Hogy az egyéni győzelmeket, bármily fontosak is a végelszámolásnál, hiba volna misztifikálni, arra éppen a négy évvel ezelőtti választás a legjobb példa. A kiosztható 386 mandátum nagyobb része a területi (152 darab) és az országos kompenzációs (58) listák után jár. 2002-ben az akkori ellenzék listáira csaknem 470 ezerrel szavaztak többen, mint a kormánypártokéira, s ez végül döntőnek bizonyult: a második kör nagy hajrájának köszönhetően hiába szerezték meg a Fidesz és az MDF közös jelöltjei a 176 egyéni hely több mint felét (95), az SZDSZ bejutásával a kormányváltó erők olyan előnyhöz jutottak, ami elegendő lett a győzelemhez. (Az 1998-as választásokon az MSZP pro forma megnyerte az első fordulót, de a Fidesz a második kör egyéni győzelmeivel fordítani tudott. Ám ha összeadjuk a listás szavazatokat, látható: az MSZP és az SZDSZ valójában listán is elbukta az első menetet a Fidesszel, a kisgazdákkal, a MIÉP-pel, valamint az 5 százalék alatt maradt MDF-fel és KDNP-vel szemben.)
Modellérték
Ahogyan 2002-ben, úgy most is két erőközpont között zajlik a küzdelem, s ahogyan akkor, úgy idén áprilisban is - a két nagy árnyé-kában - két kisebb pártnak van esélye az 5 százalékos bejutási kü-szöb meghaladására. Négy éve az SZDSZ-nek ez sikerült, a MIÉP-nek nem. Két hét múlva a szabaddemokraták számára a feladat ha-sonló, s rajta, valamint a két nagyon kívül még az MDF-nek van - a liberálisokénál valamivel rosszabb - sansza az Országgyűlésbe kerülésre. Az SZDSZ és az MDF szerep-lése alapvetően befolyásolhatja a kormányalakítást: bekerülésükkel valamelyik oldal minimum plusz 10, de inkább 20 körüli helyhez juthat, míg az esetleges kiesésük miatti mínusz két-háromszázezer listás voks akár a potenciális nagypárti szövetséges győzelmébe is kerülhet.
Számos egyéni választói körzetről (evk) viszont - a korábbi szavazásokból kimutatható tendenciák alapján - néhány dolog nagy biztonsággal megállapítható. Például, hogy vannak olyan körzetek, amelyekkel az adott párt majdhogynem biztosan számolhat. Az MSZP-nek alighanem a főváros pesti oldalának 7-8 választókörzete, a borsodi iparmedence (4-5 evk), Dunaújváros, Tatabánya, Pécs és Komló környéke, Somogy, Szolnok és Heves megye egy-egy része (vagyis további 8-10 darab evk) miatt fáj a legkevésbé a feje. A "tuti" befutókban azonban a Fidesz áll jobban: a nyugati megyék, a Duna-Tisza közének a középső része, Hajdú-Bihar és a budai kerületek körzeteiből 30-34 nagy valószínűséggel beváltja az ellenzéki reményeket. E területeket nemcsak az 1990 utáni választási eredmények, de a történelmi tradíciók és az adott térség szociológiai jellemzői okán is előre kioszthatjuk a nemes felek valamelyikének. Az egykori ipari övezetek pártpreferenciája sokszor elemzett jelenség, mint ahogyan a Kiskunság radikálisan jobbos vagy a Nyugat-Dunántúl katolikus hagyománya is. (Ne tévesszen meg senkit az SZDSZ 1990-es és 1994-es nyugat-magyarországi sikere - biztosan emlékeznek a "Mucsa vs. művelt Pannónia"-féle baromságokra. A jó szabaddemokrata szereplés kizárólagos oka a nagyszámú jobboldali szavazó időlegesen téves történelmi helyzetfelmérése volt.) Vannak persze olyan mozzanatok, amelyek árnyalják e sommás megállapítá-sokat: a nagyvárosokban például nemcsak a lakótelepek, de a "polgári" zöldövezetek népe is nagy arányban választotta legutóbb az MSZP-t. És az ellenpélda: a fővárosi panelrengeteg nem egy szavazókörében határozottan megfigyelhető a jobboldal erősödése, még ha a szocialista túlsúlyt összességében nem fenyegeti is egyelőre veszély.
A fennmaradó kb. 110 evk több csoportra osztható: olyanra, amelyikben inkább MSZP-, illetve inkább Fidesz-győzelem várható (előbbihez tartozik például néhány fővárosi evk vagy Szeged két kör-zete, míg utóbbihoz mondjuk a Nyíregyházán kívüli szabolcsi evk-k), továbbá az ún. billegő körzetekre, amelyek ugyancsak tovább kategorizálhatók.
