"Folytattam volna" (Beke László, a Műcsarnok távozó főigazgatója)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2000/33. (08. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Mit szeretett és mit utált ezalatt az öt év alatt?

Beke László: Szerettem azt, ami tisztán a jó művészetről szólt. Utáltam a munka bürokratikus részét, a pénzügyi problémákkal való reménytelen küzdelmet, és különösen a vélt vagy valós hatalmi helyzetekből adódó konfliktusokat, az olykor kiállított vagy nem kiállított művészekkel, művészcsoportokkal való veszekedéseket.

MN: Mi volt a legjellemzőbb az eltelt időszakra?

BL: Sajátos, átmeneti időszak volt ez. Az elmúlt tíz és az utóbbi öt évben a Műcsarnoknak szükségszerűen egész más problémákkal kellett megbirkóznia, mint előtte kellett és utána kell majd. A 80-as években Néray Katalin (a Ludwig Múzeum Budapest jelenlegi igazgatója - a szerk.) vezette a Műcsarnokot, aki alatt a kemény harc korszaka, amely a puha diktatúrában folyt az avantgárd művészek és a hatalom között, az úgynevezett transzavantgárd finomabb és komplikáltabb időszakába ment át. Ez volt az "újfestészet" beköszöntésének az időszaka. A 90-es években a művészetek és a kultúrpolitika számára egyaránt állandóan új és nehezen kezelhető problémák adódtak. Megpróbáltak például bevezetni egy újfajta állami kultúrafinanszírozási rendszert: a kiemelt nemzeti kulturális intézményekre vonatkozó koncepció szerint az lett volna a feladatom, hogy a közalkalmazotti munkaviszonyon alapuló struktúrát átalakítsam vállalkozóivá. Ez a privatizációhoz hasonló jelentőségű váltás egyelőre nehezen lenne megoldható, mert nem gazdaságos, de lehet, hogy előbb-utóbb minden magyar költségvetési intézménynek változtatnia kell. Gyönyörű dolog kiállításokat rendezni, de a munkámnak ez csak egy kis hányadát tette ki.

MN: Voltak az elmúlt öt évnek jellemző művészeti tendenciái, és ha igen, mit tudott ezekből elkapni, bemutatni, esetleg generálni a Műcsarnok?

BL: A legszembetűnőbb az intermediális, illetve technikai alapú művészet térhódítása a fiatalok körében. Erről szólt legutóbbi kiállításunk, az Áthallás is. A videoprojekciók és komputerprintek vagy akár a technozene megjelenése mögött persze tartalmi kérdések is állnak. A fiatal művészek mozgalmaiban a Műcsarnok folyamatosan, évente olykor két-három kiállítással volt jelen. Ezt akár kifejezetten trendynek is mondhatnám. Más elképzeléseim éppen hogy nem divatosak, de átfogóbbak és néha provokatívabbak voltak ennél. Úgy érzem, nekem jutott az a morális feladat, hogy a 60-as évek másként gondolkodónak vagy neoavantgárdnak is nevezett művészetét bizonyos elégtételben részesítsük. Ez meg is valósult. Aztán cserekiállítások is mutatják, hogy próbáltam figyelni a szomszéd országokra és általában Közép-Kelet-Európára is: errefelé sok még a "szűz" terület, ahol legalább olyan jó művészet terem, mint nálunk, és a magyar közönség mit sem tud róla. Negyedrészt nagyon fontos az a kiterjesztett művészetfogalmat mutató vonulat, amely a Pillangóhatással kezdődött, utolsó darabjai pedig a Perspektíva és a találmányokra összpontosító Intuíció, invenció, innováció voltak. Az ezredvégen az innováció egyes területei, a tudomány, a technika, a design és maga a művészet összekeverednek. Művészetszociológiai szempontból nézve is találunk fontos változásokat. Ebben az időszakban vált gyakorlattá, hogy a meghívott külföldi művész vagy nevében az ügynöke, galeristája komoly összegeket kér művészi honoráriumként vagy a művek kölcsönzési díjaként. Tehát nem a tényleges költségekre, hanem honoráriumra. Volt, hogy ezt leperkáltuk, mert muszáj volt. Hasonló jelenség: egyre több az olyan mű és kiállítás, ahol a kiállítási intézmény állja az alkotás létrehozásának költségeit, az anyagot és a munkát. Kié ilyen esetekben a mű? Nálunk a művészé, de ha később eladja, vissza kell fizetnie a kiállítási intézménynek a befektetett összeget.

MN: Magyar művészek is kapnak honoráriumot?

