A részt vevő 173 nemzet, illetve szervezet közül azok kiállításai a sikeresek (azaz: látogatottak), amelyeknek van karakterük (legyen az bármilyen is), függetlenül a jelmondattól.
A svájciak labirintust építettek fagerendákból, érdekessége, hogy egyetlen szög nélkül, a szerkezetet óriásrugók tartják össze. A franciák pavilonját egy sportszeráruház építette azzal a céllal, hogy az expó után sportszeráruházként hasznosítsa; valóban érdekes egy valódi francia szőlőültetvény, valódi földben, valódi fürtökkel az épület hátsó falánál. A britek bejáratát egy kilencéves lány tervezte (a BBC pályázatán nyert) mindenféle ház körül található, kidobandó holmiból, például üres sörösüvegből. A finnek egy valódi nyírfaerdőt telepítettek át (valódi a nyírfaerdőillat is!), pavilonjukban pedig a világ leghosszabb, 4,6 kilométeres, napi 26 méteres sebességgel tekeredő vendégkönyvébe írhatjuk be a nevünket (a finnországi expón újra bemutatják majd). Érdekesség még egy - nevezzük így - interaktív rajzfilm: odaintegethetünk magunkhoz (vagy éppen elzavarhatunk) egy rénszarvast. A japánoknál mindenképpen érdemes megnézni azt az autót, amelyet kézzel gyúrt papírból csináltak: az expó egyik legnagyobb show-ja volt, amikor igaziból is köröztek vele (max. sebesség 120 km/óra).
Semmiképp
nem szabad kihagyni
az arab országok bemutatóit. Az Egyesült Arab Emirátusok példának okáért 90 tonna sivatagi homokot és 60 pálmafát szállított Hannoverbe, hogy eredeti helyszínt mutathasson be. Az etiópok kiállítják az első emberszabású ősember (asszony), Lucy (Australopithecus afarensis) 3,5 millió éves csontvázát (illetve, hogy egészen pontosak legyünk: a "first original copy"-t), bár akad, akit még ennél is jobban megkap a tradicionális kávézás, és felhajt egy findzsa feketét. A jordánoknál igazi perzsavásárt találni, lehet alkudni smaragdgyűrűre, bőrsarura vagy hajlított pengéjű torokvágó szablyára. Érdemes délután 5 után benézni az argentinokhoz: olyan tangóbemutatót produkálnak, amit élő ember ritkán láthat. A nepáli pavilont - amelyet 800 család három évig faragott kézi munkával - szintén célszerű programba iktatni. Peking pedig bemutat egy követ a kínai nagy falból.
A kiállítás legnépszerűbb részei éppen azok, ahol valaki valamit csinál (s ennek nem mindig van közvetlen kapcsolata a jelmondattal, hacsak úgy nem, hogy végül is minden összefügg az emberrel, és még a legprimitívebb eljárás is "technológia"). A nepáliaknál maradva: váltott műszakban faszobrászok és kőfaragók mutatják be, hogyan dolgoznak. Abu Sharan jordán homokművész egy üvegcsébe tölt különböző színű sivatagi homokot egy parányi tölcsér és egy közönséges evőkanál segítségével; az üvegben azután olyan művészi kép jelenik meg homokból mint, "Teve a sivatagban" vagy - feliratként - "I love you" (ahogyan a kedves megrendelő kívánja, á 30 márka). Mindenesetre akkora tömeg nézi a munkát, amekkorát egy nonfiguratív, a látványelvűséget magasról lesajnáló művész még rémálmában sem képzel el. Ide illik: a magyar pavilonban semminek nem volt akkora sikere - beleértve a kiválasztott német kisvállalkozóknak tartott előadást a Széchenyi-programról -, mint a népitánc-bemutatónak.
A tematikus pavilonok
sorában alighanem a Zöld Pont viszi el a pálmát (Duales System Deutschland AG), természetesen újrahasznosítható anyagokból építve, légkondicionálása is - állandó 22 fok - naturális, ehhez 60 köbméter vízre van szükség. Mesterséges tornádót és űrkorszaki csomagolóanyag-válogató eszközöket láthatunk itt. A prezentáció egy megdöbbentő részlete a szokásos angol, japán stb. reggelit mutatja be: kiderül, hogy a fejlett, civilizált világ fogyasztása fejenként 20-60 gramm (mármint csomagolóanyagból), ellenben Afrika egyes országaiban ezt megoldják 0 grammból.
