Pető Iván: Mellette nyilván az szólt, hogy lehetőség nyílik arra, hogy az SZDSZ a kormányban valamilyen meghatározó szerepet játsszon az ország arculatának alakításában. Ez a négy év talán az utolsó, amikor alapvető intézmények ügyében változások várhatók, 1998 után már nem lesznek az alapstruktúrát alakító érdemi dolgok. Nem feltétlenül a tulajdonelosztásra kell gondolni, hanem a törvényi berendezkedésre. 1998 után már biztosan csak a rendszer működtetésében lehet kormányzati szerepet vállalni. Az ellenérvek azóta is eléggé egyértelműek: az SZDSZ az előző rendszer legkövetkezetesebb ellenzéki pártjaként jelent meg a nyilvánosság előtt: vajon belefér-e ebbe a múltba az MSZP-vel kötött koalíció? Szabad-e egy olyan kapcsolatrendszerrel rendelkező párttal, mint az MSZP, koalíciót kötni? Egy olyan párttal, amelynek nagyon széles káderbázisa van: ezekkel az egymást segítő káderekkel, kialakult kapcsolatrendszerekkel, hálózatokkal szemben versenyképes lesz-e az SZDSZ? Voltak taktikai jellegű ellenvetések is: ´94 és ´98 között nem lehet úgy kormányozni, ami népszerűsítene egy kormánypártot, jobb tehát, ha az SZDSZ ellenzékben marad.
Az SZDSZ az első demokratikus választások után az MSZP-vel semmiféle együttműködést - tehát hatalomátmentést - nem tudott elképzelni, de a második választás más. Reálpolitikai felismerés volt, hogy az MSZP stabil tényezőjévé válik ´94 után a magyar politikai berendezkedésnek. Ennek ´92 után már sok jelét lehetett látni. Nem lehetett az MSZP-vel szemben úgy politizálni, mint a Fidesz kezdett, főleg ´93-tól, hisz ez inkább ellentétes eredményre vezetett; nem kell szeretni az MSZP-t, nem kell vele összeborulni, de megkülönböztetni olyan módon nem lehet, mint ahogy az a rendszerváltás idején történt. Az SZDSZ 1993 óta az MSZP-hez való viszonyában különbözött a többi párttól. Az ellenzéki pártok egy része ezt chartás politikának nevezi, szerintem nem erről van szó. Az SZDSZ felismerte, hogy a magyar társadalmat a múlt, a Kádár-rendszer nem érdekli, süket fülekre az a szöveg talál társadalmi méretekben, amelyik továbbra is a Kádár-korszakban elkövetett bűnökre hivatkozva viszonyul az MSZP-hez. Nyilván a mai ellenzéki pártok taktikája is a pozíciója átgondolására kényszerítette az SZDSZ-t. A Fidesszel volt egy ilyen kutya-macska barátság, az akkori kormánypártok pedig egyértelművé tették, hogy az SZDSZ-szel semmiképpen nem tudnak együttműködni. A maga részéről az SZDSZ ´93-tól az MSZP blokád alatt tartását és diszkriminálását fokozatosan megszüntette, noha ezt komoly belső viták alapozták meg és semmiféle formális aktus nem erősítette meg.
MN: Mi volt a Demokratikus Charta szerepe ebben?
PI: A charta nem egy előre megtervezett közvetítő eszköz volt a leendő koalíció összehozására. Nem az történt, hogy az SZDSZ vagy az MSZP vezetői leültek, és azt mondták, hogy itt a Csurka meg a szélsőjobboldali jelenségek, használjuk ki ezt az ürügyet arra, hogy jöjjünk össze az MSZP-vel. Visszatekintve elég nehezen elviselhető állapot volt Magyarországon, amikor Csurka még nem vált ki az MDF-ből, az MDF-ben pedig jelentős bizonytalanság uralkodott - nevezzük így az egyszerűség kedvéért - a jobboldali radikálisoktól való elhatárolódás tekintetében. Az SZDSZ választói és környezetének jelentős része határozott lépéseket várt a párttól. Erre rákapcsolódott az MSZP egy része is, mivel alkalom volt arra, hogy ez az egyetlen közös platform, tehát a jobboldali radikalizmus elleni felháborodásé, minden más dolgot némileg feledtessen.
