Egervári Sándor: Egy csapat sikerét soha nem szűkíteném le kizárólag az edző személyére, és ezt nem csak szerénységből mondom.
ES: Hiába dolgozik jól egy edző vagy egy játékos, vagy egy vezető, ha az egymással való kapcsolatrendszerük nem működik, akkor nem jöhet létre eredmény. Természetesen én is része vagyok a sikernek, de mindezt kizárólag az én személyemhez kötni nem volna szerencsés. Nem hiszek a mágiában, nem hiszek a nélkülözhetetlen emberekben, azt gondolom, a Dunaújváros sikere a mindennapokban, a részletekben rejlik. Nyugalom van körülöttünk, a játékosok kiszámíthatók, és ez a fajta kiegyensúlyozottság juttatott el minket oda, ahol most vagyunk. Nem hiszek abban, ha egy csapat vezetői elhatározzák, hogy bajnokságot nyernek, akkor azt meg is nyerik.
MN: Amikor a Dunaferrhez került, mi volt az elvárás?
ES: A csapat egy éve jutott az első osztályba, tavaly pedig már az ötödik helyen végzett. Az egyesület vezetése megfogalmazott egy kétéves programot, tulajdonképpen ebbe kapcsolódtam be, és ennek a programnak a célja a nemzetközi porondra való kikerülés volt. Ezt reális célkitűzésnek tartottam, mert az alapok adottak voltak, egy előre tekintő szakosztály jött létre, de ebben az évben legfeljebb a harmadik-negyedik helyet tartottam elérhetőnek, hiszen mégis új emberként kerültem Dunaújvárosba, több új játékost kellett beépíteni a csapatba, és egy, a korábbiaktól eltérő játékrendszert kellett kialakítani. Mindez általában nagyobb zökkenőkkel jár.
MN: Ehhez képest elég simán lettek bajnokok.
ES: A bajnoki cím nagyon kellemes meglepetés számomra is. Úgy gondolom, hamarabb kezdett el funkcionálni a rendszer, mint ahogy azt bármelyikünk is gondolta volna. Úgy érzem, az a siker, amit most megél a Dunaújváros, annak köszönhető, amit már mondtam, hogy a szakosztály minden egyes összetevője nagyon jól működött, a klub vezetése biztosította a feltételeket, nem szóltak bele a szakmai irányításba, a játékosok pedig ki voltak éhezve a sikerre.
MN: Ehhez a sikerhez azért kellett egy ilyen gyenge bajnokság is.
ES: Ez a mi magyar valóságunk. Azt hiszem, hogy a magyar kultúra részeként a sport, a labdarúgás is olyan, mint a társadalmunk. Sajnos nem vagyunk versenyképesek Európa vezető kultúráinak bajnokságaival. Nem lenne reális elvárni, hogy angol, német vagy francia szinten teljesítsenek a játékosok akkor, amikor az invesztíció az elmúlt tíz-húsz évben olyan volt, amilyen. Ezalatt most nem azt értem, hogy egy játékosnak vagy egy edzőnek mekkora jövedelme van, hanem azt, hogy 8-18 éves kora között mit kaphat egy magyar futballista. Nagyon keveset. Az európai futballal szemben hatalmas lemaradások vannak. Mi van nálunk? Leépült pályákon alulfizetett, nem igazán felkészült szakemberek foglalkoznak a fiatalokkal. Így képtelenség azt a fajta futballgyárat létrehozni, amivel a nyugat-európai, de akár az orosz vagy cseh futballklubok is rendelkeznek, sőt még olyan országokban is, mint Ciprus vagy Izland, műfüves pályák, villanyvilágítás áll a gyerekek rendelkezésére. Mindezt nem lehet a mai magyar labdarúgó-szövetség terhére írni. Ez évtizedes hátrány, és a szakadék egyre mélyebb lesz. Az állam tíz éve egy fillért nem ad a magyar labdarúgásnak.
MN: Erre mondanák azt sokan: még szerencse.
ES: Nem azt mondom, hogy a profi labdarúgást támogassák, az valóban álljon meg a saját lábán. De az utánpótlás-nevelés, a labdarúgás mint tömegsport csak állami szerepvállalással működhet hatékonyan.
MN: Dunaújvárosban viszont mintha megindult volna valami. Lassan már nem lesz olyan labdajáték, amiben nem a Dunaferr az első.
ES: Kétségtelen, hogy a Dunaferr vezetése évekkel ezelőtt megfogalmazta: azokat a csapatsportágakat akarják felfuttatni, amelyek tömegeket mozgatnak meg, és nemcsak úgy, hogy a nézők kimennek a pályákra, és szurkolnak, hanem úgy is, hogy részt vesznek a játékban. "riási élmény volt látnom, hogy a városban milyen sportélet folyik lakossági szinten is. De ehhez szükség volt példaképekre. Kellettek a női kézilabdázók, akik Európa legjobbjai voltak, mert most rengeteg lány jár a tornacsarnokba, kellettek a jégkorongozók vagy az úszók, most pedig a labdarúgók. Kellettek a minták ahhoz, hogy ez a bázis kiszélesedjen. Úgy gondolom, hogy a dunaújvárosi sportkultusz társadalmi előnyeit igazából hosszú távon lehet majd lemérni, és messze nem csak az élsportban. Ha csak azt veszem, hogy nem a telefonfülkéket verik szét a fiatalok, hanem lejárnak valamelyik szakosztályba... A fővárosból lelátogató ember megdöbbenve látja, hogy a városban legfeljebb az a kérdés, hogy az uszodába vigyék a gyereket vagy a kézilabdacsarnokba, tornacsarnokba. Ez egy nagyon jó minta, jó lenne, ha meghonosodna országszerte, mert ennek a társadalmi haszna sokkal nagyobb, mint az, hogy kijár ötezer ember a meccsekre. A város sportiskolarendszere nagyszerűen működik, és a Dunaferr Rt. mint szponzor sem csak élsportban gondolkodik. Egy olyan gyárban, ahol tizenkétezer ember dolgozik, hatalmas előnyökkel jár az ilyen jellegű támogatás.
MN: Mindehhez nagyon sok pénz kell.
ES: Nem ismerem a gazdasági hátteret, és nem is érdekel. Biztos vagyok benne, hogy az rt. számára természetesen az üzleti szempontok is szerepet játszanak, de nem hiszem, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom. Nekem csak egy dolog számít: hogy a játékos motiválható legyen. Annyit azért tudok, hogy a Dunaferr labdarúgó-szakosztálya nem használ fel annyi pénzt, mint amennyit az MTK.
MN: Ön tavaly az MTK-val is bajnokságot nyert, mégsem maradhatott. Tényleg kirúgták?
ES: Nem marasztaltak. Természetesen a szakmai hiúságomat bosszantotta, hogy ez történt, de valójában nyugodt szívvel tudtam eljönni, mert a barátaimtól, kollégáimtól nem váltam el haraggal.
MN: Mégis a dunaújvárosi siker elégtétel lehet az ön számára.
ES: A szó pejoratív értelmében nem, de a szakmai büszkeségemnek jót tett. Az elégtételt különben is egy kicsit durva szónak tartom, mert szinte már olyan, mint a "kárörvendő", és ilyesmi nincs bennem. Az a fajta munka, ami eredményt hozott az MTK-nál, és ami emberileg, szakmailag is alkalmazható Dunaújvárosban, sikeresebben működött azzal a vezetői véleménnyel szemben, hogy ezt a túlszabályozott a holland futballt kellene meghonosítani. Az MTK-nál valami ilyesmit akartak, de nem vált be. Nem arról van szó, hogy ez egy rossz elképzelés, de nálunk másképp működik a rendszer. Hollandiában tíz éven keresztül készítik fel a játékost egy működő szisztéma alapján, az MTK-nál viszont egyik pillanatról a másikra próbálták megvalósítani.
MN: Az MTK holland edzőjével nagyon csúnyán összeveszett.
ES: Henk Ten Katéval egy alkalommal volt afférom, a kupamérkőzésen. A játékvezetőnek magyaráztam valamit - erre megvan a lehetősége egy edzőnek -, ő pedig minősíthetetlen hangon átkiabált hozzám. Ilyet még soha nem tapasztaltam. Két edző kapcsolata abból áll, hogy kezet fogunk mérkőzés előtt vagy után, megbeszéljük a dolgokat, de azt, hogy meccs közben bármilyen jelzővel illessük egymást, az nem szokás. Ezért reagáltam erre egy kicsit vehemensebben, amit most már nagyon sajnálok. Ezt Henk Ten Katénak is elmondtam a legutóbbi bajnoki mérkőzésünket követően.
MN: Mi lesz a Dunaferr-rel jövőre? Ilyenkor szokták elvinni a kulcsjátékosokat a fővárosi klubok.
ES: Azok a játékosok, akik ezt az eredményt kiharcolták, együtt maradnak. A szerződésük vagy még nem járt le, vagy már meghosszabbították.
MN: Megéri ez nekik?
ES: Csak az MTK-val tudom összehasonlítani a jövedelmeket. A meghatározó játékosoknak hasonló jövedelmük van.
MN: Ön is marad?
ES: Érvényes szerződésem van.
MN: Mégis tárgyalt Torgyán Józseffel, ami azért érdekes, mert a kívülálló számára úgy tűnik, hogy a Ferencvárosnál minden van, csak éppen azok az ideális körülmények nincsenek, amelyeket ön Dunaújvárossal kapcsolatban említett.
ES: Beszéltem Torgyán úrral, de csak azt tudom mondani, hogy egy évig még biztosan a Dunaferrnél maradok.
MN: Mit vár a nemzetközi kupaszerepléstől?
ES: Tudom, hogy nem vagyunk versenyképesek az európai élvonalban, de ha mégis valahogy túljutnánk az első két fordulón, közel egymilliárd forintot kasszírozhatna az egyesület, és a játékosok is felértékelődnének. A lehetőség adott, a mézesmadzagot látjuk annak ellenére, hogy a Bajnokok Ligájába kerülés messze áll a realitásoktól. "riási szerencsével és bravúrral egy közepes európai csapatot talán legyőzhetünk.
Legát Tibor