BL: Néha igen, néha nem. Öt éve, kinevezésem előtt pár héttel, művészekkel együtt én magam is aláírtam egy petíciót, hogy a minisztérium oldja meg a kiállító művészek honorálását. David Elliott, a stockholmi Moderna Museet igazgatója nemrégiben mesélte (vele készült interjúnk a június 22-i számban olvasható - a szerk.), hogy ő skandináv csoportkiállítások esetén minden kiállítónak fizet showing feet. Én most jutottam el oda, hogy egyértelműen megfogalmazzam: kiállítási honoráriumot kellene fizetni a magyar képzőművészeknek, így egyenrangúvá válnának az előadóművészekkel. Igazság szerint több esetben meg is tettem, bújtatott formában, mert a jogi háttér még nincs tisztázva.

MN: Mit nem sikerült megvalósítania a tervei közül?

BL: Rengeteg ilyen van. Volt egy, amiben vakon hittem, mégsem valósulhatott meg. Ez lett volna a Műcsarnok nagy millenniumi kiállítása. Csupa hatalmas, késő romantikus tablóval, mint Munkácsy Honfoglalása; szerettem volna bemutatni, miként keletkezett a mi millennium-eszménk a századfordulón, és hogy a maguk nemzeti gondolatait miként ábrázolták a románok, csehek vagy lengyelek. Erről le kellett mondanom. Kaptam egy levelet a minisztertől, amelyben az állt, hogy "profilidegennek minősítem". Ezt a két szót soha nem fogom elfelejteni. Sem a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, sem a Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal nem érdemesítette pénzbeli támogatásra. Csak zárójelben: dr. Hámori József miniszter úrnak nagyon tetszett a találmánykiállítás terve, mégis aláírt egy levelet, melyben ott szerepelt az ominózus minősítés. Ennek ellenére sikerült innen-onnan annyi pénzt szereznünk, amiből aztán valahogy kijöttünk. Seregnyi nagyot durranó kiállítást is lehetett volna csinálni, de nem tudtam összeszedni rájuk a pénzt: Sigmar Polke, Toni Oursler, aki rongybabákra mozgó arcokat vetít, Denis Oppenheim vagy Ingo Günther - néhány nagy név a fiatal vagy középgenerációból, akikre Berlintől Tallinnig rengetegen kíváncsiak. Volt szó arról, hogy New Yorkból elhozzuk a nagy port felvert Whitney biennálé anyagát, de nem rajtunk múlt, hogy végül ez sem jött össze.

MN: Anyagi oka van, hogy öt év alatt egyszer sem volt tömegeket vonzó, de minőséget képviselő nemzetközi sztárnak kiállítása a Műcsarnokban, ami jót tehetne a turistaidény kasszájának is?

BL: Erről beszélek. De az igazi kasszasikert - ha egyáltalán van ilyen - három-négy évre előre kell szervezni, a nekem adatott öt év alatt pedig nem tudtam utolérni magam. Egyébként a Műcsarnok kortárs művészetre szakosodott, a százezreket vonzó kiállítások között pedig mai művészek nincsenek: Vermeer, Rembrandt, Van Gogh, Monet, Picasso vagy Dalí lehetnének ilyenek. Van egy olyan felfogás, hogy a közönségsiker a cél, nem a progresszív művészet támogatása, de nem osztom ezt a véleményt. Aláírom, hogy egy gyűjteménnyel nem rendelkező kiállítóhelyen a közönség szempontjai fontosabbak a szakmaiaknál, de rögtön második helyen a szakmai szempontok következnek. El tudom fogadni, hogy évente legyen egy ilyen kiállítás. De akkor azt is újra kell fogalmazni, hogy mi is lenne a Műcsarnok feladata. Én azt mondom, valamiféle vezérhajónak kellene lennie, amely nemcsak hogy a legjobbat vagy legkorszerűbbet állítja ki, de előremutató példát is ad. Rembrandt inkább a Szépművészeti Múzeumba való. Egy kísérleti színház ne mutasson be klasszikus repertoárdarabot, mert az nem az ő feladata.

MN: Keveset tudni itthon a Műcsarnok által külföldön szervezett magyar kiállításokról.

BL: A Műcsarnok egyrészt olyan kiállításokkal lát el 16-17 külföldi magyar intézetet, amilyeneket ők igényelnek, másrészt mi is megpróbálunk kiállításokat kezdeményezni. Például a bukaresti magyar intézettel kialakult kapcsolat alapvetően hozzájárult ahhoz a soha nem látott, pompás és provokatív kortárs román kiállításhoz, amelyet a Műcsarnokban rendeztünk. Ugyanilyen fontosak a lengyel kapcsolataink is, annak ellenére, hogy akaratlanul is a lengyel-magyar cserekiállítások váltották ki a pár éve kibontakozott, kétes kimenetelű, de nagyon fontos problémákat felvető generációs vitát. Korniss Péter erdélyi fotóinak kiállítása már hét-nyolc helyen járt, ennek hatalmas a jelentősége. Ugyanígy az Olaj/Vászon külfödi turnéjának is. És a viszonosság: ha mondjuk csinálunk itt egy dán designkiállítást, rá egy évvel a magyar művészet teljes vértezetben meg tud jelenni odakint.