MN: Játszott-e szerepet a koalíciókötésben az a megfontolás, hogy belülről ellenőrizzék az MSZP-t? Hogy mondjuk Hujber Ottóból vagy Nagy Sándorból ne lehessen miniszter?
PI: Ennyire lebontva nem volt. Mikor az első forduló után az MSZP olyan sikeresen végzett, inkább úgy festett, hogy nem lesz koalíció. Azon, hogy milyen tételes követelésekkel lépünk föl, nem nagyon volt idő gondolkodni. Általános elvek határozták meg, lehet-e koalíció vagy nem, és a feltételeink is ilyen elveken fogalmazódtak. Amikor már részletekről esett szó, hogy az MSZP kiket akar miniszternek, akkor kénytelenek voltunk ezzel is foglalkozni. De Nagy Sándor neve konkrétan nem merült föl. Itt az etalont Horn Gyula személye teremti meg, akiről jócskán esett szó a választási kampányban. Õ világosan megjelenítette az MSZP-t, egyértelmű volt, hogy az MSZP választói tokkal-vonóval megvették őt.
MN: Hogyan vált be a komoly vitákat kiváltó MSZP-SZDSZ koalíciós szerződés?
PI: Két oka volt annak, hogy ilyen akkurátusnak mondható koalíciós megállapodás született. Az előző kormány pártjai között nem volt koalíciós megállapodás, csak a pozíciók megosztása, a zsebből való politizálás. Ez kádári technika: én tartom a kezemben vagy a zsebemben a lapokat, és azt húzom elő, amelyiket akarom. A másik ok a sajátos helyzetben keresendő: egy abszolút többséggel rendelkező párt nem érezte magát olyan helyzetben, hogy egyedül kormányozzon, és koalíciós partnert keresett - szerintem megalapozottan. Ám az első pillanatban világos volt, hogy az abszolút többség révén a koalíciós partner akár zárójelbe is tehető. Ezt akartuk a részletekbe menő megállapodással elkerülni. A koalíciós szerződés jelentős részben működik, egyes részeiben viszont nem életszerű. Előre sejthető volt, hogy ez így lesz, hiszen minden írott megállapodástól függetlenül minden koalícióban a legfőbb eszköz a koalíció felbomlásával való fenyegetés, és ez itt is működik.
MN: Az SZDSZ a három tárcára indult el. Ezenkívül az Igazságügy-minisztérium volt megcélozva.
PI: Végiggondoltuk, mit tudunk a kormányban csinálni. Tudomásul kellett vennünk, hogy különleges kapcsolat van az MSZP és az MSZOSZ között, és akár örültünk ennek a helyzetnek, akár nem, bizonyos területekre - szakszervezet kontra kormány, érdekegyeztetés kontra kormány - a várható konfliktusok miatt nekünk nem érdemes merészkednünk. Ellenkező esetben könnyen kialakulhat az a látszat, mintha az SZDSZ lenne a rossz fiú, az MSZP meg a jó. Több tárcát ez eleve kizárt. Föl sem merült a Pénzügyminisztérium, hiszen Békesi programja az SZDSZ hasonló programjával nagyjából egybecsengett, tehát az ő pénzügyminisztersége adott volt. Ugyanígy viszonylag gyorsan eldőlt a munkaügyi és az ipari tárca is. Mi fontosnak éreztük volna az igazságügyi tárcát, hiszen világos, hogy itt közjogi ügyekben és általában a jogalkotás terén még meghatározó dolgok történnek. A belügy egyértelműen politikai okok, a kultúra és az oktatás pedig a részben mítoszként élő, részben pedig talán a valóságban is létező értelmiségi viszony miatt tűnt fontosnak; és azért is, mert világos volt, hogy új oktatási törvények kellenek. A közlekedés és infrastruktúra volt az a gazdasági tárca, ami megcélozható volt, és ahol úgy tűnt, hogy lehet valamit tenni. Az igazságügyet leszámítva többé-kevésbé elfogadható, ami kijött. A nemzetbiztonságot is megcéloztuk, ugyanazon az alapon, mint a belügyet, de itt sem értünk célt.
