2002-ben (csakúgy, mint a mostani kampányban) egyik párt sem állt elő komolyan vehető környezetvédelmi programmal. Zöldügyekben a szabaddemokraták gyakorlatilag észrevehetetlenek voltak, míg a szocialista politikusok közül többen is megmutatták magukat (Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltként írásos ígéreteket is tett a civilek éves országos találkozóján), így nem kis meglepetést okozott, hogy a tárcát a liberálisok elé tolják. A koalíciós tárgyalások sűrűjében a párt akkori ügyvivője, Kóródi Mária két okból szorgalmazta az akvizíciót. "A liberális alapértéknek tekintett szabadság életminőség nélkül semmit sem ér, és azt gondoltam, hogy ezért nekünk kell tennünk. Másrészt a pártnak új szavazói réteg után kutatva az ökológiai gondolkodásra fogékony választókat kellene megnyerni." Az addig önkormányzati vonalon (és az előző ciklus elhíresült "olajbizottságában") tevékeny politikus asszony számára a szakmai hozzáértést Kis Zoltán politikai államtitkár személyében adta útravalóul pártja.
A tárca kisgazda örökségének
mára gazdag a szakirodalma: Pepó Pál miniszter "eredményeiről" többek között bírósági iratok, elmarasztaló számvevőszéki jelentések szólnak. Az intézmény és az egész zöldügy a megelőző négy évben mérhetetlen presztízsveszteséget szenvedett, a tiszti kaszinóként és káderpihenőként használt háttér-intézményeket, a botrányos pályázatbonyolítási eseteket, az elüldözött szakembergárda emlékét az sem tudta feledtetni, hogy a ciklus második felében Ligetvári Ferenc és Turi-Kovács Béla megfékezte a kilengéseket, és némi munkazaj is hallatszott a tárca irányából. A miniszter asszony mindenesetre szétzilált apparátussal, előre lekötött támogatási pénzekkel és egy komolyabb árvízzel nézett farkasszemet, miközben fél kézzel a hozományként kapott vízügyet is a struktúrához kellett volna simítania. Minderre már nem jutott ideje: nem egészen egy év után magyarázat nélkül kitették. A kormányátalakításon vajúdó miniszterelnök környezetének valószínűleg feltűnt, hogy a meglehetős naivitással megáldott, de önjáró és ambiciózus közszolgát a sajtó és a környezetvédelmi bizottság hétről hétre ekézi. A hálátlan utókor mára elfelejtette, hogy Kóródi Mária állította pályára a vízügy reintegrációját, megalapozta a ciklus vége felé összeálló egységes zöldhatóság koncepcióját, miközben volt némi szerepe abban is, hogy az eredetileg tisztán árvízvédelmi projekt, a Vásárhelyi-terv a civilek nyomására tájgazdálkodási, agrár-környezet-védelmi vonásokkal gazdagodjék. Minisztersége alatt ráadásul két hozzáértő, közigazgatási tapasz-talattal bíró mozgalmár is fontos poszthoz jutott: Schmuck Erzsébet az EU-integrációval, Haraszthy László pedig a természetvédelemmel foglalkozó helyettes államtitkára lett.
Kóródi utóda, a szakirányú végzettséggel és az előző rendszer utolsó éveiben szerzett környezetvédelmi közigazgatási tapasztalattal is felvértezett Persányi Miklós személyében Illés Zoltán, a Fidesz zöldpolitikusa szerint üdítően felkészült, opportunizmusával azonban később jelentős csalódást okozó miniszter tette le a nagyesküt. A pártonkívüliként érkező, politi-kailag súlytalan Persányi információink szerint Demszky Gábor hathatós támogatását bíró sikeres és ismert állatkert-igazgatóként került képbe.
Persányi Miklós
arra kapott mandátumot, hogy a nyugalom fenntartásával állítsa helyre a tárca megtépázott tekin-télyét, varrja el a jogharmonizáció szálait, húzzon bele az uniós pénzek levadászásába, emellett fegyelmezetten vegye tudomásul, hogy az olcsóbb állam kevesebb hazai forrást és komoly leépítést jelent - miközben azért a beruházókat se riassza el.