MN: A Magyar Szalon-problematika végigkísérte az utóbbi éveket. Mit szűrt le a vitákból? Mit csinált volna esetleg másként?

BL: Ezt nyugodtan lehet paradigmának vagy állatorvosi lónak nevezni. Meggondolandó, hogy legyenek-e tágas helyek kifejezetten arra a célra, hogy bárki kiállíthasson, de ez nem művészeti, hanem szociológiai, politikai téma. A mai magyar művészetben máig vitatott kérdés, hogy szükség van-e úgymond "demokratikus" alapon létrejövő kiállításokra, amelyeken mindenki egyforma eséllyel állít ki, és ha igen, ennek legalkalmasabb helye-e a Műcsarnok. A válaszom egyszerű: talán szükség van, de a pillanatnyi jogi struktúra szerint nem a Műcsarnokban. Ugyanis az érvényes miniszteri rendelet értelmében a Műcsarnok önálló szellemi műhely, működéséért a főigazgató a felelős. ´ állítja össze a kiállítási programot. Nálunk sokan még mindig azt hiszik, hogy be kell adni egy jelentkezési kérelmet, aztán majd jön egy válasz a besorolás időpontjával. Nem így van! Sehol a világon hasonló intézmény vezetőjének nem mondják meg, milyen kiállításokat csináljon. Egy kikényszerített Szalon-kiállításnak ráadásul mindig kétséges a kimenetele, mert szükségképpen a középszernek és az annál rosszabbnak kedvez. Nem véletlenül jött létre a kurátori feladatkör. Egy kiállítás kurátora nem diszpécser, aki a beérkező dolgokat elirányítja, hanem a svájci Harald Szeeman gyönyörű kifejezésével Geistlicher Gastarbeiter, szellemi vendégmunkás, aki koncipiál, együtt dolgozik a művészekkel. Petrányi Zsolt, az Áthallás kurátora szerint olyan, akár egy producer. Ez a korszerű kiállítási mód. Egy Mai magyar festészet típusú kiállítást csak úgy lehet megcsinálni, ha felelős emberek válogatják, művészekkel együttműködve. Ilyen sorozat kezdődik augusztus végén az intermediális művészettel, majd decemberben folytatódik a festészettel, a grafikával, a szobrászattal, az iparművészettel, illetve a designnal. Ám nem erre van "társadalmi" igény, hanem az ellenkezőjére: a művészek túlnyomó többségének sokkal jobb, ha felhívásra beküld műveket, amelyekből hagyja, hogy egy zsűri csemegézzen. Ez a két koncepció homlokegyenest szemben áll egymással. Az egyik színvonalas, érdekes kiállításokat eredményezhet, a másik nem. Ugyanez a fönntartó szerv oldaláról nézve komplikáltabb. Egy miniszternek, államtitkárnak, főosztályvezetőnek infrastruktúrában, pénzben meg kell adnia minden lehetőséget, de szakmai kérdésekben nem szabad döntenie. A modern demokráciákban a vezetőknek tilos elkötelezniük magukat művészeti irányzatok mellett. Hozzáteszem, ennek a szabálynak maximálisan fittyet hányt Franciaországban a Mitterrand-Jack Lang páros, akik mégis elérték, hogy az ő idejükben grandiózus és korszerű dolgok keletkezzenek. Ez egy borotvaél, és a ´97-es Magyar Szalon esetében a borotvaél mindkét oldalról csorbult. Én is hibás vagyok, semmi szín alatt nem lett volna szabad belemennem a kiállításba, azt kellett volna mondanom, hogy keressenek mást, aki megrendezi.

MN: Öt év alatt négy minisztert ért meg. Hogyan hasonlítaná össze őket?

