A probléma eredetileg egy tehetséges fiatal kutató - nem is az Akadémiához, hanem egy egyetemhez köthető - személyes sérelmére vezethető vissza. Friderikusz Sándor real time követte Szabó Csaba hányattatásait egészen azon döntéséig, hogy visszatér az Egyesült Államokba. Az ATV műsorában szembesült a tudós azokkal, akiknek a méltatlan kiközösítés felróható, s ezt mások mellett Kóka János is kommentálta. A gazdasági miniszter íziben megosztotta kíméletlen véleményét a magyar tudomány képviselőiről és ténykedésük hasznáról, minek következtében a prominens tudósok sorban szólaltak fel a helyzetük védelme és a tudomány szabadsága mellett.
A polémia elmérgesedett, és kommunikációs szempontból félresiklott: az Akadémia nem tudta átvinni a tudományos mutatók üzenetét, a kormányzati szereplők pedig üzleti nyelven kérték számon a hasznosulást, amit eladdig senki sem firtatott az MTA-nál. A nyilatkozatháború mögött meg-búvó kérdések többsége azt feszegeti, hogy nemzetközi összefüggésekben miért alacsony a magyar tudomány teljesítménye. Miért profitál keveset a gazdaság a kutatók munkájából? A teljesítmények tükrében miért ömlik olyan sok közpénz a magyar tudományosság fő letéteményesébe, az Akadémiába?
Az Akadémia mindenekelőtt
minősíti a tudományos élet szereplőit, és biztosítja számukra a tudomány művelésének lehető-ségét. Domokos Gábor (1961) építészmérnök és alkalmazott matematikus a legfiatalabb, levelező tagja az Akadémiának, a BME Szilárdságtani és Tartószerkezeti Tanszékének vezetője, emellett a Cornell Egyetem címzetes egyetemi tanára. Mint a Narancsnak vázolta, "nagyon fontos, hogy egy társadalom megtalálja a kivételes adottságokat, és jogos igénye, hogy a különbségek láthatóak legyenek. Mert a láthatatlan rendszer működik, mint Rejtőnél a szingapúri alvilág klubjaiban. Nálunk viszont szükség van a különbségeket kimutató rendszerre, s erre az MTA tesz kísérletet, csakhogy nem tölti be tökéletesen ezt a funkciót. Nyugaton az akadémiák szerepe másodlagos, mert az egyetemek versenye ott jó közelítéssel láthatóvá teszi a hierarchiát. Az Akadémiának köszönhetően megengedhetem magamnak, hogy azzal foglalkozzak, ami érdekel, és ezt maximálisan ki is használom."
Az Akadémia az ötvenes évek óta a legkiválóbbnak ítélt tudósok számára biztosítja a tudományos tevékenység anyagi feltételeit is - bár a kiválasztás módja ritkán volt megkérdőjelezhetetlen. Ormos Mária (1930) a Pécsi Tudományegyetemen huszadik századi történelmet oktat, az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztályán pedig egyike a mindössze két akadémikusnőnek. Véleménye szerint jó az Akadémiához tartozni, "ha a dicsőséges fázisokra gondolok, mert az Akadémiának nagyon nagy szerepe volt a magyar nyelv kifejlesztésében. De a dualizmus, aztán Horthy, Rákosi idején megbillent az értékmérő, és erre gondolva nem biztos, hogy a magyar tudományos dicsőséghez fűződő érzelem fűt. A 70-80-as években kopni kezdett a pártmegfontolásból és ideológiai cenzorszerepből bejuttatott emberek száma. Ebben az időben a társadalomtudományi intézetek kifejezetten menekülési útvonalként működtek számos, publikálástól és oktatástól eltiltott értelmiségi számára. De amíg az Akadémia biztosítja azt, hogy az ember a szellemi színvonalának megfelelően élje le az élete utolsó fejezetét, addig mindenki ragaszkodni fog ehhez a stallumhoz."
