Becslések szerint évi 7-10 000 közé tehető Magyarországon az orvosi műhibák száma. Ám ez kalkulál a vélt eltitkolt esetekkel is - rengeteg mulasztás marad ugyanis örökre titokban. És ha kiderül is a hiba, rendkívül nehéz bizonyítani a vétkességet. A máig megítélt összes kártérítési forint mégis százmilliós nagyságrendű. A kifizetés - biztosítás híján - az amúgy nehéz helyzetben lévő egészségügyi intézményekre hárul.
"Hát, volt egy bazdmeg a műtőben" - állítólag ennyit tudott kiszedni egy beteg az asszisztensből, miután napok óta hasztalan faggatott mindenkit: mondják már meg, mi történt a rutinműtétnek indult beavatkozás közben, miért kapott váratlanul literszám vért, miért éktelenkedik rajta vágás, és miért nem áll szóba vele senki.
Tegyük fel, hogy valóban "volt egy bazdmeg" a műtőben. Ki hallja? A páciens nem, ő többnyire elkábítva fekszik. Ha bármi történik, annak csak orvosok, orvosasszisztensek a tanúi. Ami a műhibának nevezett esetekben biztos, az az eredmény: betegség, károsodás, halál. Minden más megkérdőjelezhető. Ez az egyik oka annak, hogy egy egészségügyi kártérítési per kimenetele megjósolhatatlan - még tapasztalt jogászok szerint is.
Egy szolgáltatás a sok közül
A műhibaper szót csak a köznyelv használja, a jog ehelyett az "egészségügyi szolgáltatások nyújtásával kapcsolatban okozott károk megtérítése iránt indított peres eljárás" meghatározással él.
A rendszerváltás előtt nemigen volt szokás szembeszállni az államilag finanszírozott intézményrendszerrel. A kilencvenes évek eleje óta azonban mind a kezdeményezett eljárások száma, mind a megítélt átlagos kárösszeg meredeken emelkedik. Az utóbbi másfél évtizedben a fogyasztói szemlélet az egészségügyi ellátásban is elterjedt: a beteg immár aktív résztvevője kíván lenni saját gyógyulásának, és ezt az igényét a törvényi háttér is támogatja a betegjogok elismerésével. Az egészséges életmód, a wellnessgondolatkör slágertéma lett, az átlagember fokozottan érdeklődik saját testi működései, az egészségmegőrzés lehetőségei és a tudományos eredmények iránt. Az egészségpolitikának ezzel párhuzamban szintén "képzett" betegekre van szüksége, hiszen fontos a megelőzés szerepe, az egészségtudatosság gazdasági hasznot hoz. A tudomány fejlődésével ugyanakkor egyre több múlik a beavatkozó szakemberen, nő a személyes felelősség. Az egészségügy számos szereplője azonban támadásként érzékeli a növekvő kontrolligényt.
"Beteg? Hívja az ügyvédjét!" - állt egy kaliforniai orvos transzparensén az elharapózó biztosítási díjtételek ellen szervezett tüntetésen. Nem csoda, hiszen az orvosi kártérítési eljárások a hetvenes-nyolcvanas évek Amerikájában komolyan veszélyeztették az egészségügyi ellátást. Robbanásszerűen nőtt az egy esetre jutó átlagos kártérítési összeg (már a nyolcvanas évek közepén elérte a másfél millió dollárt), az egészségügyi szolgáltatók pedig 7 milliárdot költöttek egy év alatt felelősségbiztosításra; az efféle terheket előbb-utóbb a lakosságra hárítják. Egész iparág épült arra, hogy az orvos is hibázhat. "Kártérítési krízis" néven emlegetik a folyamatot, ami képes volt a betegellátás szakmai minimumait is torzítani; orvosok utasítottak viszsza kockázatos gyógykezeléseket a műhibától való félelmükben, vagy ellenkezőleg: értelmetlen vizsgálatokat, beavatkozásokat végeztek, hogy előre fedezzék magukat; medikusok hagyták ott az egyetemet, vagy választottak kevéssé rázós szakterületet.
