve vesztese ennek az egész demokráciának, ezáltal belelátok abba a fajta küzdésbe és reménytelenségbe, abba az egyik napról a másikra folyó létbe, ami itt rombol ezerrel. Tény, hogy szerencsésnek mondhatom magam, mert azok közé tartozom, akik a házuk és a munkahelyük között viszonylag ritkán kerülnek bele a hétköznapok mélyrétegeibe. Így alakult az életem, és most már sokszor alakítom úgy tudatosan, hogy elkerüljem a hétköznapokkal érintkező felületeket. Nem járok hivatalokba, inkább megkérek vagy megfizetek valakit, hogy intézze el a dolgokat. Nyilvánvaló, hogy ameddig ilyen könnyedén tudom élni az életemet, ami egyben napi tizenhat óra munkából áll, addig én itt nem leszek boldogtalan.
És azt gondolom, ha a már ismert arcomon kívül megpróbálok mással is foglalkozni, valamit visszaadni a sikerből a környezetemnek, attól nemcsak nekem lesz jobb, hanem másoknak is.
Legát Tibor
Turcsányi Sándor