"A legaggasztóbb az uniós csatlakozás volt, ami jött szembe, mint egy gyorsvonat" - jelölte meg lapunknak 2003. májusi debütálásának legégetőbb feladatát a miniszter. A jogharmonizáció javán addigra már túljutott ugyan az apparátus, de az utolsó évre valóban rengeteg aprómunka maradt, amit a tárca tempósan be is fejezett. A joganyag élővé tételét azonban már nem minden esetben sikerült véghezvinni. Az ország területének húsz százalékát kitevő európai jelentőségű védett területek - a Natura 2000 hálózat - kijelölését és kihirdetését ha csúszással is, de még elvégezték, azóta se lépett viszont életbe az ehhez kapcsolódó elvárásrendszer. Jövőre nyitva lesznek az erre szánt uniós csapok, így lassan el kellene készülnie a kormányrendeletnek, amely az esetleges korlátozások miatti kompenzáció mikéntjét írja körül, de késnek az úgynevezett kezelési tervek is. "A rendszer nem él, miközben a gazdálkodók már most úgy érzik, hogy korlátozzák őket" - jellemezte a helyzetet Turi-Kovács Béla exminiszter.
Nagyobb volt a tét az uniós lehetőségek kiaknázásában: kérdéses volt, tudunk-e életképes pályázati projektekkel támadni. Egyrészt temérdek pénz forgott kockán, másrészt több területen is jókora derogációt kaptunk, égő lett volna kifutni a határidőkből. "Amikor miniszter lettem, az volt a nagy kérdés, hogy a környezetügy fel tudja-e használni a pénzeket, vagy egy részük a közlekedésügyhöz kerül. Mára több az életképes projekt, mint a forrás" - értékelte ez irányú tevékenységét Persányi Miklós. Az európai adófizetőknek hála, ma lényegesen több jut környezetvédelmi célokra, mint korábban - igaz, ezekből azokat pipáljuk ki, amelyeket egyébként az EU kényszerít ki. Magyarországon a következő években az életfeltételeket befolyásoló zöld infrastrukturális beruházások szinte kizárólag társfinanszírozásban valósulnak meg. De már eddig is nőtt például a tisztított szennyvíz és a biztonságosan tárolt hulladék mennyisége. A kormányzat kihátrálása a kötelező finanszírozáson túli területről feleslegesnek tűnő, mellesleg a tárca politikai súlyát is jól érzékeltető véráldozatokkal járt.
Az 1994 óta változó néven futott, évente nagyjából 30-40 milliárd forinttal gazdálkodó környezetvédelmi alap a hazai fejlesztési ötletek financiális fundamentuma volt, amelyre lokális mikro- és regionális makroprojektek egyaránt pályázhattak. Az alapot többek között bírságbevételek, termékdíjak táplálták, a pénzről a minisztérium meglehetős önállósággal döntött. Az uniós támogatások nagyságrendje mellett azonban maga az önrész is hatalmas befektetést kíván, a kormányzat pedig, mivel nem akart ennél jobban a zsebébe nyúlni, a 2005-ös költségvetési törvénnyel inkább megszüntette a korábbi botrányai ellenére is eredményesen működő hazai finanszírozást. (Ezt a maradék néhány százmillió forint, illetve a "Sikeres Magyarországért" program hasonló célú 800 milliós hitelkerete nyilván nem pótolhatja.) A környezetvédelmi alapot gyakorlatilag egy mozdulattal átpakolták az önrészbe: fizessen az EU, ha nem akar koszlott tagállamot.
A zöldpénzek és -projektek
sorsáról ráadásul nem pusztán a tárcánál döntöttek. Néha a zöld minisztérium, máskor a Nemzeti Fejlesztési Hivatal könyvelte az előirányzatokat, a Környezetvédelmi és Infrastruktúra-fejlesztési Operatív Program irányító hatósága pedig a gazdasági tárca volt. Az uniós logika és ezzel a hazai fejlesztési apparátus érthető módon a látványos, ipari méretű (és mellesleg jól kommunikálható) infra-strukturális beruházásokat preferálja, ez azonban nem magyarázza, miért hagyták a sorsukra a döntéshozók a kisebb léptékű beruházásokat, kezdeményezéseket. Többek között így véreztek el a jövő szempontjából alapvető környezeti nevelési programok, amelyeket jellemzően helyi szervezetek, iskolák vittek. Ezzel megszűnt a koordináló, tervező és részben finanszírozási feladatokat is ellátó KönKomp (Környezetnevelési és Kommunikációs Programiroda) is; az Oktatási Minisztérium utóvédharcot foly-tat, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium pedig a továbbiakban a helyszínt és a szakembert biztosítja a környezeti neveléshez.