Az általunk megkérdezett orvosok és szakmapolitikai vezetők egyhangú véleménye, hogy e folyamat hasonló, bár természetesen kisebb mértékű hatásai Magyar-országon is érezhetők már. Az úgynevezett defenzív medicina típuspéldája az az aggályos szülészeti eljárásmód, aminek jelentőségét mostanában kezdi érzékelni a közvélemény. Míg 1989-ben a várandósok 11 százaléka szült császármetszéssel, addig 2002-ben már 23 százalékuk, de van olyan kórházi osztály is, ahol minden második szülésnél vágnak. Vélekedések szerint a sietség és esetenként a páciens ilyen irányú kérése mellett az lehet a legfőbb oka ennek is, hogy a szülészek nem kockáztatják a magzatra nézve veszélyesebb hüvelyi utat, hiszen a kártérítési perek jelentős részét a "normál" úton világra jött, oxigénhiány miatt károsodott gyermek miatt indítják.
A jelenleg folyamatban lévő mintegy háromszáz bírósági eljárás a nemzetközi adatokhoz képest nem nevezhető soknak. Ám figyelembe véve a magyarországi egészségügyi intézmények pénzügyi helyzetét, egyértelművé válik: egyetlen kárösszegre sincs meg a fedezet, és egyetlen vesztes per is veszélyeztetheti az adott intézmény működését.
Pontos statisztika azonban nincs. Mivel ugyanaz a - foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetést érintő - paragra-fus vonatkozik az orvosokra, mint mondjuk a gépkocsivezetőkre vagy a kőművesekre, az igazságügyi adatközlésekben nem alkotnak külön kategóriát a műhibák. Ugyanez igaz a kártérítési célzattal indított polgári peres eljárásoknál: csak ügyvédektől, károsultaktól vagy független részkutatásokból értesülhetünk a jogerős ítéletekről. Ennek alapján évente körülbelül kétszáz ilyen per indul. Legtöbben szülész-nőgyógyászati vagy sebészeti beavatkozás miatt fordulnak a bírósághoz, de egyre több kereset érinti az olyan, korábban "védettséget élvező" szakmákat, mint az onkológia, a pszichiátria vagy a diagnosztika.
A műhiba ára
Egyes brit becslések szerint viszont - a rejtve maradt történésekkel is kalkulálva - Nagy-Britanniában többen halnak meg orvosi műhiba következtében, mint közlekedési balesetben. A Magyarországon perre vitt esetek relatíve kis száma azt is jelenti, hogy nálunk korántsem az a helyzet, mint például az Egyesült Államokban, ahol - ahogy mondani szokás - minden apróságért perelnek. A magyar bíróságok elé főként a nagyon súlyos, végleges egészségkárosodással vagy halállal végződő esetek kerülnek. A követelések összege néhány százezer forinttól több tízmillióig terjed, a folyó eljárások összkövetelési értéke 1,4 milliárd forint körüli. Az ítélkezés sokat változott - a felperes pozícióját erősítő módon. Néhány éve már a betegek "vezetnek", a bíróságok növekvő számban adnak helyt a keresetüknek, pernyertességük a legtöbb forrás szerint ötven százalék feletti. Más kérdés, hogy a megítélt összeg a kértnek hány százaléka, és valóban fedezi-e a kárt. A toplistás összegek megdöbbentőek: idén májusban volt egy 37 milliós döntés egy család javára (ez körülbelül egy közepes méretű intézet teljes nettó havi bevétele), egy végzetes mandulaműtét tízmilliót ért, és hallani lehetett 50, 80, sőt 100 millió forintos megítélt összegről is. Ám az átlagszám messze alatta marad e szintnek, feltehetően négy-öt millió körül mozog. Az extrém összegekről meg kell jegyezni, hogy az egyes számok nagy része a vagyoni kár megtérítéséből adódik, és a több éven át húzódó per miatt keletkezett kamatok duzzasztják ekkorára.