Számokra lefordítva a stallumot: a rendes tagok havonta bruttó 455 ezer, a levelező tagok 354 ezer, a doktorok pedig 100 ezer forint tiszteletdíjban részesülnek. Nem kétséges, hogy a bent lévőknek ez jól jön, hiszen Magyarországon a tudós értelmiséget csak az Akadémia becsüli meg ennyire. Nyugaton a tagságot sehol nem kíséri tiszteletdíj, a tudósok életszínvonalát az egyetemi fizetés biztosítja (egy amerikai egyetemi tanár fizetése kétszer-négyszer annyi lehet, mint egy itthoni akadémikus egyetemi tanáré). A tekintetben sem kertel senki, hogy a 351 akadémikus ma is csak részben feleltethető meg az ország legkiválóbb 351 koponyájával. Több vélemény szerint a kiválasztás módja, miszerint akadémikus választ akadémikust, rendre az ismerősök felé elfogult - másrészt viszont ki vitatná, hogy a kiválóak kiválasztására csak a szintén ki-válóak alkalmasak? Azontúl, hogy a rendszer csikorogva nyílik meg akár a fiatal tudósok, akár a nők előtt, gyakran előfordul, hogy egyes tudósokat morális megfontolásból a kapuzárás előtt részesítenek a megtisztelő címben. Így reprodukálódik az a koros, maszkulin világ, melyben a jelenlegi tagok között mindössze 12 a nő, és minden második akadémikus hetven évnél idősebb (s ezért az akadémikusi korfán csupán dísz az az előtérbe helyezett adat, hogy az intézeti hálózatban a 35 év alatti kutatók aránya 40 százalékos).
Freund Tamás (1959) neurobiológus 2002 óta a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet (KOKI) vezetője, akit 1990-ben, négy év oxfordi kutatás után Vizi E. Szilveszter, az intézet akkori igazgatója (ma az MTA elnöke) hívott haza. Freund számára az Akadémia "olyan intézmény, amelynek egyik feladata az évszázadok alatt létrejött értékek védelme, és ezért bizonyos mértékben konzervatívnak kell lennie, ugyanakkor a kutatás az új megismeréséről szól, tehát liberális hozzáállást kíván". Fontosnak tartja az MTA szerepét, hogy az adott
politikai kurzustól független,
objektív szakmai véleményt tudjon alkotni, s erre alkalmas is a rendszerváltás óta, függetlenül attól, hogy polgári vagy baloldali a kormány."
Tamás Pál (1948) szociológus, a Szociológiai Kutatóintézet vezetője szerint "az Akadémia minden lehetőséget megad a magába fordult hagyományos bölcsészettudománytól a cselekvésbe integrált stratégiai tudásig. Egy modern tudásalapú társadalomban szükség van egy >>nemzeti brainAz Akadémia és a kutatóhálózat hasznáról azonban ahány szereplő, annyi vélemény. Egyrészt nem kérdés, hogy hasznos, ha egy kutató vagy kutatóhely jól szerepel a nemzetközi térben. A társadalomtudományok teljesítményében Ormos Mária nem is lát deficitet, tekintve, hogy "intenzív a magyar tudósok jelenléte a nemzetközi grémiumokban". Magyarországon bevett dolog a teljesítményt szcientometriai mutatókkal (publikációk száma, impaktfaktor, idézettségi index stb.) és a bejelentett szabadalmak számával érzékeltetni - már amennyiben lehetőség van erre. Tudományterületenként nem mindenütt alkalmazzák e mutatókat, például az impaktfaktor - ami bizonyos magas rangú tudományos folyóiratok átlagos idézettsége alapján mutatja egy kutató vagy kutatócsoport hatását - a műszaki tudományokban vagy nyelv- és nemzetspecifikus témákban kevésbé alkalmas erre. Emellett szerte a világon sem vetik be egyformán - az Egyesült Államokban kisebb, de például Olaszországban és Németországban nagyobb a súlya a teljesítmény mérésében.