Az uniós pénzeket spanyolfalként maga előtt tartva a kormányzat könnyebb szívvel vágta vissza a tárcának szánt költségvetési főösszeget is, amely a minisztérium saját kimutatása szerint 2003 és 2005 között - nagyobbrészt a fejlesztési pénzek átcsoportosítása, másrészt a megszorítások miatt - majd 40 százalékkal csökkent. Az 1992-ben leválasztott vízügy visszavétele és átszervezése egybeesett a pénzügyi megszorításokkal, ezért nagyobb arányú elbocsátásokra került sor, mint azt a párhuzamosságok kiküszöbölése indokolta volna. A területet vezető helyettes államtitkár és egyik főosztályvezetője tiltakozásul fel is állt a székéből. A beiktatásakor önmagát a kormány zöld lelkiismereteként aposztrofáló tárcavezető fegyelmezetten vette tudomásul, hogy a környezetvédelmi apparátusnak dinamikusan növekvő feladatai ellenére ki kell vennie a részét a költségvetési elvonókúrából. A krónikusan létszámhiányos természetvédelmi őrszolgálatok segítség helyett például újabb megszorításokkal szembesültek (lásd: Az őrség panasza. In: Hogy szaladnak a fák!, Magyar Narancs, 2004. augusztus 12.). Az ésszerűsítés és spórolás a háttérintézményeknél nem csak a felesleges kapacitásokat építette le: 2006 elejére az összes szakmai hátteret nyújtó egységet bezárták, ami a távlatos munkavégzést, a koncepciózus szakmai munkát legalábbis megnehezíti. Az évtized legnagyobb árvízvédelmi-területfejlesztési és környezetvédelmi projektje, a továbbfejlesztett Vásárhelyi-terv (VTT) a tárca szerint viszont éppen az időhöz mérten sok pénz elköltése miatt csúszik folyamatosan. A gátmagasításos árvízvédelem kudarcát felismerő, úgynevezett vésztározókra építő hosszú távú program koncepciója (főleg a civil szakértők, szervezetek hatására) az elmúlt négy évben egyébként örvendetesen korszerűsödött. Az új felállásban a vegytisztán árvízvédelmi felfogástól elrugaszkodva a Tisza magas vízállását nemcsak megfékezik, de az idegenforgalom és a tájgazdálkodás céljaira is fordítják. Három évvel ezelőtt a már korábban is sokat késlekedő VTT keretében 2007 végéig hat árapasztó víztározó építését határozta el a kormány, amiből a szakértők szerint legjobb esetben kettő, a tárca szerint öt készülhet el időre, miközben sajtóhírek szerint a kivitelezés költségei folyamatosan emelkednek.
A szakmai közvélemény előtt kevésbé, de politikailag és Brüsszel felé jól kommunikálható társfinanszírozott megaprojektek esetenként ellentmondások hordozói és okozói lettek. A miniszter szívügyeként kezelt és újságcikkben is meghirdetett úgynevezett
hulladékforradalom
lényegi részeként pályára állították a komplex regionális hulladékkezelő rendszerek ügyét, amelynek ötletét már az előző kormány is dédelgette. A hulladék tisztességes elhelyezése kardinális kérdés, hiszen a hazai lerakók csupán 10 százaléka felel meg az előírásoknak, a többi állandóan szennyezi a talajt és a vizeket. Ebben a ciklusban 12 ISPA- és hét kohéziósalap-pályázatra támaszkodó regionális lerakóprogram fut, ahol elvileg a korábbi "egy falu, egy lerakó" elv helyett esetenként száz település számára épül egy korszerű ártalmatlanító kapacitás, és rekultiválják a falu széli gödröket. Ezzel azonban irdatlan méretű, óriási működési költségű létesítmények születnek, amivel nemcsak az a baj, hogy a lakosság terhei jó eséllyel nemsokára a többszörösére nőhetnek, de az egyre emelkedő költségek miatt több helyen lemaradni látszanak a környezetei állapotot regeneráló programok is. A regionális lerakók emellett lényegi koncepcionális kérdést is felvetnek. "Ha óriási lerakót építünk, amibe milliárdokat és bármennyi hulladékot beletemethetünk, akkor mivel ösztönözzük az országot, hogy kevesebb hulladékot termeljen és azt szelektíven gyűjtse?" - jegyezte meg Illés Zoltán.