MN: Hogy látja az SZDSZ-es tárcák működését?
PI: Ugyanúgy, ahogy a kormány egész munkáját. Lehet egy elképzelt optimumhoz viszonyítani, és ennek alapján szemrehányást tenni; és lehet az elmúlt két évben fölismert, megtanult realitások alapján mérlegelni. Fodor Gábor minisztersége részben arra az elképzelésünkre ment rá, hogy a miniszterek ne egy-egy szakterület legfőbb érdekképviselői legyenek, hanem a kormány képviselői az adott területen. Fodor az eredeti elképzelésünk szerint miniszterkedett, és sokszor tapasztalta meg azt, hogy nincs mögötte senki, amikor lőnek rá, hogy hiányzott a kormánytagnak a kormánytól járó támogatás. Magyar Bálint más logika alapján működik. Fodor Gábor miniszterségéből azt szűrtük le, hogy csak akkor lehet sikeres miniszter - és ez a többi miniszterre is áll, akik, hogy úgy mondjam, átprogramozták magukat -, ha minél többet próbál kihajtani a maga működési területe számára. A belügyminiszternek a rendőrség támogatása, pénzügyi ellátottsága a feladata, mert ha nem ezt csinálja, akkor egyszer csak azt veszi észre, hogy a miniszterelnök már meg is hirdette a tűzoltók fizetésemelését. A közlekedési miniszter is sajtoljon ki minél több pénzt a maga működési területére, különben netán azt találja olvasni az újságban, hogy az M3-ason mondjuk mégsem kell fizetni, amíg meg nem épül végig. A kultuszminiszter is szedjen ki minél több pénzt a kormányból, mert különben a miniszterelnök megy el az ELTE-re, és mondja azt, hogy most az egyszer adok még egy milliárdot az egyetem működésére.
MN: Elképzelhető, hogy a Bokros-csomag marad az egyetlen emlékezetes epizódja a négy évnek?
PI: Ezt még nem lehet megítélni. Ha lesz nyugdíjreform, ha a kormány hozzá mer nyúlni a társadalombiztosításhoz, ha lesz a felsőoktatásban érdemi változás, akkor azért lesznek más emlékezetes pillanatok is.
MN: A társadalombiztosításhoz hozzá fog nyúlni a kormány?
PI: Ez nagy kérdés. Itt elsősorban az egészségbiztosításról van szó, amely botrányosan működik. A tb szabadon bejár a költségvetésbe. Mind morálisan, mind praktikusan nehezen tartható a mostani egészségbiztosítási rendszer, és ezt a tb-t vizsgáló parlamenti bizottság is egyértelművé tette. Két lehetőség van: vagy a csúnyább ügyeket egyedi kisiklásnak minősítve toldozzuk-foldozzuk a meglévő rosszat, vagy egy átfogó reform keretében, akár a társadalombiztosítás státusának felülvizsgálásával, megpróbáljuk életképessé tenni a rendszert. Az biztos, hogy az MSZP-n belül és kívül komoly ellenerők hatnak a tb megreformálásával szemben. Elég csak arra gondolni, hogy a nyugdíjreform miatt az MSZOSZ máris sztrájkkal fenyegetőzik.
MN: A tb megreformálhatatlansága, az időről időre visszaköszönő szocialista vircsaftok nem fognak visszaütni az SZDSZ-re?
PI: Ez nehéz ügy. Egyrészt a tb-reformügyben nagy nyomás nehezedik a kormányra. Nem a magyar nép követeli kiegyenesített kaszával a reformot, hanem a nemzetközi pénzintézetek. És joggal: a tb a magyar költségvetés legbizonytalanabb pontja. A kormány többé-kevésbé hozza azt, amit az idei költségvetésben vállalt. Ha nem is mindenben, hiszen például az infláció magasabb a vártnál. A tb költségvetéshiánya azonban egyszerűen tervezhetetlen. Ezzel valamit kezdeni kell, mert különben minden megszorító intézkedés értelmetlenné válik, hiszen a költségvetés így állandóan lyukas lesz.