Sokak szerint azonban kikezdhető a számok hitele, hiszen míg egy speciális szakterületen magányosan ténykedő kutatót aligha idéz majd valaki, addig a nemzetközi tudományos network tagjai nyugodt lélekkel agyoncitálják egymást. Bizonyos területeken - különösen az élettudományokban - havonta akadhat újdonság, ezzel szemben egy ökológiai megfigyelés tízévente hozhat publikációt a konyhára. Az akadémiai intézetek beszámolóiban az összesített impaktfaktorok eltérése tükrözi ezt: az Ökológiai és Botanikai Kutatóintézet tavalyi mutatója 19 472, míg a Biokémiai Intézeté 148 868. E számoknak tehát legfeljebb egy-egy diszciplína világátlagához képest van jelentőségük. Tamás Pál megközelítésében "a játék az impaktfaktorral olyan, mintha pápuai kagylókra csere-berélne valaki ott, ahol csekkönyv van". Domokos Gábor diagnózisa szerint "Magyarországon idézetfetisizmus van. Ha bármilyen módon számszerűsítjük, hogy valaki milyen okos, akkor eltorzítjuk a kérdést. A szcientometria mankó, pótkávé, ami ott üti fel a fejét, ahol a természetes kiválasztódás nem működik. Az is biztos, hogy ahová még el sem ért, azok a legsötétebb foltok."
A mutatók minden ingatagsága ellenére készülnek országonkénti szcientometriai összesítések. Bár Magyarország nem szerepelt a Nature című folyóiratban megjelent, 31 ország kétszer öt évre vetített mutatóit összehasonlító, ún. King's Reportban, ezt itthon pótolták. E szerint Magyarország az impaktfaktor tekintetében 1997 és 2001 között a 22. helyet foglalta el. (A jelentés a posztszocialista országok közül csak Lengyelországot vette be, amely 3-4 hely lemaradással követi Magyarországot.)
Egy 2004-es számvevőszéki jelentés ("a központi költségvetésből kutatás-fejlesztési célokra fordított pénzeszközök hasznosulásának ellenőrzéséről") szerint a költségvetési kutatóhelyek 2002-ben 100 szabadalmat adtak be, ebből húszat akadémiai intézetek (az összesen 832 szabadalommal Magyarország az EU15 átlagának csekély 13 százalékát hozza). A jelentés megjegyzi: a szabadalmak alacsony számának oka, hogy a "költségigényük
nem motiválja
a kutató-fejlesztő szervezeteket", mert az itthoni bejelentés ára 100 ezer, az európai több millió forint, amellett, hogy a fenntartásának éves költsége is van.
A gazdasági hasznosíthatóság feszegetése a legtöbb intézetnek az elevenébe vág. Mivel a kurrens vita a tudományról általában zajlik, azt a benyomást kelti, hogy a kormányzat válogatás nélkül minden tudományterülettől versenyképességet és megtérülést vár el. Márpedig a K+F mára kissé túl-haladott, szigorú felosztásából (kutatás-fejlesztés-innováció) Magyarországon döntően az elsővel foglalkoznak az akadémiai kutatóhelyeken - s hogy sikerrel teszik ezt, arról árulkodik az a besorolás, mely szerint az alapkutatásokban Magyarországot a világon a legjobb 20 közé sorolják. A K+F helyek a műszaki területeken és például a mezőgazdaságban vannak (kifejezetten kívül esnek a szabadalmaztatható feltalálások zónáján a társadalomtudományok, az egészségügy vagy az ökológia).
Megkérdezetteink zöme a helyzetből adódóan az alapkutatás pártját fogja mint olyan öntörvényű kutatásét, amely "félúton van ipar és művészet között, és tízévente egyszer hoz hasznot, de ehhez működtetni kell". (Az alapkutatás per definitionem "kísérleti és elméleti munka, amelynek elsődleges célja új ismeretek megszerzése a jelenségek alapvető lényegéről és a megfigyelhető tényekről".) És ha nem hoz hasznot, akkor is "gyarapítja a világ tudományát", bár nem baj, ha a társadalomtudományokban "nem köldöknéző, hanem közvéleményt befolyásoló" az eredmény. Az alapkutatásra gyakorlatilag az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) csekély és rendszeresen megkurtított forrásai állnak rendelkezésre (a források eloszlásáról lásd Pénzek a tudományért című keretes írást).