A miniszter hulladékforradalmának másik lényeges eleme, a látványosan kommunikált szelektív hulladékgyűjtési program sajátos formában valósul meg. A nem a lakóközösségek szelektív kukáira, hanem a tágabb lakókörnyezetben, sokszor nyolc utcával arrébb fellelhető öles hulladékszigetekre alapozott gyűjtés a tárca szerint négymillió ember számára kínálja magát. A lakosságtól begyűjtött hulladék mennyiségén azonban egyrészt nem látszik, hogy ennyien tülekednének, miközben a lakossági lelkesedés, a hulladékszigetek száma, illetve az ürítési gyakoriság miatt gyakran az utcán áll a szemét. Illés Zoltán szerint három-négy év, egyszeri harmincöt-negyven milliárdos tőkeinjekció, illetve évi 15 milliárdos támogatás révén sokkal nagyobb mérvű, az egész országra kiterjedő szelektívhulladék-gyűjtést lehetne elérni. Ebben az esetben nem volna szükség sem ekkora lerakókra, sem ennyi nagy kapacitású, drága kommunális hulladékégetőre, amelyekből most hatot tervez építeni a kormányzat.
Hulladékfronton a minisztérium mindent összevetve aktívabb elődeinél: ha nem is a nemzeti hulladékos stratégiában meghatározott prioritás mentén (amely a megelőzést rangsorolja az első helyen), de lépegetünk előre. Az uniós kötelezettségek értelmében a gyártói felelősség elvének a részleges érvényesítésével a különféle hulladékok visszagyűjtését koordináló szervezetek végzik, igaz, több ellentmondással és talán nem is olyan sikerrel, mint azt sulykolják. A mezőgazdasági vegyszerek göngyölegei, a gyógyszerek, az elektronikai hulladékok, a gépkocsironcsok visszagyűjtési kötelezettségének bevezetése kézzelfogható eredmény - csak az ellenőrzési rendszer és az ezt megalapozó adatszolgáltatás hiányosságai adnak okot az aggodalomra.
A miniszter elmondta lapunknak: a "szennyező fizet" elvének fokozottabb érvényesítését, amit a gazdasági szabályozó rendszer "piacbarát átalakításával" kívánt megvalósítani, a kezdetektől fogva kiemelten kezelte. Méltányolandó elképzelése az ellenérdekeltek lobbiereje és saját politikai súlyá-nak eredőjeként változatos eredménnyel járt: miközben a környezeti terhelés rendszerint nem vagy alig csökkent, a befolyó pénzek nem a környezetvédelem céljait szolgálják. A sokadszorra módosított termékdíjtörvény és a tíz év késéssel kihirdetett betétdíjas kormányrendelet (lásd: Hulladékhegyek, Magyar Narancs, 2005. december 16.) például adott formájában a Hulladék Munkaszövetség szerint nem képes kellően fékezni a növekvő csomagolási hulladék képződését - a magyar viszonyok közepette forradalminak számító darab alapú termékdíjat mégis bevezetése óta fűrészelik az európai bíróságokon a csomagolóipari érdekképviseletek. A kiszorított környezetterhelési díjtételekre - az egy szem talajterhelési adó kivételével - eléggé el nem ítélhető módon rátenyerel a központi büdzsé. Nem a zöldtárca döntése, de érdekérvényesítő képességének
határait jól jelzi,
hogy a gazdasági tárca egyik oldalról derekasan megnövelte a megújuló energiatermelési módozatokból származó villanyáram átvételi árát, ám közben az összes többi járulékos rendelettel elriasztotta az iparágba befektetni szándékozókat (lásd: Adtak a megújuló energiának, Népszabadság, 2005. szeptember 8.).