BL: Fodor Gábor nevezett ki, három közös hónapunk volt. A művészet igazi barátjának mutatkozott, semmibe nem szólt bele, amit lehetett, támogatott. Életem egyik leggyalázatosabb rágalmát, hogy tudniillik közösen távolítottuk el Keserü Katalint a Műcsarnok éléről, vele együtt szenvedtem el a Magyar Nemzet kritikusától. Magyar Bálint idejére esett a Szalon, amikor csorbult a borotvaél: a minisztérium picit túllépte hatáskörét, noha jogsértést nem követett el. Egyébként Magyar Bálint sokat tett a magyar kultúra és művészet korszerű infrastruktúrájának megteremtéséért. Hámori Józsefnek kevés rálátása volt a kortárs művészet problémáira, adminisztratív stábja pedig durván beavatkozott a képzőművészeti életbe. ´ megpróbált etikus lenni, de intézkedéseivel időnként súlyos problémákat okozott. Még nem tudom teljesen áttekinteni a hatását annak, hogy a Nemzeti Kulturális Alap pénzeszközeinek jó részét a minisztérium hatáskörébe vonták. Ennek pro és kontra nagyon súlyos következményei vannak: a Műcsarnok költségvetését ugyan emelték, de külön pénzekért többé nem pályázhat. A Műcsarnok folyamatos működését megnehezíti, hogy elkülönítették tőle az Ernst Múzeumot és a Dorottya Galériát (MaNcs, 1999. december 2. - a szerk.): a Műcsarnokban most már szinte lehetetlen középméretű és egyéni kiállításokat csinálni. Rockenbauer Zoltán mai művészetre vonatkozó elképzeléseiből semmit sem tudtam kiolvasni azon kívül, hogy szeretne modern kortárs múzeumot építeni az új Nemzeti Színház mellé, és hogy támogatja a műgyűjtőket.

MN: Mi az oka, hogy konfliktusba került Szentjóby Tamással, aki 1996-ban 3200 képpel töltötte meg a Műcsarnokot, és hogy az 1998-as Erdély Miklós-retrospektív is zűrösen zárult?

BL: Hogy Szentjóby Tamásnak mi baja velem és másokkal, mondja el inkább ő maga. Ami az Erdély-kiállítást illeti, a tervek szerint, rendben zárult, csak éppen az utolsó pillanatban fölmerült, hogy meg kéne hosszabbítani. Ebbe sem én, sem a kiállítás másik két felelős rendezője nem mehettünk bele: szerződésünk volt a következő kiállításra, ráadásul pont egy olyan társulattal, amely szponzorálta az Erdély-tárlatot. Végül két művész bojkottot hirdetett a Műcsarnok ellen.

MN: A kiállítás "meghosszabbítása" lehetne az Erdély-katalógus. Ez hol tart?

BL: Nyomdában van. Remélem, most már tényleg meg fog jelenni. A meghosszabbítás másik eleme, hogy az ittenit követően külföldön több helyen is megvalósult az Erdély Miklós-kiállítás. Idekapcsolódik az életmű elhelyezésének, esetleg egy emlékmúzeum létrehozásának a problémája vagy a Kálvin téri Fabulon-falkép megmentésére kibontakozott spontán akció is. Az Erdély-hagyaték megőrzése érdekében a maximumot tette meg a Műcsarnok, miközben a további tennivalók egyre inkább az Erdély Miklós Alapítvány kuratóriumára hárulnak.

MN: A minisztériummal megélt konfliktusok dacára újra megpályázta az állást. Hogyan képzelte el a következő öt évet?

BL: Pályázatomban leírtam, hogy öt év alatt eljutottam egy olyan szintre, ahol pontosan tudom, mit kéne változtatni, miben kéne javítani. Ezek elsősorban szervezési és gazdálkodási dolgok. A koncepciót illetően abból indultam ki, hogy befejeződött az egykori avantgárd rehabilitálásának programja, megszűnt ez az erkölcsi-politikai imperativus, fölszabadult a tér a ma számára. Tovább nyitottam volna Kelet-Európa, Albánia, Macedónia, Moldova legmaibb művészete felé. Lehet mondani, nincs ebben semmi új. Csak épp öt év alatt rengeteg előkészítő munkát végeztem, ami alapján revelatív módon tudnám bemutatni a posztkommunista helyzetet. Folytattam volna a kultúrtörténeti kiállítások sorát, és szerettem volna, sőt szeretnék is egy nagyszabású hajléktalankiállítást csinálni - róluk és velük.

MN: A pályázat zsűrijét eredetileg az illetékes minisztériumi főosztály kérte fel. Várhegyi Attila államtitkár azonban megváltoztatta a zsűri összetételét, egyeseket kihúzott, másokat kért fel helyettük, például Makovecz Imrét és Melocco Miklóst. Erről mi a véleménye?

BL: Édesapám szokta mondani, hogy kiömlött tejbe kár belesírni. Az államtitkár úrnak megvannak az eszközei, a miniszter úrnak pedig a szuverén joga ahhoz, hogy a céljaiknak inkább megfelelő személyt preferálják.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2000/33. (08. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra