Magyar Narancs: A három elnökjelölt – Freund Tamás agykutató, Szathmáry Eörs evolúcióbiológus és ön – már beadták elnöki koncepciójukat az MTA jelölőbizottságának, de a nyilvánosság még nem ismerhette meg elképzeléseiket. Fontosnak tartja a koncepciók nyilvánosságát a választási folyamatban?
Pléh Csaba: Volt egy kis feszültség azzal kapcsolatban, hogy a jelölőbizottság munkájának zártságát is biztosítva mikor lehetnek nyilvánosak az elnöki koncepciók. Én amellett vagyok, és szerintem a többi jelölt is, hogy minél hamarabb. Addig is a jelöltek beszélhetnek az elképzeléseikről. Ez azért is fontos, mert az MTA köztestületi tagsága 16 200 fő, őket képviseli a közgyűlés 560 tagjából 200. Ezt a sok köztestületi tagot is tájékoztatni kell.
MN: Egy olyan MTA elnöki pozíciójáért szállt versenybe, amely az Orbán-kormánnyal szemben hosszú csatározás után hatalmasat veszített jelentőségéből, forrásaiból és autonómiájából. A „kétfejű sas” metaforája érvényét vesztette, és nem világos, mi lesz így a testülettel.
PCS: A „kétfejű sas” a 70-es évek ironikus kifejezése volt arra a felépítésre, amit egyik oldalról a tudósszervezet, másik oldalról a kutatóhálózat határozott meg. A veszteség folyamatát és drámáját, tehát a kormány alá tartozó Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (ELKH) létrejöttét nem elemzem most, de az biztos, hogy újra kell gondolni az MTA küldetését, működését, társadalmi és tudományos szerepét. Ugyanakkor ez bizonyos értelemben visszatérés: az MTA-nak 1949-ig nem volt saját kutatóhálózata.
| ||
A legfontosabb az, hogy a következő évek ne a sebek kétségbeesett nyalogatásáról szóljanak, előrenézve kell megtalálni, mi legyen az MTA új szerepe a magyar szellemi közösségben. Szerintem három kulcsfogalomra kell támaszkodnunk, amikor az „egyfejű sas” jövőjéről beszélünk: ezek a kíváncsiság, a kiválóság és a közösség. A legkiválóbb tudósok pár százas belső körét, a körülbelül 3 ezer fős MTA-doktori kört és a teljes köztestületi hálózatot az köti össze, hogy a tagok elkötelezettek a tiszta és érdekmentes megismerés eszméje iránt.
Ez nem jelenti, hogy a tudományt nem kell alkalmazni, vagy hogy nem fontosak a tudomány alkalmazható eredményei. De mi azt a tudós attitűdöt képviseljük, ahol a kutatás irányítója az emberi kíváncsiság – nem a megrendelések, hanem a tudomány pillanatnyi állása és az elénk táruló tárgyi világ keltette izgalmak orientálják. A kiválóság azt jelenti, hogy az új helyzetben az MTA-nak még inkább vonatkoztatási rendszerré, értékmércévé kell válnia. Az egyénekre vonatkoztatva ezt jelenítik meg a különböző kritérium- és teljesítménymérő rendszerek, a tudományos címek.
A rendszerváltás óta eltelt 30 évben az egyetemi világban sem történt ebben áttörés, pedig egyértelmű kritériumok nélkül nincs versenyképes felsőoktatás. Az Akadémia ennek rendezésében szeretne szerepet vállalni. Egyértelműen ki kell állnia a saját maga által adott címek fontossága mellett is. Például a különféle irányítású minisztériumok mindig is ódzkodtak attól, hogy az MTA doktora cím feltétele legyen az egyetemi tanári kinevezésnek. Ugyanígy érvényesítheti a minőségelvet az intézményekkel kapcsolatban is.
Az Akadémiának egy ilyen kis országban, ahol állandó politikai ingadozás közepette az intézmények minőségbiztosítása bizonytalan lábakon áll, az MTA a felsőoktatástól és most már a legnagyobb pénzügyi támogatású kutatási hálózattól is viszonylag független szervezetként mérlegre teheti a tudományos teljesítményeket, felléphet a minőségelv érvényesítőjeként. Azért mondom, hogy viszonylag független, mert a kutatóhálózatban dolgozó néhány ezer kutató zömében az MTA köztestületének a tagja, tehát individuálisan megvan a kapcsolódás.
Mondok egy példát a minőségelv érvényesítésére: az Akadémia az elmúlt években csak visszafogottan mondott véleményt a magyar felsőoktatásról, közoktatásról. Ez nem helyes stratégia, főként azért, mert hosszú távon nem kifizetődő: bátran kell álláspontot kialakítani a különféle tudástermelő intézményekről és szervezetekről. Nemcsak akkor, ha a minisztériumból felkérés érkezik, hanem saját indíttatásból is. A harmadik fogalom a közösség: az MTA testületi világában csökkenteni kell a hivatali szerveződés szerepét, és nagyobb hangsúlyt kell helyezni a tudományos közösség értékteremtő funkciójára.
Nem állítom, hogy hozzuk vissza a tudományos konferenciák elsőbbségét a publikációval és szabadalommal szemben, de azt igen, hogy olyan új közösségi formákat kell találni, amelyek tudósok együtt gondolkozása révén tudástöbbletet hoznak létre. Ez nem könnyű, de nem is lehetetlen, megvannak az előzményei az MTA történetében. Izgalmassá kell tenni az akadémiai életet a fiatal tudósok előtt.
A Széchenyi téri székházat, a vidéki központokat meg kell tölteni élettel. Az Akadémia sem a fiatal kutatók, sem a társadalom szemében nem lehet megfáradt tudósok klubszerű szerveződése. Valóban kezdeményezőnek, újítónak, nyitottnak kell lennie. Ilyen kezdeményezés a Fiatal Tudósok Akadémiája is, de maga a szenior vezetés is kezdeményezhetne ilyesmit.
MN: A Lendület program éppen a fiatal kutatók aktiválására lett kitalálva – csak éppen ez is elkerült az Akadémia fennhatósága alól. Jól értem, hogy lát esélyt a visszaszerzésére?
PCS: Az többéves lefutású, kiscsoportos kutatási programok finanszírozására lett megalkotva. Valóban a fiatal kutatók hazai integrálása miatt fontos, ugyanakkor egy másik kérdéshez vezet: a tényleges kutatási szférában lehet-e szerepe az egyfejű MTA-nak? Én azért fogok küzdeni, hogy mind a Lendület program, mind az egyetemeken lévő támogatott kutatócsoportok kerüljenek vissza az MTA felügyelete alá.
| ||
Azért látok erre esélyt, mert jelenleg felemás a helyzetük: a szellemi irányítás, a pályáztatás, a tartalmi kérdések továbbra is az MTA-hoz tartoznak, de a pénz az ELKH-nál van. Ezen változtatni kell. De továbbmegyek: a jelenlegi törvényi szabályozás nem akadályozza meg, hogy az MTA kutatóintézményeket alapítson. Régóta él az Akadémián belül egy új, kiemelt szellemi alkotóközpont ötlete.
Szerintem egy ilyen kiemelt kutatóintézmény alapjait az Institute for Advanced Studies központok nemzetközi mintáira egy-két év alatt le lehet tenni. Itt a kutatók pályázhatnának arra, hogy megírják a nagy művüket. A Central European Universityn és a Budapesti Corvinus Egyetemen is működik ilyen, de azok nem túl nagyok. Én magam is részt vettem ilyen programokban a stanfordi, illetve a lyoni egyetemen, és az a tapasztalatom, akkor igazán hatékony egy ilyen intézmény, ha viszonylag sok kutató dolgozhat együtt – nemcsak virtuálisan, hanem fizikailag is.
MN: Miért ide jönnének a nemzetközi tudományos élet kiválóságai és miért nem a meglévő kutatóintézetekbe?
PCS: Mert itt nincs közvetlen napi kötelezettségük, nem kell tanítaniuk, legfeljebb tarthatnak szemináriumot. Eleve nem a napi kutatás a cél, hanem az, hogy létrehozzanak valamilyen szintetizáló művet. Ez olyan, mint Darwin esete: Darwin két évtizedig rendezgette a feljegyzéseit, ezt nevezném kutatói aprómunkának – aztán ahogy megtudta, hogy Wallace megjelenteti a maga hasonló témájú művét, hirtelen egy év alatt megírta A fajok eredetét. Ez az intézmény azt szolgálná, hogy Darwin előbb megírja a könyvét.
MN: A jelenlegi finanszírozási háttérben van erre forrás, vagy új pénzek bevonásával számol?
PCS: Az MTA költségvetésének három szintje van: az állami forrás – ez volt a középpontban a minisztérium és az Akadémia vitájában –, a saját bevételek, valamint a mecénások, szponzorok. A megújult MTA-nak támogatókat kell keresnie, és a magyar szellemi életben vannak olyan milliárdos emberek, akik szeretnék támogatni a kultúrát, a tudományt. Egy ilyen intézményhez lehet forrást találni az állami részben, amit ki lehet egészíteni a saját bevételekkel, a speciális kiadásokra pedig szponzori támogatást kell szerezni. Az Akadémiát már sokszor támogatták grófok, főurak és egyéb mecénások. Ez nem idegen a történetétől.
MN: Lovász László, az MTA leköszönő elnöke nemrég azt mondta, nem tudja, mi volt a kutatóhálózat elvételének értelme, de sok kárt okozott. Mi az ön értelmezése?
PCS: Az eredeti célja a jelenlegi kulturális irányítás általános elveinek való alárendelés volt – az iskolarendszertől a múzeumokon át erőteljes központosítás van mindenhol. Ennek az államigazgatási logikának esett áldozatául az MTA. De az ellenállás természete és az akadémiai tárgyalódelegációk másfél éves alkudozása, no meg az utcai tüntetések hatására végül is ez a centralizáció nem tudott úgy megvalósulni, ahogy akarták. Az eredeti félelmekkel szemben az ELKH nem valamelyik minisztérium alá tartozik, felügyeletét az Országgyűlés gyakorolja.
Persze, meglátjuk, mit jelent ez a gyakorlatban, de hogy így alakult, az biztosan a küzdelmek eredménye volt. Ahogy az is, hogy az ELKH vezetését valamiféle moratórium köti a kutatóhálózattal kapcsolatban: nem tudnak megszüntetni, összevonni. De kétségtelen, hogy a károkkal, veszteségekkel szembe kell nézni: a szétválással sokak percepciójában az MTA és a kutatóintézetek is bizonytalan státusúnak látszanak. A következő években ennek a kutatóhálózatnak újra el kell nyernie a bizalmat azért, hogy oda akarjanak menni a fiatal kutatók.
Az Akadémia és a legmagasabb szintű, szervezett tudományos kutatás veszített a vonzerejéből: ez beláthatatlan kár. Nehézségek lesznek abban is, hogy a különböző nemzetközi szerződéseket hogyan lehet az új helyzetre vonatkoztatni, ami megakasztja a nemzetközi együttműködés folyamatosságát. Ráadásul valahogyan meg kell állítani a kutatók elvándorlását külföldre. A megmaradt akadémiai szerveződésnek sokat kell tennie azért, hogy visszaszerezze a magyar tudomány intézményeibe vetett bizalmat.
MN: Az új szerep milyen szervezeti átalakításokat von maga után?
PCS: Jelenleg az MTA szerveződése miniszteriális. Erre többé nincs szükség. A jelenlegi jelöltek nem ilyen személyiségek. Nagyobb szerepet szánnék a testületnek, osztályoknak, kevesebbet az elnöknek – ne minden előterjesztést az elnök adjon be. Mondhatják erre, hogy a demokrácia túl lassú folyamat, de Skype-tárgyalásokkal és internetes szavazással ez ma már nem így van, ezeket az eszközöket az MTA-nak használnia kell. A hivatali szervezetet is át kell alakítani, az egykori kétfejű sas maradványaihoz már nem passzol a jelenlegi struktúra.
Az Akadémiának az országos szellemi felelősségének megfelelően sokkal átfogóbb kommunikációs stratégiát kell kidolgoznia, és ez nem vállalati duma – az MTA-nak volt egy híres főtitkára, bizonyos Arany János, aki nagyon értett a kommunikációhoz. Nagyobb szerepet kell vállalni a tudományos könyvkiadásban is: a 2000-es évek elején az akkori oktatási minisztérium évente mintegy ötszázmillió forintot költött egyetemi tankönyvek, szakkönyvek kiadására, az Akadémia 150–180 millió között költött ugyanerre.