Az expó egyik fő szórakoztató attrakciója az esti Flambée, a hannoveri Artmobil GmbH produkciója. Hivatalos becslések szerint a minden este fél 11-kor kezdődő előadást összesen kétmillióan nézik meg (a valóságban legalább nyolcmillióan, ha a nem lelátón ülő nézőket is beleszámoljuk) a 98 x 123 méteres expótónál. Szuperlátványosság a multimédiashow, olyan kellékekkel (giant egérpad, robot, toronydaru stb.), amelyek önmagukban is fantasztikusak. A 35 perces előadás képeit a toronydarukról lelógatott "locsolócsövek" keltette 25 x 25 méteres Aquavision vízfüggönyére vetítik, felhasználják a mára műemlékké nyilvánított 1956-os, 88 méter magas Hermes-tornyot (erről drótkötélen egy kevlárral erősített tűzálló ruhába öltözött performancer zúg alá, naná, hogy élő fáklyaként). Lézerfény, gejzír, tűzijáték és egy VW bogár teszi még happeningesebbé a 35 perces produkciót (amelynek a végén ki-ki levonhatja azt a konklúziót, hogy a Gonosz minden ármánykodása ellenére végül is győz a Jó). Az ingyenes show energiaszükséglete csupán 1,5 megawatt; egy nem hivatalos magyar kiküldött azt találta mondani, hogy egyetlen esti bemutató annyiba kerül, mint amennyi egy magyar kisváros éves büdzséje.
A 160 hektáros expóterületnek kitüntetett része a szabadtéri mozi. Az 50 kiválasztott film között van Szabó István két alkotása is. A 14 x 32 méteres vásznat nappalonként behajtják, hogy árnyékot szolgáltasson a közönségnek. Az Egyesült Államok ugyan gazdasági gondjaira hivatkozva nem vesz részt a világkiállításon, Britney Spears azonban elfogadta a meghívást: a záróbulin ő lesz a szupersztár.
Az 53, direkt az expóra épített új pavilont - meg persze a hannoveri vásár szokásos területét is - összesen 56 kilométert megtéve lehetne bejárni. Ez nyilvánvaló képtelenség. Aki azonban nem sajnál 5 márkát (ne sajnálja!), az üljön föl a lanovkára, amely a keleti részen 5 m/sec sebességgel 2,8 perc alatt teszi meg a 856 méteres távot csaknem 30 méteres magasságban (ha a szélsebesség meghaladja a 60 km/órát, leállítják, nehogy összeütközzenek a kabinok). Az expó - ha úgy vesszük: környezetvédő - jelmondatához híven kisebb-nagyobb elektromos autót is bérelhetünk a járkáláshoz (350 DM/nap), netán akkumulátoros rollert. Százból 6-8 ember eleve lábbal hajtós rollerrel jön. High-tech darab mind, rozsdamentes acélból, fékkel, összecsukható kivitelben; lehet fogadásokat kötni, mikor jön divatba itthon, és mennyit kérnek érte (Németországban a kezdeti 250 helyett most 150 DM az átlagár, de egyes helyeken 99 márkáért is meg lehet venni).
Igazság szerint az, hogy a Vadász György által tervezett
magyar pavilon
egy bárkát szimbolizál(na), a helyszínen - különösen a földről - nemigen látszik, ami nem baj. Az sem igazán hihető, hogy a német közönség mindent tud az ezzel kapcsolatos magyar szakcikkekről. A látogató nagy, impozáns, nyersfa borítású építményt vesz észre. Olyan szarvasszobor (vö. csodaszarvas) áll előtte, amely kínálja magát a fényképezkedéshez. A pavilonnak alighanem az a legnagyobb előnye, és sikerét leginkább az magyarázza, hogy nincs külön kapuja: akkor és az megy be, amikor és aki csak akar. (A bárka - ha bárka - a lanovkáról nézve talán látszik, feltéve, ha az ember tudja, hogy mit nézzen.)
A látogatóknak kábé a fele megelégszik azzal, hogy lassú léptekkel átsétál a nyílt téren. Vannak azután olyanok, akik megnézik az imázsfilmet + meghallgatják a zenéjét (Káel Csaba, Ezüsthajó Film Kft., illetve Erdész Róbert), amely a két szembefalon egyszerre összesen kétszer három, azaz hat projektorra vetített mozgóképein mutat afféle szabad asszociációkat magyar témára: templomtorony, harangszó, alföldi táj, háborús pusztítás/újjáépítés, Erzsébet híd, Audi (?)-gyár) némi folklórral (inkluzíve cigányzene). Lehetne jobb filmet is csinálni, ámbár rosszabbat is; ennek hatásos, érzelmekre ható a befejezése, hozzá illő zenével. (Azt már csak a minden kákán csomót keresők mesélik: tíz ember közül, aki benéz a magyar ajándékboltba, legalább hat-hét megvenné kazettán vagy CD-n a zenét, ám az nem kapható, nem tölthető le az internetről, not available.)