Mi az oka az alacsony hasznosulásnak? Az intézetek felől nézve legtöbbször hiányzik a versenyszellem, a vállalkozási kultúra és az érdekeltség. Pléh Csaba (1945) pszichológiatörténész, az MTA főtitkárhelyettese ezt részben egy posztszocialista mozzanatnak rója fel: "Bár ellentmond a tudományos kihívás fogalmának, megmaradt bennünk, hogy a lehetőségnél fontosabb a biztonság." Noha a központi költségvetési támogatás éppen csak fedi az intézetek rezsiköltségeit és a béreket, eddig nem érezték magukat feltétlenül ráutalva arra, hogy a gazdasági szereplőkkel keressék a kapcsolatot, vagy nemzetközi pályázatokon vegyenek részt, amihez az önrészt jellemzően nehéz előteremteni. Erre szakosodott, menedzsmentszemléletű munkatársakat nem alkalmaztak, a pénzfelhajtást jelentős részben az intézetvezetők művelték. (Az akadémiai kutatóhelyek ilyetén "vegetálása" luxusként is láttatható, hiszen az egyetemekhez képest kényelmesen, műszerekkel felszerelve, oktatási kötelezettség nélkül tulajdonképpen köszönik, jól vannak.)
Gond az is, hogy "szürke terület" a szellemi tulajdon jogi hátterének szabályozása. Az akadémiai törvény az intézetekre bízza, hogyan találják meg a középutat, hogy "a dicsőségből és az anyagi vonzatokból egyaránt maradjon mind az egyénnél, mind az intézetnél" - mondja Pléh Csaba. Az intézetekben kifundált újdonságok fejlesztésére, hasznosítására a 2004-es innovációs törvény hatálybalépése óta a költségvetési intézetek is létrehozhatnak ún. start-up vagy spin-off vállalkozásokat. Ám a törvény anélkül lett hatályos, hogy a vonatkozó korábbi törvényeket felülírta volna, így ez máig csak papíron jelent lehetőséget.
A sikeres alapkutatási gyakorlat példája a KOKI. Az intézet szorosan együttműködik a gyógyszeriparral, ahol a szorongás és pánikbetegség alapmechanizmusainak vizsgálatával nemrég a szabadalmi fázisba jutottak. Freund Tamás szerint az alkalmazással foglalkozó intézeteknél természetes a közvetlen szabadalmaztatás, de alapkutatással foglalkozó intézménynél más a gyakorlat. A KOKI a következőképpen jár el: a fejlesz-tési fázisba vihető eredményeivel megkeresi a gyógyszergyárakat, és csak azt követően publikálja az eredményeit, amikor már bebizonyosodott, hogy alkalmazhatóak vagy sem. Az alapkutatásra épített fejlesztés szabadalmaztatását a gyár végzi, ellentételezésképpen az intézet megbízásokat kap tőle az új gyógyszercélpontok fejlesztésére és új vegyületek tesztelésére - az így nyert bevételek pedig jelentős részét teszik ki az intézet büdzséjének. A KOKI - anélkül, hogy saját nevén jelentene be szabadalmakat vagy spin-off cégeket alapítana - intenzív kapcsolatot ápol a gazdasági szférával, és szolgáltatja az innovációhoz nélkülözhetetlen alapkutatási eredményeket.
Vitathatatlan, hogy a tudományos és a gazdasági szféra közelítéséhez a vállalatok késztetésére is szükség van. Láng István szerint a gazdasági szereplők nem használják ki az itthoni fejlesztési kapacitásokat. A nagy állami vállalatok privatizációja óta a legtöbb külföldi cég a saját nemzetközi laboratóriumaiban fejleszt, a helyi intézetekben pedig saját fejlesztőik ülnek. Így ma a hasznosítható szellemi teljesítmény tetemes része gyakorlatilag nyom nélkül kerül ki az intézményhálózatból a magánszférába, külföldre - vagy legrosszabb esetben elnyeli egy intézeti fiók.