Egyazon ügyben kártérítést célzó polgári és a személyes felelősségre vonást célzó büntetőper egyaránt indítható. Előbbinél a munkáltató, utóbbinál a megvádolt személy lesz az alperes. Noha a panaszos páciens a tragédia megtörténte után legtöbbször úgy nyilatkozik, nem a pénz érdekli, csak az, hogy az illetőt megbüntessék és ne követhessen el "ilyet" még egyszer, a végén szinte mindig maradnak a polgári eljárásnál, és nem tesznek feljelentést. A háttérben ügyvédi tanács állhat, a két eljárás ugyanis egymást gyengítheti, ráadásul egy büntetőperben a bizonyítás jóval macerásabb. Így még a halálhoz vezető hibáknál is - ahol elvben ötéves szabadságvesztés is kiszabható - csak jelképesek a szankciók. De idézzünk fel két konkrét esetet is. 1998-ban egy páciens csoportidegen vért kapott és meghalt. A vizsgálat bebizonyította, hogy az intézetben rendszeresen megszegték a transzfúziós szabályokat (nem orvos végezte a keresztpróbát, nem tüntették fel a beteg vércsoportját a kórlapon). A gondatlanság a felelős orvos 100 000 forintjába került. A másik: a műtő beszerelésekor felcserélték az egyes gázokat jelző címkéket. Két beteg meghalt, mert oxigén helyett altatógázt adagoltak a műtét során. Az alperes azzal védekezett, hogy a betegek halála alapbetegségük természete miatt elkerülhetetlen volt. A bíróság álláspontja szerint - mivel a laboratórium átalakítása után nem volt hivatalos műszaki átadás, és nem adtak ki üzembehelyezési engedélyt - nem lehetett bizonyítani minden kétséget kizáróan, hogy a vádlottak a terhükre rótt bűncselekményt elkövették.
Bár nemzetközi összehasonlításban viszonylag kevés a műhibaper, ahhoz képest sok, hogy meg is lehetne egyezni. Hogy ez miért nem sikerül az esetek nyolcvan százalékában, nem egyértelmű. A biztosító például hivatkozhat arra, hogy csak bírósági ítélet alapján jogosult fi-zetni, ám érdeke is a hibát minél előbb feltárni és kevesebb pénzből megúszni az egészet. Másrészt, ha nagy a zűr, akkor úgyis mindegy: a biztosító csak ötmillióig viszi vásárra a bőrét, és még nyerésre is van esély. De ugyanígy elmélkedhet az alperes orvos (intézmény) is, ráadásul presztízskérdést csinál belőle, esetleg makacsul tagad akkor is, ha az ügy vesztettnek tűnik - kamatokkal feljebb srófolva ezzel a végső cechet.
Ellenpélda is van persze: a közelmúltban egy mandulaműtétet követő gyermekhalál után a kórház vállalta mulasztását, és hasonlóképp azonnal elismerte a felelősségét az az egészségügyi intézmény is, ahol a gondatlanul elvégzett ultrahangvizsgálat miatt nem derült fény arra, hogy az ikermagzatok sérültek. Ám gyakoribb, hogy a szereplők egymást fogják vissza: a kórház akkor sem ismeri el a hibát, ha a biztosító szakértője szerint is vétettek; ámbár az is megtörtént, hogy a biztosító képviselője rótta meg az orvost, amiért az elismerte a felelősségét - márpedig ha nincs beismerés, nincs megegyezés sem, és marad a peres út.
Mi a hiba?
Hogy mi a műhiba, az minősítés kérdése. Minősíteni viszont nehéz, mivel csak becsülhetőségről, valószínűsítésről beszélhetünk - ahogyan azt a bírósági ítéletek szórása, kiszámíthatatlansága és az ítélkező bírók vívódása mutatja. Így az ember - bár az élet és az egészség kiemelt törvényi, alkotmányossági támogatást élvez - nem kaphatja meg azt a garanciális védelmet, amit egy lakás vagy egy gépkocsi.
Ahhoz, hogy az egészségügyi szolgáltató felelősségét megállapítsák, négy feltételnek kell teljesülnie. A cselekménynek jogellenesnek kell lennie (ilyen például egy páciens beleegyezése nélkül elvégzett operáció), káreseménynek kell történnie, a cselekmény és a kár létrejötte között okozati összefüggést szükséges kimutatni, valamint egyértelmű kell hogy legyen a mulasztás ténye. Ha nem bizonyosodik be, hogy a helyes eljárási mód eredményes lett volna, akkor nincs okozati összefüggés, így jogalap sem a felelősség megállapítására. Ez történt azzal a férfival, akinek, miután leesett a magasból, bokasérülését ellátták, de nem vették észre a csigolyatörést. A bíróság kimondta a mulasztást, mert az alperes nem készített gerincfelvételt - ám nem bizonyosodott be az okozati összefüggés, mert nem volt határozottan állítható, hogy az időben történő észlelés kedvezőbb eredménnyel járt volna. Megállapította viszont a bíróság az okozati összefüggést annak a páciensnek az ügyében, akinek szülése során az orvos elmulasztotta a gátmetszést; távozott a szülőszobából, a szülés miatti gátrepedést a visszatértekor rosszul varrta el, és ezt csak utólag jelentette. A károsult végbélnyílása a hüvelybemenetbe került, aminek munkaképesség-csökkenés és frigiditás lett a következménye. A megítélt kártérítés 1985-ben 178 230 forint vagyoni kár, 80 000 nem vagyoni kár és 1450 forint havi járadék lett - részben megegyezés alapján.
A négyféle feltétel bizonyítási terhe megoszlik az alperes és a felperes között. A kár létrejöttét és az okozati összefüggést a felperesnek kell igazolnia, míg azt az alperes köteles bizonyítani, hogy nem sértett jogi normát, és nem vétkes a történtekben, mivel (ahogyan az egészségügyi törvény vonatkozó része fogalmaz) az "elvárható gondossággal" járt el. Ám hogy az adott helyzetben mi az elvárható gondosság, azt csak az orvosszakma képviselői tudják megmondani.
Tanúk nélkül
Egy műhiba igen nehezen, leginkább visszakövetkeztetéssel rekonstruálható. Az egészségügyi dokumentáció elvileg megtámogatná az ítélkezést, ám arra nem mindig lehet alapozni, hiszen sokszor rutinból töltik ki a papírokat; például olykor súlyos károsodás esetén is tökéletes beavatkozást és gyógyulást jelez a zárójelentés. Esetleges orvosi hibákat - ha mégoly nagyok is, mint mondjuk egy eszköz hasüregben hagyása vagy valamely testrészlet véletlen átvágása, kilyukasztása - elvétve rögzítenek. Sokszor minden külön jelzés nélkül javítgatják a lapokat, ami egyúttal rámutat a dokumentumok manipulálhatóságára.
Mivel az esetek rendkívül nehezen bizonyíthatók, a legtöbb a bevont orvos szakértőkön múlik. A bíróságok a hozzájuk rendelt szakértői intézet munkatársát jelölik ki, míg a felperes szabadon választhat közreműködőt. Ha az állásfoglalások eltérőek vagy ellentmondanak egymásnak, akkor kerül képbe az Egészségügyi Tudományos Tanács igazságügyi bizottsága. Főorvosok, professzorok. Olyanok, akik nem önálló foglalkozásként gyakorolják a szakértői tevékenységet, hanem klinikákon, kórházakban dolgoznak. Állásfoglalásukat sokáig "felülvéleménynek" hívták, noha a szakértői érvelések hivatalosan egyenrangúak, és a bíróság sem köteles elfogadni a tanács véleményét.
A bizottság nem adott ki összesítést ez ügyben, de nem hivatalosan azt a tájékoztatást kaptuk, hogy az általuk tárgyalt esetek több mint 40 százaléka elmarasztalással végződött, ami nem igazolja a "kéz kezet mos"-féle összeesküvés-elméleteket. Azt azonban a téma több kutatója megállapította, hogy létezik egy hallgatólagos orvosszakmai norma, egyfajta szubkulturális, belső szabályrendszer, ami sokszor eltér a jogitól. E törekvés leggyakoribb eszköze a károsodás szokásos kockázati körbe sorolása egy-egy esetnél. Ami megint csak szubjektív elem; nem is hinnénk, mennyire.
Vegyük a legegyértelműbb bakitípust, az idegen testes ügyeket. Ezek megítélése változni látszik, de még mindig jellemző egyfajta bizonytalanság. Vajon kétséget kizáróan vétkes-e az az orvos, aki a betege testében felejt egy műtétnél használt eszközt, ami aztán súlyos szövődményeket vagy a beteg halálát okozza? Esetleg az ilyesmi az operáció lehetséges kockázatai közé tartozik, amit magunknak kell viselnünk, és aminek a tényét elfogadjuk, amikor beleegyezően nyilatkozunk? Egy végbéldaganat-műtét után hasi tályog alakult ki a betegnél. Ennek feltárására ismét megoperálták, s ekkor a hasüregben egy 40 x 40 centiméteres törlőt találtak. Később a többszöri műtétek után a beteg meghalt. Az igazságügyi bizottság véleménye ez volt: "Hasi műtéteknél idegen test hasüregben hagyása önmagában nem tekinthető foglalkozási szabályszegésnek, mert ez - a legnagyobb gondosság kifejtése esetén is - a műtétek bizonyos százalékában elkerülhetetlen." A bíróság elfogadta az érvelést, a vádlottat felmentették.
Egy másik eset: a beteg derékból kisugárzó lábfájásra panaszkodott. A kezelések ellenére izomzata sorvadt, műtétre került sor. A beavatkozás nem segített, a panaszok fokozódtak, a beteg gyengült. Egy év múlva újra felnyitották a műtéti helyet, és a csigolyák mellett a folyamatos gyulladást fenntartó vatta-lapot találtak, amelynek eltávolítá-sakor a panaszok megszűntek. A bizottság állásfoglalása: "A vattalapocska sebben maradása a műtéti kockázat körébe tartozó technikai hibaként értékelhető." A bíróság az érvelést nem fogadta el, és megállapította az alperes felelősségét.
A szakirodalom véleménye egybehangzó: nem létezik olyan eljárás, amivel teljes bizonyossággal kivédhető, hogy nem oda való tárgyak a feltárt testben maradjanak. Bár ismert az eszközök számlálásának, külső rögzítésének, jelző-fonallal való megjelölésének vagy jelkibocsátóknak az alkalmazása, ezek együttes alkalmazása sem zárja ki száz százalékig a "feledékenységet".
Azt azért nem árt megjegyezni: összehasonlító vizsgálatok szerint ez a fajta hiba Nyugat-Európában nemigen fordul elő.
Tévedni szabad
A kockázat tehát - az amúgy szakszerűen végzett beavatkozás mellett - bizonyos százalékban elfogadható. A kérdés nem az, hogy az illető hibázott-e, hanem hogy minden tőle telhetőt megtett-e. Vagyis kijelenthető: egyedül a gondatlanság nem fér bele a kockázat fogalmába. A műtéti kockázati körbe számos - legalábbis a laikusok számára - kontárságra utaló elem kerülhet: például császármetszés után a lepény visszamaradása a méhben, a húgyvezeték leöltése, orrpolipműtét során az agy kemény burkának megsértése, ami beszédzavarhoz, végtaggyengeséghez vezethet, vagy a fogsorba épített híd során maradandó halláskárosodás okozása, kialakulása.
Az orvosi kártérítési pereknél jó néhány módosulás érzékelhető. Új elem, hogy a betegjogok körének kiszélesedése, a páciensek öntudatosabbá válása kiemelt jelentőséget adott a kötelező tájékoztatásnak és a beleegyezés megszerzésének. Bármelyik elmulasztása adu a felperesek kezében. Az erre alapított kereseteknek jóval nagyobb eséllyel adnak helyt, hiszen lényegesen könnyebb bizonyítani azt, hogy tájékoztatták-e a beteget mondjuk a műtéti kockázatokról vagy sem, aláírt-e beleegyező nyilatkozatot vagy sem, mint belemenni a diagnosztikus tévedéssel, műtéti hibával kapcsolatos végeláthatatlan harcba.
Vajon van annyi pénz, ami kompenzálhatja a gyászt, a testi fájdalmat, a lelki szenvedést, a gyógyulási esély elvesztését? Az ítélkezési gyakorlatban egyre nagyobb teret kap a vagyoni (felmerült, indokolt kiadások, elmaradt jövedelem) mellett a nem vagyoni kártérítés szerepe - bár ez utóbbi összegszerűen még nem jelentős. Alkotmánybírósági határozat értelmében "a nem vagyoni károk vagyoni mércével mérhetetlenek, így a kártérítés a sérelemhez képest mindenképpen inadekvát". Egyszóval a nem vagyoni kár jószerével becsülhetetlen, meghatározása csak szubjektíve történhet. Például: a felperesen terhességmegszakítást végeztek. A gyakorlattal és szakvizsgával nem rendelkező műtő orvos a beavatkozáskor megsértette a nyakcsatornát. E sérülést nem észlelte, másnap hazaküldte a felperest, aki belázasodott és ismét kórházba került, ahol észlelték a 25 cm hosszú perforációt, amelyet csak méheltávolítással lehetett ellátni. A bíróság elutasította az áldozat keresetét, mivel elfogadta a szakértő álláspontját, miszerint a méh eltávolítása a házaséletben zavart nem okoz, és a felperes azzal, hogy négy gyermeket nevel, anyai és társadalmi kötelezettségének optimális szinten eleget tesz; belső szerve eltávolításával és azzal, hogy nem szülhet, kár nem érte.
Egy másik eset: méhnyakrák miatt eltávolították a beteg két petefészkét, a méhtestet és a rákos méhszájat, ennek ellenére három CT-vizsgálati eredmény és a kórbonctani lelet bizonyítja, hogy a tumoros méhnyakcsonk bent maradt, vagyis szakszerűtlenül végezték a beavatkozást. A kontrollok során csak tapintással vizsgálták az asszonyt, ami szintén nem elégséges. Hasi fájdalmak jelezték, hogy a tumor kiújult, de citológiai kezelést már nem alkalmaztak. A beteg meghalt. Rokkantnyugdíjas édesanyja kikérte lánya betegdokumentációját, amit a klinika 7500 forint ellenében adott ki. A per során kiderült: az abban leírtak nem mindenben felelnek meg a valóságnak. A bíróság tavaly első fokon megállapította a klinika pervesztességét, és hárommillió forint nem vagyoni kár megfizetésére kötelezte.
Mint az Dósa Ágnes orvos jogász 2004-ben publikált vizsgálatából kiderül, Olaszországban szimbolikus összegeket ítélnek meg, Hollandiában a legmagasabb kifizetett összeg 750 ezer német márka volt, Franciaországban (AIDS-fertőzés miatt) 720 ezer. Magyarországon az elérhető adatok szerint az egy károsultnak megítélt legmagasabb nem vagyoni kártérítés összege 8 millió forint volt, amit 2000-ben szabtak ki egy három hónapos gyermek védőoltás miatti agykárosodása után.
Belső vizsgálat
Emlékezetes eset volt a műtét során eltört, majd a májban eltűnt tűhegy, amiről a beteg mit sem tudott, pontosabban csak utólag értesült róla - egy névtelen levélből. De az a nő még levelet sem kapott, akinek hasüregében a császármetszés során maradt egy nagy hasi törlő, és később bélelzáródást okozott. Műtéttel kivették, de még három operáció vált szükségessé, és a hegek miatt sipoly keletkezett. Ha ellátóin múlott volna, az illető soha nem tudja meg, miért kellett újra meg újra műteni. Nem tájékoztatták a benn maradt eszközről, és e tényt a zárójelentésben sem tüntették fel.