Ügyfél-, ha úgy tetszik, befektetőbarátra sikerült viszont a környezeti közigazgatási munka reformja, az egyetlen koncepció, amit a ciklus során maradéktalanul végig tudtak vinni. A takarékos és hatékony állam (ami azért a környezetvédelemben enyhe antagonizmus) létrehozása jegyében mindenhol szétválasztották a hatósági és vagyonkezelői intézményrendszert, és integrált (vízügyi, természetvédelmi és környezetvédelmi szakhatóságokból álló) zöldhatóságot teremtettek. A koncepció érthető volt: vaskos érvek szóltak amellett, hogy ne legyenek szétdobálva a környezeti elemekkel foglalkozó hatóságok, a kérvényező gazdának, befektetőnek ugyanis három helyen kellett sorban állnia. A kezelői és hatósági funkciók a nemzeti parkoknál például az összeférhetetlenséget is felvetették, néhol akadályozva a terepmunkát. Az ugyancsak a megszorítási periódus zenitjén véghezvitt államigazgatás-technikai mutatvány nyomán azonban jó eséllyel felpuhul a természetvédelem hatósági rendszere. (lásd: Halványzöld horizont, Magyar Narancs, 2005. január 20.). Az átszervezés során nem konzultáltak érdemben az érintett nemzeti parkokkal, és amelyik igazgatóság területének csak csekély része felett diszponál vagyonkezelőként, az hatósági jogkör híján kiszolgáltatottnak érzi magát. Az elvonások miatt nem tudták mindenütt létrehozni a megfelelő létszámú új hatóságot, s elvesztettek rengeteg terepismerettel bíró embert, a nemzeti parkok apparátusa ugyanis nem ment át egy az egyben az új irodákba. Korábban az egyes független hatóságoknak az engedélyezési eljárás során vétójoguk volt, ami farnehéznek tűnő rendszert eredményezett ugyan, de a környezet védelme szempontjából lényegi elem volt - ez most nincs. Eddig az egyes szakhatósági álláspontok ügyfélként megismerhetőek voltak - az új szervezeti és működési szabályzatok értelmében belső anyagokká lettek, s csak a végső engedély nyilvános. A társadalmi részvétel, az átláthatóság csökkenését hozták a kormányzat egyéb akadálymentesítési törekvései is. A sztrádaépítések gyorsabb engedélyezése céljából három éve, az uniós támogatásokkal elkezdett beruházások védelmében tavaly hoztak jogszabályt; mindkét törvény korlátozza a civil szervezetek tíz éve biztosított (és azóta tovább szélesített) jogkörét, hogy érdemben befolyásolhassák a környezetre kiható létesítmények engedélye-zési folyamatát. A hatásvizsgálati eljárásról szóló kormányrendelet a beruházók számára kívánja megkönnyíteni a folyamatot.
Az ún. társadalmi ellenőrzés jegyében a tárca területi szervei rendszeresen egyeztettek a lokális szervezetekkel, de a zöldek delegáltjaival tartott miniszteriális egyeztető fórumok a meghívottak szerint monológokba fulladtak; a jogszabályalkotás során megküldött anyagokat pedig lehetetlenül szűk véleményezési határidőkkel postázták a Fő utcából. Maga a miniszter a zöldek országos találkozójára időzítve a minap újságcikkben dorgálta meg a "fontos beruházásokat megakasztó" zöldeket, holott több, nagy nyilvánosságot kapott környezeti konfliktus esetében épp a civilek orientálták és hozták helyzetbe a tárca első emberét. Például amikor a civilek az espoói egyezményre mutogattak, a minisztérium kiszorította a román félből, hogy a nemzetközi kötelezettségnek megfelelően vonják be a magyar oldalt a bányaberuházások hatásvizsgálataiba; vagy amikor civil jogászok előkerítették a drávai vízlépcső megakasztását lehetővé tévő megállapodást, a tárca rátalált a megfelelő jogi érvre (lásd: Jó reggelt, Magyarország!, Magyar Narancs, 2004. február 5.); valamint osztrák és magyar környezetvédők tiltakozása is hozzájárul ahhoz, hogy a Rába elszennyezése terítékre kerüljön a két ország közös kormányülésén.
A nem különösebben proaktív, inkább a napi feladatokra koncentráló vezetés a más tárcákkal vívott konfliktusokban rendszerint nem boldogul: legyen szó akár a termékdíjtörvény csatáiról, ahol a környezetvédelmi bizottság szocialista tagja, Orosz Sándor akadályozta meg, hogy a jogszabályt teljesen kilúgozzák, vagy az illegális szemétlerakókról, esetleg az erdőben parádézó motorosokról. A miniszter szerint a tárca súlyának a reális megítéléséhez figyelembe kell venni a gazdasági és a fejlesztéspolitikai kabinetben betöltött tagságát, az (egyébként a földművelésügyi minisztérium alá tartozó) agrár-környezetvédelmi program beindulását, illetve azt, hogy a következő uniós költségvetési ciklusban önálló zöld operatív program fut majd, és állítólag az energiaügyi fejlesztéseket is hozzájuk sorolják.
A píárra sokat adó miniszter, aki az uniós kötelezettségek mellett - az ellenzék szerint - az előző hat-nyolc évben megalapozott beruházások egy részét előszeretettel a saját eredményeként kommunikálta (kiérdemelve egyes szakmai körökben a Píársányi nevet), botrányok és nagy port felvert szakmai melléfogások nélkül vezényelte le minisztériumi három évét. Tény: a politika nem telepedett rá a tárcára, továbbá nem folyt klientúraépítés sem - másfelől viszont tevékenysége a környezetvédelem valós megóvása helyett jobbára az uniós kötelező gyakorlatok elvégzésére és a kormányzati elképzelések zokszó nélküli végrehajtására szorítkozott.