A pavilon (a faépület) belső és külső héja közötti nem túl nagy térben két kiállítás is látható (Gárdonyi László, Mafilm Szcenika Kft.). Az egyik arról szól, mit adtak a magyarok a magyaroknak, a másik meg arról, hogy mit adtak a magyarok a világnak; ezt az ember (különösen a külföldi) onnan tudhatja, hogy kezébe kap egy kis színes prospektust, amiben ez - ha nem is pont ezekkel a szavakkal - le van írva. Fekete-fehér fotókról férfiarcok tekintenek a látogatóra, aki aztán vagy felismeri a képeken látható nagy magyarokat, vagy nem. Tekintettel arra, hogy a füzetkén kívül, amit azonban egyáltalán nem mindenki kap meg (vesz el), sehol egyetlen betű magyarázat nincs a komor arcú urakról, a legtöbb látogató meggyőződés nélkül bólogatva, ám a ráismerés hiányzó szikrája nélkül pipálja ki ezt a látnivalót. Az alapeszme, magyarázták el azok, akiknek már elmagyarázták ezt, az "impressziókeltés", hogy tehát a bejövőknek legyen egy benyomásuk Magyarországról. Van is. Arról az úrról például, akinek az arcképe közelében egy ütő látható, több vendég úgy vélte: valami híres teniszező lehet, aki nyilván kedves a magyarok szívének. A képen látható híres magyar ember egyébiránt Szent-Györgyi Albert - a prospektus (nevét azonban nem közölve) a C-vitamin feltalálójaként említi.
A magyar pavilon - mindennek ellenére, de sőt csak azért is - egyike annak a háromnak, amely túl van az (első) egymilliomodik látogatón. Gérnyi Gábor, a világkiállítás miniszteri biztosa erre rettentő büszke. Eleve csak 1,3-1,4 millió nézővel számoltak, a terv tehát túl lesz teljesítve (ami, ugyebár, minden tervnek jót tesz). Ne feledjük, teszi hozzá, hogy olyan kevés állami pénzből - összesen 2 milliárd forint - senki sem világkiállít, mint a magyarok. Ha csupán a pavilonról beszélünk, annak 6-6,5 millió márka a költsége (800 millió forint), tessék ehhez hozzávenni a hollandokét (szintén egymillió látogatón vannak túl), amely 56 millió márka volt. A dánok pedig (35 millió) hálát adhatnak a Teremtőnek, hogy a magyarok mellé kerültek, mert így nekik/rájuk is jut/vetül a mi népszerűségünkből/dicsőségünkből.
A Heiliger Stephanus
- ha valakinek úgy jobban tetszik: Szt. István - étterem egyike a látogatók által az Expó 2000 legtöbbre becsült attrakcióinak - és ezt a lehető leggyakorlatibb tapasztalat mondatja velünk. Fél-háromnegyed 12 körülre totál megtelik úgy 3-ig, majd 5-től záróráig ismét. Ha egy asztalnál véletlenül van egyetlen üres hely, négyen-öten kérnek engedélyt, hogy odatelepedjenek. A vendégek zöme azzal a szándékkal jön, hogy végre valami ízeset egyen-igyon: a magyar (magyaros!) konyhának akkora a híre, hogy még az is hallott róla, akinek fogalma sincs arról, hogy Szent-Györgyi Albert fedezte föl a C-vitamint.
"Á, bográcsgulyás", csettint a német - belőlük van a legtöbb -, nagyjából úgy, ahogyan egy magyar "á, gírosz" cuppantással huppanna egy originálisan görög vendéglő székébe. Miközben augusztus elejéig 19 vendéglő végleg bezárt, a Szt. István biztosan őrzi helyét a top 3-ban. "Aki csak el akarja verni az éhségét, az vesz valamelyik bódéban valamit, lényegében mindegy, hogy mit, 5-6-7 márkáért. Aki ide beül, azért jön, mert ízekre vadászik" - Vécsy György, a Vécsy és Társa Kft. ügyvezető igazgatója szerint ilyen egyszerű a magyarázata annak, miért tódul a nép a Szt. Istvánba. Meg kell hagyni, miközben a legtöbb konyhán félkész, előfőzött-sütött termékből gyártják a műételt, a magyar szakácsok a leghagyományosabb módon vágják a hagymát, aprítják a húst, főzik a levest vagy a pörköltet.