A kártérítési ügyek áttekintéséből látható, hogy a kezelést nyújtók igen ritkán közlik a beteggel, hogy hiba történt; a tévedés többnyire véletlenül derül ki, jellemzően elszólásokból vagy a személyzettől tudható meg, az orvosok inkább megkísérelik leplezni a történteket, rosszabb esetben nem állnak szóba érdemben a pácienssel. Gyakori panasz az is, hogy a beteg nem, vagy csak hosszas huzavona után kapja meg az ellátásáról szóló dokumentációt. A felperesek sokszor nem is a történteket, hanem e méltatlan hozzáállást sérelmezik; és talán megértőbben viszonyulnának az eseményekhez, esetleg nem is perelnének, ha együttérzést tapasztalnának.
Idén júniusban egy lányát és unokáját elvesztett anya adott be levelet az Országgyűlés elnökének tiltakozásképpen, hogy a felelősnek talált orvos tovább praktizálhat. A Magyar Orvosi Kamara és az Igazságügyi Minisztérium határozottan ellenzi az orvosok azonnali felfüggesztésének gondolatát, még akkor is, ha az illető felelőssége bebizonyosodik - erre egyébként jogalap sincs.
Az egyéni felelősségre vonást "házon belül" szokás lerendezni, informálisan. Hivatalosan ugyan a kamara is indíthat etikai eljárást - ami végződhet megrovással, pénzbüntetéssel vagy felfüggesztett tagsággal -, de a tapasztalat az, hogy a szervezet elvétve foglalkozik "igazságosztással". A munkáltató intézmény szintén elenyésző számban indít eljárást hivatalból hibázó dolgozójával szemben; s bár a vezetőségek úgy nyilatkoznak, a belső vizsgálatot lefolytatják, a lát-ványos személyi következmények nem jellemzők.
A jogerős esetpéldákat Dósa Ágnes: Az orvos kártérítési felelőssége (HVG Orac, 2004) és Sándor Judit: Gyógyítás és ítélkezés (Medicina, 1997) című könyvében idézett, 1985 és 2002 közötti ítéletek alapján ismertettük.
Noha valamennyi egészségügyi szolgáltatónak kötelessége volna felelősségbiztosítást kötni, sok közülük nem tud ilyen szerződést felmutatni - holott emiatt a működési engedély is visszavonható. Tény, az elmúlt három év alatt 270 százalékkal emelkedtek a biztosítási díjak. A kórházvezetők vitatják, hogy a felelősségbiztosítást nekik kellene fizetni, hiszen az egészségügyi intézmények fejlesztése, alapítása és fenntartása a tulajdonos (önkormányzat vagy minisztérium) feladata, míg a működtetés költségeit az Országos Egészségbiztosítási Pénztár fedezi. Nem tisztázott, hogy a felelősségbiztosítás melyik csoportba tartozik, hiszen anélkül intézmény nem működtethető, sőt létre sem hozható. Per helyett A peres eljárás a lehető legrosszabb rendezési forma: drága, és minden résztvevő számára megterhelő. Ezért különféle alternatív megoldások születtek ennek elkerülésére vagy legalább a finanszírozási krízis elhárítására. Az Egyesült Államokban és Németországban is működnek választott bíróságok. Ezek a mindkét fél által elfogadott szervek döntenek a felek alkotta szabályok szerint. Elvben Magyarországon is elérhető a mediációs szolgáltatás. A közvetítő célja ilyenkor nem a döntéshozatal, hanem a kompromisszum elérése. Ismert az a megoldás is, amikor nem vizsgálnak felróhatóságot - vagyis nem számít, kinek a hibája, ami történt. Önmagában a károsodás indukálja a kifizetést, ha az összefüggésben van az egészségügyi szolgáltatással, és nem számít szokott kockázatnak. Így nincs bűnbakképzés, igaz, a visszatartó erő sem érvényesül. Ötlet szintjén létezik a kártérítésként adható összegek limitálása, ám a vagyoni károkkal "nincs mit vitatkozni", hiszen a pelenka, a gyógyszer, a nővéri felügyelet ára adott. Azt pedig a magyar Alkotmánybíróság már 1992-ben kimondta, hogy a nem vagyoni károk vagyoni mércével mérhetetlenek - ennélfogva maximálásuk sem lehetséges.
