„Az az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam” – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök 2014-ben Tusnádfürdőn. A beszédet és az elsőre fából vaskarikának tűnő illiberális demokrácia kifejezést akkor és azóta is számtalanszor próbálták értelmezni, s ilyenkor leginkább az amerikai újságíró és publicista Fareed Zakaria 1997-es, Foreign Affairsben megjelent cikkéhez (The Rise of Illiberal Democracy) nyúlnak vissza.
Zakaria ebben azt a már akkor egyre terjedő politikai jelenséget írta le ezzel a kifejezéssel, hogy demokratikusan megválasztott kormányok szándékosan figyelmen kívül hagyják a hatalom alkotmányos korlátait, és alapvető jogoktól és szabadságoktól fosztják meg polgáraikat.
Az illiberális demokráciának létezik egy másik értelmezése is, és Orbán sokkal inkább erre rezonál, amikor arról beszél, hogy rendszere nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, de „nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő, sajátos nemzeti megközelítést alkalmaz”. Több politológus-történész is foglalkozik ugyanis a liberális demokrácia válságjelenségeivel, egyfajta alternatívát keresve a szerintük válságba jutott liberalizmusra, Orbán pedig keresi is a lehetőséget, hogy találkozzon velük, és általuk szellemileg is megalapozza rendszerét.
| ||
A liberalizmus mint ősbűn
A magyarul tavaly év végén megjelent A liberalizmus kudarca című könyv szerzőjét, az amerikai politológus Patrick J. Deneent Orbán a dolgozószobájában fogadta tavaly novemberben, a hétvégén elhunyt Sir Roger Scruton angol író-filozófusnak pedig decemberben magyar állami kitüntetést adott át Londonban. „Professzornak” nevezte Scrutont, aki korábbi interjúiban többször felidézte, hogy még a rendszerváltás előttről ismeri Orbánt, akit nyilvánosan többször is védelmébe vett, amikor rasszizmussal vagy iszlamofóbiával vádolták. Ezeket a vádakat egyébként maga Scruton is megkapta.
De mit tanulhatott Orbán a két szerzőtől? Tény, hogy mind Scruton, mind Deneen hosszasan értekezik a liberális demokrácia válságáról, de valóban ők jelölik ki azt az utat, amelyen Orbán járni akar? Ami a miniszterelnöknek a legnagyobb megerősítést adhatja Scruton és Deneen műveiben, hogy ők is egységes ideológiaként kezelik a liberalizmust, amely a fasizmus és a kommunizmus 20. századi bukása után végül egyedül maradt a porondon 1989 után.
Hiába maradt azonban a nyugati típusú liberális demokrácia az egyetlen alternatíva az állam- és társadalomszervezésre, és hiába jósolta Francis Fukuyama ezáltal a „történelem végét”, a jelen tapasztalatai azt mutatják, hogy nem sikerült megoldani a jelentkező problémákat sem, ezért a szerzők szerint ki lehet mondani, hogy a liberalizmus válságba került.
Patrick J. Deneen a könyvében egy teljesen általános liberalizmusfogalmat használ, gyakorlatilag a globális kapitalizmus, a fogyasztói társadalom, a tömegtársadalmak kialakulása, az elidegenedés folyamata, vagy a folyamatos fejlődésbe vetett hit szinonimájaként használja a liberalizmust, amelyet megszemélyesítve ír annak céljairól, módszereiről és harcairól. Minden válságjelenségnél azt igyekszik bizonyítani, hogy az valójában az egyéni szabadság, a szabad akarat és az individualizmus eszméjének a számlájára írható.
„A liberalizmus kudarcot vallott – nem ígéreteinek megszegése miatt, hanem pont azért, mert hű maradt önmagához. Éppen a sikere okozta a kudarcát” – szól Deneen alaptétele, szerinte ugyanis az önérdek érvényesítésére épülő liberális eszme vezetett a társadalmi kötelékek felbomlásához, az önkényuralmi rendszerek alóli felszabadulás a normagyengüléshez, a szabad akarat és választás tana a család eszméjének erodálásához, az egyéni szabadság a lokális kultúrák meggyengüléséhez, a folyamatos fejlődés, a haladás igénye pedig a Föld kiszipolyozásához.