A K+F helyzetét alaposan megbolygatták a kormányzati tudomány- és technológiapolitikai tevékenység ellátásáért felelős Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH) pályázatai is, amelyek többmilliárdos összegekkel szembesítették a néhány millióért is késhegyig menő küzdelemhez szokott intézeteket. A nagy pénz ugyanabba a közösségbe folyik, mint ahová eddig a kicsi összegek mentek - s ezzel nem a kompetíció nő, csak az árkok mélyülnek el. Egyes pályázatok - például az egy-két milliárdos, regionális tudásközpontok létrehozására - intézetek jövőjét határozhatják meg, de a pénz elosztását a sokszor mindössze néhány hetes beadási határidő némiképp könnyelmű színben tünteti fel. Sokan személyesen az NKTH vezetőjét, Boda Miklóst okolják a kétmilliárd forintos, a madárinfluenza elleni oltás pályázatának eltolásáért, amit 48 órán belüli beadási határidővel írtak ki. (Egyetlen cég pályázott, nyert is, majd - sajtóértesülések szerint - kizárólagos hasznosítási joggal ruházott fel egy iraki üzletembert, aki ellen korábban már nyomozás is indult egy 60 milliós gyógyszerszállítmány eltűnése miatt.) Az anomáliák oka, hogy az NKTH felügyelete nem tisztázott. Az intézmény önállóan gazdálkodó, központi költségvetési szerv, amit valamelyik, a kormány által kijelölt miniszter (sokáig Magyar Bálint, az utóbbi időben Kóka Jánossal karöltve), az alapot pedig az Innovációs Tanács felügyeli. A pályázati kiírások felett azonban nincsen kontroll, döntően az elnök hatásköre, hogy a hivatal mire ír ki és hogyan bírál el pályázatokat.
Ahelyett, hogy tovább kotorásznánk a kasszákban, nézzük meg, interjúalanyaink hol látják a problémák gyökerét. Mindenekelőtt az alulfinanszírozott és tömeges felsőoktatási rendszerben, ami párhuzamosan működik a hozzájuk képest jól ellátott, szabad, elit akadémiai kutatóhálózattal. A felsőoktatás eltömegesedését egyrészt a szellemi műhelyek megszűnése és hihetetlen minőségromlás követte, másrészt egy ösztönös irritáció az akadémiai hálózattal szemben. A két - Nyugaton öszszevont vagy éppen egymástól teljesen független - rendszer Magyarországon több egészségtelen ponton is összeér, elsősorban ott, hogy az elit helyekre az utánpótlás csakis az egyetemekről érkezhet.
Az egyetemek akkreditációjával az MTA "ismételten a magyar tudomány személyzetisévé vált" - mondja Tamás Pál. Az államszocialista időkben a fizikailag az MTA-n működő Tudományos Minősítő Bizottság osztotta ki
a tudományos minősítéseket
A rendszerváltást követően az MTA megtartotta az akadémiai doktori címet, amikor a PhD-t már az egyetemek adták ki. Az akkreditáció viszont részben visszaállította a külső felügyeletet, amikor az egyetemi tanári kinevezést az akadémiai doktori cím megszerzéséhez kötötte. Ez Tamás Pál szerint érthető módon "nem népszerű" az egyetemiek körében, noha nem káros az így gyakorolt minőségi kontroll. Ormos Mária úgy látja, a minőséget ez sem biztosítja, hiszen egyetemenként és ezen belül karonként is eltérő a gyakorlat: van, ahol nem az MTA doktorihoz, hanem helyi habilitációhoz kötik a kinevezést. Ellentmondásos prioritásokat jelöl ki a címekkel és fo-kozatokkal járó honorárium is, amennyiben sem az akadémiai doktori, sem az akadémikusi cím nem tudományos fokozat, ám pénzzel jár, míg az egyetemi PhD az, ellenben nem jár érte semmi.
Az Akadémia a tudományos minősítő rendszer és a kutatóhálózat sajátos szimbiózisaként nem teszi lehetővé a kutatóhálózat függetlenségét. A francia CNRS-nek (Centre National de la Recherche Scientifique) vagy a német Max Planck Institutnak csak az előbbi a tiszte, utóbbi önálló adminisztrációval és külső, nemzetközi minőség-ellenőrző zsűrikkel rendelkezik. Az MTA-n "minden helyen ugyanazok az emberek ülnek", így nehéz az adminisztratív apparátusból nem beleszólni a kutatóhálózat belügyeibe, és intézeti oldalról békén hagyni a működtetési kérdéseket.
Mindazonáltal az intézetek anyagi biztonsága és szellemi szabadsága magas, s ennek fenntartása minden intézeti ember érdeke. Hogy a tudomány a tudathasadásos állapotból mégis magához térjen, felmerül a két párhuzamos hálózat valamilyen mértékű integrálása - de itt a vélemények megoszlanak. Freund Tamás az összevonással az intézetek halálát jövendöli, és inkább az élvonalbeliek pozícióját erősítené. "Az egyensúly elérése érdekében az egyetemi kutatóhelyek színvonalát kellene emelni, és nem az akadémiai intézethálózat lehetőségeit csorbítani." Tamás Pál a versenyben lát lehetőséget, ha az Akadémia egyfajta elit egyetemként oktatna is, és "végre elfelejtené az 1920-as évek német tudományképét", amit jelenleg a külvilág felé mutat magáról. Másrészt a sabbatical (hosszabb kutatói szabadság) bevezetésével időnként pihenni engedné az egyetemek agyondolgozott oktatóit. Láng István hosszú távon egy megerősített egyetemi hálózattal kívánatosnak látja a szervezeti integrációt. Addig is bizonyos területeken funkcionális integrációval és az akadémiai emberek intenzívebb oktatásba vonásával kezdené.
A rendszer túl sok sebből vérzik. Ormos Mária szerint csak egyszerre több ponton, és tárgyalásos alapon lehet hozzányúlni. "Magyarországon az a legritkább, ha nem önvédelmi pozícióból kezdenek tárgyalni a szereplők. Az Akadémia kísérletezik. Ez üdvös, de önmagában, egy zárt kereten belül mindez megoldhatatlan. Az Akadémiával mozdulnia kell a felsőoktatásnak és a vállalati szférának is."
De hol tart manapság az MTA sebtiben megkezdett reformfolyamata? Pléh Csaba főtitkárhelyettes a Narancsnak azt mondta, hogy vezetésével június végén hivata-losan is megalakul az akadémiai reformbizottság. A javaslatokon őszig a közgyűlési útvonalat el-kerülve dolgoznak akadémiai és Akadémián kívüli szakértőkkel. Az eddigi elképzelések alapvetően négy olyan tényezőre vonatkoznak, amelyeken törvénymódosítás nélkül is lehet változtatni: ezek az életkort, a demokrácia és a hatékonyság együttes érvényesülését, a biztonságot és a pénzt érintik. Egyrészt szeretnék elérni, hogy az Akadémia - diplomatikusan fogalmazva - "megtalálja a mechanizmusokat az állandó fiatalabb életkori utánpótlásra". Aztán lehetőséget szeretnének biztosítani a 12 ezer tagú köztestületnek arra, hogy hatékonyabban érvényesüljön, és például beleszólhasson az akadémiai tagválasztásba. Az intézethálózat mindenképpen megmarad jelenlegi akadémiai beágyazottságában, de megoldás kerestetik az intézetek kompetitívvé válására. Egy lehetséges mód erre a nagyfokú és korán megszerezhető biztonság visszafogása, amit a kutatóintézeti közalkalmazotti pozíciók jelentenek. Végül terítéken a finanszírozás reformja: a központi költségvetési támogatás növelése, hogy a pályázati bevételek ne a rezsiköltségek javára csappanjanak meg.
Somlyódy Nóra
Szamárlétra
Egy PhD-fokozattal a zsebünkben jelentkezhetünk az MTA köztestületébe. A köztestületi tagság feljogosít arra, hogy uszkve tizenkétezer hozzánk hasonlóval közösen válasszuk meg a legfelsőbb akadémiai szerv, a közgyűlés 200 nem akadémikus tagját. Ha mi is tagok lettünk, alkalmunk nyílik arra, hogy szavazatunkkal befolyásoljuk a döntést az elnök és a főtitkár személyéről, akiket öt, illetve három évre választunk, és egyszer akár újra is megerősíthetünk tisztében. Ezenfelül közgyűlési tagként beleszólhatunk a 38 akadémiai kutatóintézet és a 171 támogatott felsőoktatási kutatócsoport működésébe is. Ezeket ugyanis a 30 tagú Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa (AKT) irányítja, közülük 15 főt a közgyűlés, 15-öt maguk a kutatóintézetek választanak, a három tudományterületnek (természettudomány, társadalomtudomány, élettudomány) megfelelő arányban. Ha esetleg az AKT egyik kuratóriumi tagjává is váltunk, dönthetünk az egyes kutatóintézetek költségvetési támogatásáról, és a tudományos osztályokkal és bizottságokkal közösen értékelhetjük a kutatóhelyek tevékenységét. Az új akadémiai tagok személyére már csak a tudományos osztályok akadémikus tagjaként tehetünk javaslatot (ranglétra: akadémiai doktor - levelező tag - rendes tag).
