Az egyik legjelentősebb hazai fotógyűjtemény, a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának munkatársa számos kiállítás, könyv és album képeit - Fénnyel írott történelem, Császári Bécs, királyi Budapest, Ki volt Kádár? - válogatta kollégáival. Fő feladatuk a magyar vonatkozású politikai, gazdasági, kulturális és életmódfotók dokumentációja.
Magyar Narancs: Hány képet őriznek?
Jalsovszky Katalin: Pontosan nem tudnám megmondani, a gyűjtemény jelentős része feldolgozatlan, ráadásul folyamatosan gyarapszik. Az ötvenes, hatvanas években számolatlanul érkeztek a képek a hivatalos ügynökségtől, a Magyar Fotótól, illetve jogutódjától, az MTI-Fotótól. Vannak olyan anyagaink, amelyek nagyságát csak megsaccolni tudjuk, ilyen például a Nép-szabadság archív negatív gyűjteménye a kezdetektől 1962-ig. Húsz éve kaptuk meg, de a feldolgozása még mindig nem fejeződött be. A leltározott képek száma jelenleg 1 millió körül van. Leltárkönyvekben tartjuk őket nyilván, jövőre azonban már csak számítógéppel dolgozunk.
MN: Ide akárki nem léphet be.
JK: Ez egy közgyűjtemény, éppúgy látogatható, mint egy könyvtár. Kell ugyan kutatási engedélyt kérni, de ezt általában mindenki megkapja. Három-négyszáz ember fordul meg évente, kutató történészek, szépírók, filmesek, kiállítást készítő muzeológus kollégák, egyetemisták, könyvkiadók, hírlapok képszerkesztői, de magánszemélyek is, például olyanok, akik családjuk történetét kutatják, vagy hobbiból közlekedési eszközök képeit gyűjtik. A képeket idő- és tematikus rendben tároljuk, ennek alapján minden muzeológusnak van egy részgyűjteménye. Van, aki a portrék szakértője, más a városkép-, az esemény- vagy a viselettörténeté. Persze az ember nem kizárólag egy részterülettel foglalkozik. 1968-ban, az egyetem elvégzése után azonnal ide kerültem, pontosabban az akkori Legújabbkori Történeti Múzeumba. Azóta együtt vándorlok a fényképtárral, attól függően, hogy épp hova tartozik. De minden gyűjteményrésznél dolgoztam már. A gyűjteményhez tartozó több tíz ezer kép nagy részét ismerem, de természetesen nem az összeset. A feladattól függ, épp mivel foglalkozom, jelenleg a holokauszt a legaktuálisabb téma. Nálunk találhatók a magyarországi holokauszt legfontosabb vizuális dokumentumai. Ez a hat-nyolc doboznyi anyag nagyon értékes, a deportálásokat köztudomásúan tilos volt fényképezni. Itt van például egy 12 felvételből álló sorozat, melyet a kőszegi deportálásokról készített egy helyi fotós - nem tudjuk, milyen szándékkal, mert a képek nem mutatnak sem együttérzést, sem gyűlöletet. Egy másik, megrázó fotódokumentáció 1945 áprilisában készült annak a tömegsírnak az exhumálásáról, amelyben a Maros utcai zsidókórházban, 1945. január 12-én történt nyilas vérengzés áldozatai feküdtek. Ezeket Ék Sándor festő, grafikus fényképezte, aki a szovjet hadsereg propagandatisztje volt.
MN: Ha nincs forrás, hogyan határozzák meg, kit mikor és hol ábrázol a kép?
JK: Én például egyszer elmentem Békásmegyerig, egy ottani német család kitelepítéséről készült kép után kutatva. A helyszínen megtaláltam az egyik szereplőt, aki azonosította a családot. A spanyol polgárháború idején készült egy nevezetes csoportkép az estremadurai ütközetet túlélt magyarokról, akik önkéntesként a köztársaság oldalán harcoltak. Csináltattam tíz kópiát, megszámoztam az arcokat, és elvittem tíz emberhez. Volt az emlékekben némi eltérés, de végül sikerült meghatározni a szereplőket, akik így nevet, történetet, arcot kaptak. Természetesen nem minden képpel lehet ezt végigcsinálni. Akkor foglalkozunk egy-egy felvétellel ilyen behatóan, ha különlegesen érdekes vagy közlésre,kiállításra szánjuk. Ehhez sokat kell olvasni, legtöbbet a korabeli sajtó segít, de forrás lehet egy másik fotó is: előfordul, hogy egy képnek tíz évvel korábban a kezemben volt a párja, olyankor előkeresem a régit. Együttműködünk a kutatókkal, és gyakran a véletlen is a kezünkre játszik.
MN: Mi számít ritkaságnak?
JK: Az 1945-1956 közötti időszakból például nagyon kevés a valódi hétköznapokat bemutató kép. 1945 után az alacsony életszínvonal miatt a magánemberek sokkal kevesebbet fényképeztek, a hivatásos fotósok képeire pedig rányomta a bélyegét az ideológia, sőt a manipuláció.
MN: Retusálások?
JK: Nem avatkoztak be annyira durván, ahogy azt David King írja: Sztálin mellől sorra kiretusálták azokat, akiket kivégeztetett, és a végén csak Sztálin maradt a csoportképen. De néhány esetben előfordult, hogy kitörölték, áthúzták, leragasztották Rajkot. A fotós már eleve úgy választotta meg a témát, hogy az beleillett az aktuális politikai irányvonalba. Mosolygós képeket csináltak. A Lenin Tsz parasztjai "Első gabonát a hazának" feliratú transzparenssel, boldogan viszik beszolgáltatni a gabonát, fellobogózva, feldíszített szekéren, cigányzenére. Nagyon érdekes, ahogy egy ilyen képen mégis látható a valóság: jólétet, bőséget akar mutatni, de azért csak becsúszik egy félretaposott cipő, rongyos zokni, látszik az iszonyatos nyomor, bár a képeken a hazug mosoly mellett néha átjön az őszinte öröm is.
MN: Hogyan gyarapodik a gyűjtemény?
JK: Ajándékozással, vásárlással. Sajnos mostanában keveset tudunk vásárolni. Mióta kialakult a fotó-műkereskedelem, a magángyűjtők csillagászati összegeket fizetnek ki az aukciókon. A környező antikváriumokban néha hozzá tudunk jutni kedvező áron értékes darabokhoz, mert nem a divatos képeket keressük. Ma egy Horthy-kép akár több tíz ezer forintért is elkelhet, nekünk viszont annyi van belőle, hogy Dunát lehet vele rekeszteni. Számunkra fontosabb egy ritka, érdekes, hétköznapi életkép. Egyébként örvendetes, hogy a fotográfia gyűjtése ilyen divatos lett, hiszen ez a mi tárunkat is felértékeli. De nekünk nemcsak az a dolgunk, hogy gyűjtsük és megőrizzük, meg is kell "szólaltatnunk" a fotográfiákat. Ez is "a történelem", igaz, széttöredezve, apró darabokban. Megpróbáljuk összerakni.
Orosz Ildikó