Roger Scruton a felvilágosodásra teszi a liberális folyamat kezdetét, de A nyugat és a többi: A globalizáció és a terrorveszély című 2002-es tanulmányában azzal érvel, hogy ha a nyugati civilizáció csak a szabadságot tudja felmutatni értékként, akkor valójában bukásra van ítélve, mert a szabadság önmagában nem kínál semmit, és az ember kapcsolatai a társadalomban egyébként sem szabad választás következményei. Scruton szerint a legfőbb érték a nemzetállam és a közösség, és egy teljes könyvben – A konzervativizmus jelentése – érvel a konzervativizmus előbbre való volta mellett.
Scruton könyvét olvasva az az érzésünk támadhat, hogy az orbáni politika kézikönyvét tartjuk a kezünkben. Fő tétele, hogy a konzervativizmusban a legfontosabb tényező az állam, a tekintély, a kormányzati hatalom és a törvény; a szabadság más magasabb rendű értékeknek van alárendelve, az állam célja pedig nem az egyenlőtlenségek felszámolása vagy a haladás, hanem a társadalmi rend biztosítása és megőrzése, gyakorlatilag a létező hierarchia feltámasztása és megőrzése.
„A konzervativizmus annak érzékeléséből fakad, hogy az egyén valamely állandó, már az ő egyéni létezése előtt is fennálló társadalmi rendbe tartozik, és ez cselekedeteinek fontos, meghatározó tényezője” – írja Scruton, aki szerint azért kell a konzervatívoknak hatalmat szerezniük, hogy irányíthassák és korlátozhassák azokat, akik máskülönben reformálnának és rombolnának. Sőt kimondja azt is, hogy „a konzervatív hátrányos helyzetben van, és ez szükségessé teszi, hogy erősebb, ravaszabb és machiavellisztikusabb legyen szokásos ellenfeleinél”.
Hatalomtechnikai eszközként javasolja: a konzervatívok törekedjenek arra, „hogy az állam hatalma a spekulatív változások fórumán, főként pedig a véleményektől kavargó alsóházon kívülre kerüljön”. Meggyőződése, hogy a hatalmi ágakat nem lehet teljesen szétválasztani egymástól, a decentralizáció pedig „hibás folyamat”, mert gyengíti a központi hatalmat és a tekintélyt, amely a társadalom legfőbb szervező elve.
Scruton és Deneen írásai más, konkrétabb ügyekben is párhuzamba állíthatók Orbán politikai nézeteivel: mindketten felszólalnak a multikulturalizmus, a politikai korrektség, a nemzetközi szervezetek ellen, viszont nagyra értékelik a család és a vallás jelentőségét.
Scruton 2004-es, A nemzetek szükségességéről című pamfletjében szinte szó szerint leírja a magyar kormányfő érveit a migrációról: „A bevándorlás ellenőrzése nagyobbrészt a nemzet fölötti jogszabályok miatt omlott össze. Helyre kell állítani a szuverenitást, és az ellenőrzési rendszert rögtön működésbe lehet hozni. (…) Ki kell lépni az emberi jogokról szóló európai egyezményből, és ismét történelmi kötődések határozhatják meg az európai államok polgárainak viszonyát.”
Egy lapon említi a Szovjetuniót és az Európai Uniót, mint a nemzetállamok felszámolására törekvő entitásokat, kritizálja az EU-t és az ENSZ-t, mint nemzetek feletti, meg nem választott és senkinek felelősséggel nem tartozó bürokratikus kormányzatokat, és még „a színfalak mögött megbúvó összeesküvőkről” is említést tesz.
„A lengyelek, a csehek, a magyarok úgy határoztak, hogy csatlakoznak az Európai Unióhoz: de nem azért, hogy elvessék nemzeti szuverenitásukat, hanem azért, mert azt hitték, visszanyerésének ez a legjobb módja. Megítélésem szerint tévedtek. De ezt csak később fogják belátni, amikor már késő lesz” – jósolta a magyar EU-csatlakozás évében, Deneen pedig könyvében méltatja azokat az európai országokat, amelyek az EU alapvető céljával – amely szerinte a nemzeti határok eltörlése – helyezkednek szembe.
Mindketten bírálják a multikulturalizmust is, mert az csökkenti a helyi kultúrák és közösségek jelentőségét. Deneen szerint a sokszínűség valójában „liberális homogenitással” váltja fel a „valódi kultúrákat”, Scruton pedig azt is kimondja, hogy szerinte nem rasszizmus a multikulturális társadalmat elítélni – ez csak annyi, hogy „mi, nyugatiak, sajátos politikai kultúrában élünk, amelyben a közös hűség a nemzetállamra irányul, és amelyben a jog világi fölfogása uralkodik, azaz a vallás dolgai a családokra és a társadalomra tartoznak, de az államra nem”.
A család és a vallás ugyanakkor mindkettőjüknél fontos szerepet játszik és megőrzendő értékekként jelennek meg. Állításuk szerint a liberalizmus aláásta a létezésüket, mondván nem szabad választás eredményeiként jönnek létre, de értékteremtő erejük a modern világban sem elhanyagolható. „A modern konzervativizmus egyik sajátossága, hogy a családot mint önálló értéket mutatja föl.
A család, mivel immár nemigen tekintik a hit szükségszerű melléktermékének, önmagáért valóvá, a közösségi értékek forrásává, nem pedig gyümölcsévé válik” – állítja Scruton, aki még azt is felveti, hogy az államnak az alapján kell elosztania a javakat, hogy ki mit vall a család értékéről. Elítéli a feminizmust, mert az szerinte a férfiuralom eszközének tekinti a családot és ezért le akarja bontani, Deneen pedig kimondatlanul is a genderelmélet ellen foglal állást, amikor a szexuális normák megszűnéséről értekezik, és arról, hogy a „természetes állapotok” helyett a modern világban a szexualitás társadalmi konstrukcióvá válik, és sérelmezi, hogy ma már bárki megváltoztathatja a nemét.
Keresztény szabadság
A család tiszteletének megingása mellett a vallásos hit eltűnését is károsnak tartják, Scruton szerint a politikus nem érvényesülhet úgy, hogy figyelmen kívül hagyja az emberek vallásosságát, ha pedig a vallás segíti a társadalmi kötelékek fennmaradását, akkor terjeszteni kell.
2019 nyarán Tusnádfürdőn Orbán Viktor már azt fejtegette, hogy az illiberális magyar állam célja a keresztény szabadság; amit úgy definiált, hogy míg a liberális szabadságeszme szerint mindent szabad, ameddig másokat nem sértünk meg ezzel, addig a keresztény szabadság tanítása szerint „amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, azt te se tedd másokkal”, továbbá az az egyéni teljesítmény érdemel elismerést, amely a közösség javát is szolgálja.
Ez erősen hasonlít arra, amit Scruton írt a magasabb rendűnek vélt értékeknek alárendelt szabadságról; szerinte ugyanis az emberi jogok is csak a kötelességekkel együtt értelmezhetők, így a szabadság is csak a korlátaival együtt létezhet, ez pedig valójában egy megállapodás, amelynek révén a szabadság érvényre juttatható. Deneen szintén nem a liberális szabadságfelfogásban hisz, szerinte a szabadság az ókorban és a kereszténységben egészen mást jelentett, és ehhez kellene ma is visszatérni. Az általa kívánatosnak tartott felfogás szerint az ember nem akkor szabad, ha azt teszi, amit akar, hanem ha azt, ami helyes; és onnan tudja, mi a helyes, hogy elsajátítja a közösség szabályait és hagyományait.
A G-nap után, 2017-ben a Magyar Nemzet arról írt, hogy egy izraeli sztártörténész, több bestseller szerzője, Juval Noah Harari inspirálja a leginkább Orbánt, aki személyes találkozót is szeretne kérni Hararitól. Ez azóta sem jött össze, és a történész azóta megjelent könyveit elnézve lehet, hogy nem is fog, ő ugyanis nem veti el a liberális felfogást, csak detektálja a válságát, a kiábrándulást belőle, és hogy a 2008-as gazdasági válság óta „egyesek rájöttek, hogy tetszik nekik a régi hierarchikus világ, és nem hajlandók feladni faji, nemzeti vagy nemi előjogaikat”.
| ||
Harari legújabb, 21 lecke a 21. századra című könyvében azzal érvel, hogy a liberális demokrácia még mindig a legsikeresebb és legsokoldalúbb politikai modell, amelyet az emberek eddig kidolgoztak a modern világ problémáinak megoldására; vannak azonban olyan kérdések, amelyekre eddig nem tudott választ adni. Álláspontja szerint ugyanakkor a nemzetállami koncepcióhoz vagy a valláshoz való visszatérés és a bezárkózás még annyira sem ad válaszokat a legfontosabb globális kérdésekre, mint a liberális ideológia.
A két legfontosabb megoldandó probléma szerinte a klímaváltozás és a technikai fejlődés, amelyről nem tudni, hogy hova vezet. Míg Harari amellett érvel, hogy nemzetállami keretek között ezekre nem lehet hatékony megoldást találni, Deneen szerint épp a liberális ideológia vezetett mindkét bajhoz, ezért ő a lokális közösségek megerősödésében, az önkormányzatiságban, a családi gazdaságokban és a modern piac alóli felszabadulásban látja a megoldást.
Akárhogy is, a magyar kormány éppen a klímaváltozás és a technikai fejlődés által felvetett kérdésekkel foglalkozik a legkevésbé, a lokális közösségek és az önkormányzatok megerősítése helyett pedig, úgy tűnik, hogy épp a Scrutonnál látott tekintélyalapú államkoncepció mellett kötelezi el magát. Úgyhogy Deneen talán elsiette a dolgot, amikor az Orbánnál tett látogatása után a 24.hu-nak úgy fogalmazott, „a magyar modell akár fontos mintává nőheti ki magát a közeljövőben”.
Mintaállam vagy putyini oligarchia?
A jelen Magyarországára ugyanis Deneen könyvének talán éppen az a részlete áll a leginkább, amely a liberalizmus kudarca utáni történéseket tárgyalja. Elmélete szerint két forgatókönyv lehetséges: az egyik szerint az adminisztratív állam megerősödik és kiterjeszti hatalmát, a demokráciát lenéző elit kerül az élére, és lassan teljesen semmibe veszi a liberalizmus alapeszméit, despotikussá növi ki magát.
| ||
A másik szcenárió szerint a populista nacionalizmus vagy a katonai zsarnokság bizonyos formái lesznek a válaszok a „posztliberális állampolgárok” félelmeire és dühére. „Úgy tűnik, jó eséllyel magából a liberalizmusból adódik, hogy a nép előbb-utóbb egy illiberális zsarnok után sóhajtozik majd. E diktátornak mindössze annyit kell ígérnie, hogy megvédi a népet a liberalizmus vadhajtásaitól” – jósolja Deneen.
Harari leírása a putyini oligarchiáról a magyar olvasóban szintén ismerős húrokat pendíthet meg: jellemzése szerint „Oroszország, bár kínál alternatívát a liberális demokráciával szemben, de az nem egy egységes politikai ideológia, hanem egy politikai gyakorlat, amelyben néhány oligarcha birtokolja az ország vagyonának és hatalmának zömét, majd a média fölött gyakorolt ellenőrzésüket arra használják, hogy elleplezzék tevékenységüket, és bebetonozzák a hatalmukat. (…) A média fölötti egyeduralma révén az uralkodó oligarchia újra és újra ráfoghatja a hibáit másra, és külső fenyegetésekre terelheti a figyelmet – legyenek azok valódiak vagy kitaláltak. Egy ilyen oligarchiára épülő rendszerben mindig van valami válság, ami előbbre való az olyan unalmas dolgoknál, mint az egészségügy vagy a szennyezés.”
Harari szerint az „oligarchikus modell” senki számára nem vonzó, ezért más ideológiákkal álcázzák azt: „Oroszország is úgy tesz, mintha demokrácia lenne, és vezetése is azt hangoztatja, hogy az orosz nacionalizmus és az ortodox kereszténység értékeihez hű, nem azt, hogy az oligarchiához.”
Ha ezt a logikát követjük, akkor hiába találhatjuk meg az orbáni diskurzus egyes elemeit a szellemi előképeiként felmutatott és a liberális demokráciát kritizáló szerzőknél, kormányzása valójában egy politikai gyakorlat, amelyet különböző ideológiákba próbálnak becsomagolni, vagy azokkal igazolni. De erre utal magának Orbánnak is a rövid beszéde, amelyet Scruton kitüntetésekor mondott: „A konzervativizmus, az a politikai eszme, amellyel Scruton professzor azonosul, furcsa jelenség.
Amíg alapvetően egy elmélet, azt tanítja meg nekünk, hogy a világot nem lehet elméletek alapján megmagyarázni. Amíg az eszmék világában létezik, azt sugallja, hogy a gyakorlat sokkal fontosabb, mint az elvont eszmék. A konzervativizmus tehát egyfajta ellentmondás önmagában. Talán ezért van az, hogy képes megérteni az ellentmondásokat, és anélkül tudja azokat értelmezni, hogy ideológiává válna. Mert ahogy szeretett professzorunktól megtanulhattuk: a konzervativizmus minden, csak nem ideológia, sőt valójában az ideológia ellentéte.”
Az Orbán-féle kormányzás hátterében éppen ezért fölösleges is keresni koherens elméletet, következetes nézetrendszert.