A minisztériumi pénz azóta nullára apadt, az akadémiai maradt 150 millión. Ez nem helyes, az Akadémia alapgondolatából következik a magyar nyelvű tudományos könyvkiadás támogatása. Az Akadémiai Kiadóban jelenleg egynegyed rész tulajdonhányada van az MTA-nak: tehát ez bevételi forrás, de nincs beleszólása a menedzsmentbe. Bizonyos kutatóközpontok is kvázi kiadóvá váltak az elmúlt években, ez faramuci helyzetet teremtett. Ezeket rendezni kell, amilyen gyorsan csak lehet: vagy rendezni a viszonyokat, vagy új kiadót alapítani.
| ||
MN: Úgy tűnik, az új elnök – fogalmazzunk így: történelmi – feladata és felelőssége lesz, hogy megtalálja az MTA új funkcióját a magyar kultúrában. Mi lesz, ha nem járnak sikerrel eme törekvései?
PCS: Akkor az Akadémia veszít a jelentőségéből, el tud enyészni, jelentéktelenné tud válni. Éppen ezért most proaktívnak kell lenni, nemcsak kihívásokra kell reagálnia, hanem magának kell kezdeményeznie. Ez a drámai két év kimerítette a reagálóképességeit – a megörökölt új helyzetben nem szabad megfélemlített, könyörgő attitűdöt felvenni.
MN: Mi a jelentősége egy proaktívan megfogalmazott és kiadott akadémiai véleménynek, ha a másik fél nem adja jelét annak, hogy fontosnak tartja? Ha a Nemzeti alaptanterv (NAT) példáját nézzük, az utóbbi években pont ez történt, amit ön tud a legjobban az MTA Közoktatási Elnöki Bizottságának elnökeként.
PCS: Két éve száznál is több szakembert bevonva az akkori 350 oldalas NAT-tervezethez írtunk egy 110 oldalas véleményt, amelynek három fő állítása volt. Egyrészt túl sok tanórával számol és rugalmasnak tekinti a tanulók idejét. Másrészt a gimnázium végén gyakorlatilag nincs természettudományos oktatás, csak fakultáción, ami nem helyes. Harmadrészt az egész koncepcióban kicsi az embernek mint magát alakító, magát kibontakoztató lénynek a szerepe, ehelyett az ember mindig mint a kontroll tárgya jelenik meg.
Például a szexualitás veszélyeiről sok szó esik, de magáról a szexualitásról szinte semmi.
A minisztérium nem reagált a véleményünkre, egy kedves karácsonyi üdvözlőlapot kaptunk arról, hogy megkapták. Mi azóta is jeleztük, hogy állunk rendelkezésre. Tudjuk, látjuk, hogy a NAT megírásának folyamatából az MTA másfél éve teljesen ki van hagyva, és ennek biztosan lesznek negatív következményei a NAT tartalmát illetően. A túl belterjes fejlesztés nem veszélytelen. Az új NAT-hoz az MTA tudós közössége a kerettantervek megjelenése után kíván hozzászólni.
MN: Freund Tamás Orbán Viktornak írt magánlevelében „a fiatalságot mételyező társadalomtudósokról” írt, és úgy tudom, kijelentése után az MTA-n belül több bölcsésszel levelezésbe kezdett. Önnel is?
PCS: Többeknek, így nekem is elküldött egy levelet, amelyben elnézést kért ezért a kifejezésért. Sokat tett azért, hogy visszakozzon és kifejezze sajnálatát.
MN: A három jelölt közül ön az egyetlen bölcsész. Bölcsész elnöke majdnem húsz éve, Glatz Ferenc történész óta nem volt az MTA-nak. Ez növeli az ön esélyeit?
PCS: Vannak érvek amellett, hogy a mostani válsághelyzetben egy filozofikusabb, nyitottabb bölcsészszemlélet jobban hasznosítható: most új keretek létrehozására van szükség. És itt a tudásátadási rendszerek általános válságára és az Akadémia útkeresésére is gondolok.
_top_story_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=de502b1b29c9c0879664917c776aeb6d)