Billegők
Általában azokat a választókerületeket sorolják ide, amelyekben kiegyenlített a két nagy párt támogatottsága. A minősítésnek az sem mond ellent, ha mondjuk az adott evk-ban egyik vagy másik politikai erő még soha nem győzött - a vereség mértéke azonban csökkenő tendenciájú, mint például a vár-palotai körzetben, ahol a Fidesz jelöltje 2002-ben mindössze 10 szavazattal előzte meg szocialista vetélytársát. (Lásd: Falvak kezében, Magyar Narancs, 2006. március 23.) Látványosabbak persze az olyan, a legutóbbi választásokon ugyancsak szoros eredményt produkáló helyek, ahol egyfajta váltógazdálkodás érvényesül; jó példa erre a lapunkban bővebben elemzett Pétervására és környéke (lásd: Palóc voks, 2006. március 9.) Bár az első és a második helyezett közötti különbség az előbbieknél sokkal nagyobb - olykor másfél-kétezer voks -, a lényeget tekintve mégis a pétervásáraihoz hasonlók azok az evk-k is, amelyek közé például a XVI. kerület is sorolható: a végeredmény itt is megjósolhatatlan, hiszen hol a bal-, hol a jobboldal győz. (Lásd: Kertvárosi szeszélyek, Magyar Narancs, 2006. február 23.).
A két nagy párt dominanciája ellenére akad néhány evk, ahol valamelyik kis pártnak - jellemzően az SZDSZ-nek - számottevő, a végeredményt akár befolyásolni is képes szavazótábora van. A 2002-es választásokon a kölcsönös visszaléptetések - legalábbis az abszolút értékeket nézve - tökéletesen működtek. A második körben az állva maradt szabaddemokrata vagy szocialista jelölt bizonyosan megkapta legalább azt a voksmennyiséget, amennyit az első körben még külön próbálkozva összeszedtek. Ez néhol elegendőnek bizonyult (például Pető Ivánnak a Belvárosban, Kuncze Gábornak Szigetszentmiklóson vagy a szocialista Molnár Lászlónak Békéscsabán), néhol nem (például Török Gusztáv Andornak Kalocsán vagy Szekeres Imrének Jászapátiban). Ezekben a körzetekben a második fordulóban általában magasabb volt a részvételi arány, és az újonnan belépők döntően az akkori kormánypárti jelölteket támogatták. (A szabaddemokraták miatt billegő körzetekről lásd keretes anyagunkat.)
A nagy pártok kampánya értelemszerűen e területekre összpontosul: hogy milyen hatekonysággal, az jóformán kiszámíthatatlan, hiszen egy-egy helyi botrány alaposan átrendezheti az erőviszonyokat, az országos trendtől függetlenül is. Gyula eredetileg "klasszikus" billegő körzet; a két legutóbbi alkalommal a jobboldal győzött, 2002-ben mindössze 276 szavazattal, s most legalábbis azonos esélyekkel startolt a két fő vetélytárs. Ám az utóbbi hetek adatgyűjtési visszaélése könnyen változtathat e helyzeten, mivel lokálisan rendkívül kínos helyzetbe hozta a Fideszt. (Lásd: Végvári vitézek, Magyar Narancs, 2006. március 16., illetve mostani lapszámunk 18-19. oldalát.)
"B" kategóriások
A Századvég-Tárki a saját és a konkurens közvélemény-kutatók adatait szimulálva mandátumbecslést is végzett. Ám négy éve tudjuk (s most már egyetlen cég sem feledkezik el hivatkozni rá), hogy a felmérések szerint bizonytalankodó vagy a választ megtagadó megkérdezettek jó része nagyon is határozott pártpreferenciával rendelkezik. 'k az ún. rejtőzködők - akik persze korántsem rejtélyesek, s mint az azóta született tanulmányokból kiderült, az angolszász szakirodalom már bő évtizeddel ezelőtt igyekezett definiálni e réteget. Aligha véletlen, hogy először 2002-ben "jelentek" meg a színen nagy számban - egyes közvélemény-kutató cégek máig őket teszik "felelőssé" pontatlan méréseikért -, s hogy az idén is jelentékeny réteg viselkedik hasonlóképp. A mostani és a legutóbbi kampány a maga hevességével, esetenkénti agresszivitásával elüt az előzőektől; továbbá a pártstruktúra egyszerűsödése is egyértelműbbé tette, hogy ki áll "ezen" vagy "azon" az oldalon. Minél kisebb egy közösség - ahol, mondjuk egy faluban, mindenki mindent "tud" a másikról -, annál nagyobb a kockázata annak, hogy egy éles helyzetben vállalt vélemény megbélyegezheti az illetőt. Különösen igaz ez olyankor, amikor az adott közösségnek hangadói is vannak; a politikailag amúgy aktív, ám a következményektől tartó választó e szituációkban csakis a szavazófülkében hajlandó véleményt nyilvánítani. A feltételezések, illetve - már amennyire ez egzakt módon kimutatható - egyes felmérések szerint 2002-ben az MSZP-nek voltak nagyobb tartalékai a rejtőzködők körében. Vélhetnénk, kormánypárttal szemben mindig indokoltabb ez az attitűd; amiből egyenesen következne, hogy most viszont a Fidesz van előnyben e területen. (Az egyik közvélemény-kutató utal is erre a méréseiben.) Ám az a tény, hogy a rejtőzködés jellemzően a kistelepülések sajátos választói magatartása, ahol a Fidesz az erősebb, és ahol a véleményformálók is többnyire jobboldali szimpatizánsok, némiképp finomítja az előbbi megközelítést.