Abban, hogy jól megy a bolt, a határozott ízeken túl a célzatos névválasztásnak, egy-két szakmai újításnak és az óriási adagoknak is komoly szerepük van. A bográcsgulyásról mindenki tudja, hogy micsoda (a rutinosabbja eleve két mélytányért és kanalat kér hozzá), ám legalább ennyire echte magyarosch hangzású a puszta steak vagy a hétvezér. A puszta steak 30 márka (szürkeárfolyamon 4000 forint); ennyiért a vendég egy 25 dekás, liszt, tojás, reszelt krumpli keverékébe forgatott és bő olajban aranysárgára sütött, vitaminsalátával és speciális eljárással/receptúrával készített főtt-sült burgonyával körített giant-adagot kap (iszik is rá minimum két sört).
Júliusban 5103 bográcsgulyás, 2663 puszta steak, 1242 kacsamell, 1150 hétvezér, 1123 marhapörkölt alkotta a top 5-öt, és a pénztárgép gyűjtőszalagjáról 8541 sör is kiolvasható; itt érdemes megjegyezni: minden pfenniges fogyasztást dokumentálnak. A német fogyasztó szőrszálhasogatóan éber: kilencven százalékuk, amikor megkapja a számlát, elkéri az étlapot, és összehasonlítja az árakat, tisztázandó, nem csapják-e be. (Amiből akár arra is következtethetünk, hogy a német látogatók 90 százaléka járt már budapesti vendéglátó-ipari egységben.)
Üzleti szempontból a Szt. István étterem - a fentiek ellenére - nem föltétlenül mutat ki profitot a végelszámoláskor, hiszen a berendezés, amit méretre kellett csináltatni, 40 millió forintba került.
A szakmában amúgy
a legelképesztőbb történeteket lehet hallani
arról, hogyan és miként kapta a megbízást a Vécsy és Tsa Kft. Az igazság - mint mindig - persze nagyon egyszerű: az első körben a felkért pályázók (tessék ideképzelni Magyarország legjobb nevű vendéglátóit) még csak ajánlatot sem adtak. Másodjára a miniszteriális illetékesek addig győzködték a főként kiállításszervezéssel foglalkozó Vécsyt, míg elgondolkozott a dolgon, és megírt egy pályázatot, ami végül kétszerte volt jobb, mint bármelyik másik. Akadt ugyanis olyan patinás jelentkező, aki előre kért volna 60 millió állami támogatást; Vécsynek, utólag, a fele is elég lesz; igaz, ahhoz, hogy megkaphassa a megbízást, be kellett mutatnia egy 25 millió forintos bankgaranciát.
Vécsy egyébként húsz éve működik Németországban, backgroundjában Express és kiállításszervezés egyaránt található. Filozófiája nem bonyolult: azt kell adni a vendégnek - és olyan kedvesen, ahogyan az csak lehetséges -, amit kíván. Néhány esztendeje a vásárszervezés mellett vendéglátással is foglalkoznak. Más szavakkal ez olyasfajta gasztronómiai kínálatot jelent, amire a "magyar csárda" a legtalálóbb kifejezés. Lehet persze fintorogni a marhapörköltre vagy a bográcsgulyásra; ám a gasztronómia világában ezek ugyanazt jelentik, mint mondjuk a zenében Kodály vagy Bartók. Amennyiben ezt az egészet nem nézzük másnak, mint ami valójában - azaz üzletnek -, akkor ez itt a megdöbbenés helye: a berlini Grüne Woche (2000 januárja) alkalmából a Vécsy-csárda 10 nap alatt 12 000 vendéget látott el; ez meghaladja egy átlagos magyar étterem egész évi látogatottságát. Hannoverben, igen óvatosan, napi 5000 márkás bevétellel kalkuláltak, ezzel szemben csúcsnapokon ennek az ötszörösét érik el; a 170 ülőhelyes étteremben naponta 600-700 vendéget szolgálnak ki. Persze hogy megéri: Vécsyék a tavalyi 200 millió után 2000-ben 1 milliárd forintot meghaladó bevételre számítanak.
Az állami pavilonból kijövők választhatnak, hogy a Heiliger (Szt.) Stephanus (István) étterembe térnek-e be, avagy a szintén a Vécsy és Tsa által üzemeltetett ajándékshopba. Ez is koncessziós vállalkozás. Az étteremben a bruttó bevétel 11 százaléka (plusz a német áfa), a shopban bruttó 36 százalék a sáp (magyarul: koncessziós díj). A hitelesség és a pontosság megköveteli, hogy tisztázzuk: a boltban minden egyes márka 15 százaléka a német, míg 5 százaléka a hivatalos magyar bevétel (erre jön még az áfa). Kevésbé fennkölt - ámde precíz - fogalmazással kijelenthető: az expóárak tehát eleve és helyből 36 százalékkal meghaladják a normális árakat.
A látogatók azonban számítanak erre, és
hihetetlen tömegekben tolonganak,
hogy elkölthessék a pénzüket. Három nap alatt két olyan embert láttam, aki nem vett semmit; utóbb kiderült, mindketten hivatalos magyar kiküldöttek. A shop termékkínálata annyiban "magyaros", amennyiben nyilvánvalóan nem svájci bicskát árulnak benne. Herendi porcelán és Pick szalámi (kolbász is!), többfajta (tokaji, villányi, helvéciai, kecskeméti) bor és - irdatlan mennyiségben - üveges Piros Arany. Aki emlékszik még az endékás időkre, amikor a tubus kemény valutaként funkcionált, annak déja vu érzése támadhat: az odakészített falatnyi kenyerekre németek százai kenik a gulyás- és paprikakrémet, Erős Pistát és Édes Annát (á 6 DM), és eszik nagy áhítattal. Csak kóstoltatásra elmegy napi 60 üveggel; képzelhető, mennyi a vásárlás, Pick szalámiból szűk másfél hónap alatt 5 tonna fogyott, a borokból ezer palackok és Zwack-féle Unicumból is ezernél több.
A hivatalos sajtóanyag azt mondja: összesen 80 ezer hektoliter sör fogy el a kiállítás 153 napja alatt (egy korsó többnyire 6 márka, azaz csak sörből olyan 100 millió márka lesz a forgalom). Feltűnően kevesen látogatják ugyanakkor a hivatalos expó-ajándékboltokat, ahol pedig széles választékban lehet venni példának okáért Expo 2000 Hannover feliratú trikót, legolcsóbban 19,90-ért, de van Expo 2000 Hannover feliratú pulóver, sőt árulnak Expo 2000 Hannover feliratú sapkát is, az Expo 2000 Hannover feliratú zsebkésről már nem is beszélve.
Ha már beletenyereltünk az üzleti részletekbe, folytassuk is ezekkel. Mindent beleszámolva (például azt is, hogy a délről Hannoverbe vezető autópályát vagy 50 kilométeren át úgy festették át, hogy megszüntetve a leállósávot, ne két-, hanem háromsávos legyen) az expó megrendezésére 18 milliárd márkát fordítottak (Andrej Sárkány regionális igazgató szíves közlése).
Hivatalosan azzal kalkulálnak, hogy egy látogató kereken 100 márkát költ (68 DM a belépő, a többi szabadon választott kiadás), s így, 20 millió nézőt véve, csak egymilliárd márka lesz a kiállítás szűken vett ráfizetése. Ehhez néhány értelmező megjegyzés kívánkozik; először is az, hogy a megnyitó napján még 40 millió látogatóval számoltak, ám ezt időközben a felére csökkentették (privát kommentárként csak annyit: augusztus elején egy hétvégét töltöttünk az expón, és egyfolytában azon gondolkodtunk a tömegben, hogyan és miként gondolták ellátni és fogadni ennek a dupláját). Mértékadó gazdasági szakemberek úgy jósolják: a városban és környékén legalább 2,5 milliárd márkával nő a szokásoshoz képest az adóbevétel (vagyis nem feltétlenül az expót rendező kft. gazdagodik meg). Csak az expón harmincezer, mindent belevéve azonban százezer új munkahely keletkezik; ennyit adalékul azoknak, akikben fölmerül, mi lenne, ha Pesten is lenne világkiállítás.
Ballai József
Ha valaki elmenne
A nagykapuk mellett azonban mindenütt vannak kiskapuk, direkt a protekciósoknak - nos, az ügyesebbeknek ezekre kell gyúrniuk. Összesen húszezer víájpíre számítanak. (Az újságíró-igazolvány például önmagában nem elég: előzetesen kell kérni az akkreditációt, sőt - a nemzetközi gyakorlatban is elég szokatlan módon - külön főszerkesztői megbízólevelet is vinni kell.) Az akkreditáltak azután, ha nem elég nekik, hogy ingyen mennek be, még hivatalos kísérőt is kaphatnak (Molnár Edina személyében például magyar nyelvű hostess is van), aki szakszerű vezetést tart; ez utóbbi nem csoda, hiszen egy hónapos terminusban kötelezően bejárta mindegyikük az expó összes kiállítását.