Ami az MSZP-s képviselők ügyleteit illeti, a legegyszerűbb megoldás az lenne, ha kiszállnánk a koalícióból akkor, ha az SZDSZ-nek nem tetsző jelenség kapcsolódik egyes MSZP-s képviselőhöz vagy körökhöz. Frontális támadást koalíción belülről, a koalíciós partner ellen nem lehet indítani. Ez nem egyeztethető össze egy koalíció működési normáival. Azokban az esetekben, amikor nem tudunk azonosulni a megtámadott koalíciós partner bizonyos ügyleteivel, vagy nincsenek ismereteink róluk, akkor a Parlamentben igyekszünk csöndben maradni, és gesztusokkal jelezni a különállásunkat. Ezt a politikát figyelő közvélemény észre is veszi. De nem akarom tagadni, hogy van veszélye annak, hogy mégiscsak egy kormányban vagyunk, és kompromittálódhatunk olyan ügyekben, amelyekhez semmi közünk sincs. A bizonyos normákban megmutatkozó különbségeket világossá tesszük, például az összeférhetetlenségi törvény kapcsán, és biztos lesznek még ilyen ügyek. Meghatározó SZDSZ-es körök eddig nem kerültek olyan helyzetbe, hogy akár törvénybe ütköző, akár csak morálisan is kifogásolható összefonódásba kerültek volna.
MN: Noha egyes pártok és sajtóorgánumok azt szuggerálják, hogy az MSZP-SZDSZ-kapcsolatban a farok csóválja a kutyát, a valóság mintha mást mutatna. Nem tartanak az elrózsaszínesedéstől?
PI: Ez a veszély együtt jár a koalícióval, hiszen nem mondhatjuk majd azt, hogy mossuk kezeinket, nekünk az egészhez semmi közünk sem volt. Ám azt hiszem, az SZDSZ továbbra is megkülönböztethető az MSZP-től. Az a szavazóközönség, amelyikre az SZDSZ 1998-ban is számíthat, világosan látja a különbséget. Úgy vélem, jól látszik kívülről is, hogy ez egy pragmatikus elképzelésekre épülő és a komoly ellentétek dacára is működő koalíció. A kérdés úgy is felmerülhet, hogy vajon jobban tudnék-e azonosulni azzal, ha ellenzéki helyzetben lennénk. De ellenzékben is meg kéne különböztetnünk magunkat a többi ellenzéki párttól, és az ellenzékben sem lennének kellemesebb partnereink.
MN: 1998-ig összehozható az új alkotmány?
PI: Számunkra kezdettől fogva világos volt, hogy, egy Kis János-i terminussal élve, konzervatív alkotmányozási folyamat lesz: vagyis a már meglévő alkotmányt fogjuk néhány helyen módosítani. Mivel a magyar alkotmánnyal alapvető gondok nincsenek, ez az egyik lehetséges elképzelés, erre van politikai lehetőség. A másik elképzelés, hogy mivel így is működik az alkotmány, hagyni kell az egészet, ha már nem lehet radikális változtatásokat végrehajtani. Többirányú nyomás nehezedik az alkotmányozási munkákra: az egyik a jogásztársadalom felől, mivel sokan úgy látják, a politika nem képes ideális alkotmányt létrehozni. Az MSZP-n belül is van olyan irány, amelyik saját politikai filozófiájának a megjelenését hiányolja, a szociális jogok garantálását, az érdekegyeztetés szükségességének a rögzítését. Befolyásos MSZP-sek egész sora véli úgy, hogy egy MSZP dominanciájú kormány idején nem születhet olyan alkotmány, amelyben ezek nem szerepelnek. Pedig praktikusan nem tudnának mit kezdeni ezekkel - lám, bele is ütközött a kormány abba, hogy az Alkotmánybíróság szociális jogokat másképp értelmezett, mint ahogyan azt a kormány gondolta. Kiszámíthatatlan, hogy ebből mi sül ki. Bizonytalan, hogy szavaz-e a parlament az alkotmánymódosításról. Az összes képviselő kétharmadának a szavazata kell; ha az ellenzék nincs ott - a házszabály-módosítás miatt azt fontolgatják, hogy esetleg felfüggesztik törvényhozói munkájukat -, és az MSZP-ben sokan vannak, akik nem akarják, akkor nem lesz meg.
Bundula István
Vágvölgyi B. András