Az evk-k összesített végeredményének a megtippelése korántsem egyszerű: a legnagyobb esélye egy a 2002-eshez hasonló enyhe jobboldali fölénynek van (ámbár a magunk részéről földcsuszamlásszerű győzelmet sem tartunk kizártnak - akár az egyik, akár a másik oldal javára). Az egyéni körzetekben szerzett - valószínűsíthetően minimális - előny azonban csak akkor lesz elég a végső győzelemhez, ha az első forduló után valamelyik oldal legalább 3-5 százalékos előnyt szerez a listákon.
(Forrás: www.valasztas.hu; Magyarország XX. századi válasz-tási atlasza, Napvilág, 2001; Magyarország politikai atlasza, Gondolat, 2005) Az MSZP és az SZDSZ 10 helyen indít közös jelöltet: hat szocialistát és négy szabaddemokratát. Pusztán a választási matematika alapján több körzetben is indokolt lett volna az együttműködés - a 2002-es tapasztalatok legalábbis ezt mutatják. Nem egy körzetben az első fordulóban az MSZP és az SZDSZ jelöltje együttesen megszerezte a szavazatok több mint 50 százalékát - a másodikban aztán többnyire simán győzött a Fidesz, noha a visszalépett jelölt támogatói fegyelmezetten voksoltak az állva maradt szövetségesre. Hiába, mert a Fidesz mozgósítása sikeres volt. Természetesen nem tételezhető fel olyasfajta automatizmus, hogy két hét múlva megismétlődik a 2002-es első fordulós eredmény: ezzel együtt - és a korábbi választásokat figyelembe véve - például Kalocsán vagy Balmazújvárosban a népszerű szabaddemokrata polgármesternek nagyobb sansza lenne április 9-én közös indulóként, mint két hétre rá visszalépéssel támogatott közös jelöltként. Jó okkal gyanítható ugyanis, hogy - hasonlóan az eddigiekhez - Török Gusztáv Andor (Kalocsa) és Gál István (Balmazújváros) javára visszalépnek majd a szocialisták. Ami érthető: a jobboldali dominancájú Bács-Kiskunban és Hajdú-Biharban a szocialista választók inkább hajlandók a szabaddemokratákra szavazni, mint fordítva. (E meggondolás állhat az SZDSZ-es Jüttner Csaba vásárosnaményi, Hankó Faragó Miklós szombathelyi vagy Szécsi Gábor kecskeméti közös jelöltsége mögött.) Van persze ellenpélda is: néhány választókör-zetben annyira alacsony az SZDSZ támoga-tottsága, hogy az a harmadik helyre sem jó; ahhoz viszont, hogy a szocialista jelöltet már az első körben révbe juttassa, szerencsés esetben elegendő lehetne (mondjuk a Nógrád megyei Pásztón). És arra is akad példa, hogy az értelem nélküli rivalizálás billegővé változtat egy amúgy biztosnak tekintett választókerületet. Zuglóban két evk (Budapest 21. és 22.) található: a 22.-ben a szocialista jelölt rendre nagy fölénnyel nyer; befutása, ha csekélyebb különbséggel is, de most is prognosztizálható. A 21.-ben az SZDSZ hagyományosan sok voksot kap (Magyar Bálint indul évek óta - igaz, most a miniszterség hendikepjével rajtol), és ez például 2002-ben a második körben biztos győzelemhez segítette a támogatott szocialista jelöltet, Baráth Etelét. Ám a Fidesz is erősebb itt, mint Zugló másik felében; az idén ráadásul új jelölttel próbálkozik, a négy éve a másik zuglói kerületben csúnyán elhasalt Rátonyi Gáborral. Rátonyi 2002 őszén polgármester lett, növelve ily módon ismertségét és népszerűségét. Polgármesterré pedig azért választhatták, mert az együtt kétharmados többségű SZDSZ és MSZP képtelen volt megegyezni és közös polgármesterjelöltet indítani. A győztes a nevető harmadik, Rátonyi Gábor lett, aki e pozíciójából indulva az inkább balra húzó kerületben akár mandátumot is szerezhet a Fidesznek.