Az akadémiai tagok számát a törvény nem szabályozza, ám kiköti, hogy a 70 évesnél fiatalabb akadémikusok száma nem haladhatja meg a 200 főt. Mint az idei almanachból kiszámoltuk, érvényesül a törvény betűje. Az MTA-nak 251 rendes és 100 levelező tagja van, 168 rendes tag 70 éves vagy annál idősebb, és 21-en 60 évesek vagy annál fiatalabbak. A levelező tagok közül az előbbiek száma 9, az utóbbiaké 42. A gyakorlatban az akadémikusok 365-en lehetnek, de 60 év feletti doktorok már ritkán válhatnak taggá.
Láng István (1931) 15 éven keresztül volt az MTA főtitkárhelyettese, majd 8 évig, 1993-ig a főtitkára, s az ő nevéhez fűződik az OTKA létrehozása a 90-es évek végén. "Archaikus, vagyis régies, de nem elavult szereplőnek" tartja magát. Személyes tapasztalata, hogy az MTA tör-ténetében - legalábbis az 1950-es évek óta - húszévente történik jelentős változás. A kutatóintézet-hálózatot az 1950-es években építették fel, és ekkor vezették be az akadémikusi tiszteletdíjat. A hetvenes évekig a kutatóhálózat és a köztestület egy egységként létezett. A rendszerváltást az Akadémián elnökként Kosáry Domokos bonyolította le, ennek lényege a kutatóhálózat és az Akadémia egységének megmentése és a fentiekben vázolt belső demokratikus döntéshozó rendszer kialakítása volt. Láng professzor számításai szerint az akadémikusok 64 százalékát 1990 után választották, a régi rendszerrel való személyi kontinuitást a maradék 36 jelenti.
Pénzek a tudományért
Az MTA intézményei 2005-ben a központi költségvetésből 33,2 milliárd forinttal gazdálkodtak (OTKA-val együtt), bevételük 18,2 milliárd volt. Az elmúlt tíz évben az MTA központi bevétele fokozatosan nőtt. Ebből fedezik az intézethálózat működési költségeit, de a kiadások nem elhanyagolható része a kiválóság honorálására megy: akadémikusi tiszteletdíjakra 1,8 milliárd (10 százalékkal több, mint az előző évben), céljutalmakra 18 millió (ez a keret tavaly még nem létezett), doktori tiszteletdíjakra 4 milliárd. Az intézetek vállalkozási bevétele 1 milliárd alatti, ennek háromnegyede a SZTAKI-ból származik. Az Innovációs Alapon keresztül szerzett bevétel megközelíti az 1 milliárdot. 2006-os reformszellemű újdonság a 600 milliós elnöki keret, amit az elnök igénybejelentés alapján, feladatspecifikusan osztott el. Az OTKA az alapkutatások, az eredmények publikálása és az infrastrukturális feltételek megteremtésének fő forrása. Költségvetése formailag az MTA fejezetéhez tartozik, elosztását azonban független képviselőkből rotálódó bizottsági tagok végzik. Az OTKA-t egyöntetűen a legszigorúbb és legtárgyilagosabb közpénzosztó szervezetnek tartják. Kerete 2004-ben 5,7 milliárd forint volt, a kurtítások következtében 1,2 milliárddal kevesebb az előirányzottnál. 2005-ben az előirányzott 6,5 milliárd egytizedét vonták el. Az alapkutatásra megpályázható kb. 4 milliárd forintból nagyjából egyharmad részt kapnak az akadémiai kutatóintézetek, kétharmad részt az egyetemek.
A 2004-ben létrejött Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH) kerete K+F műhelyek és vállalkozások "alap- és alkalmazott kutatásokon alapuló technológiafejlesztési, illetve a nemzeti örökség megóvását, gazdagítását, a jelenkori társadalmi kihívások feltárását szolgáló nagy ívű projektek támogatására" fordítható. Bevételeit a saját K+F-re nem költő közép- és nagyvállalatok nettó árbevételének 0,25 százalékos járulékából szerzi, amihez az államháztartás a törvény szerint még egyszer ennyivel járul hozzá, de ennek bevezetését 2007-re halasztották (ez a két forrás adja az Innovációs Alapot). Tavaly 47 milliárd forint volt a keret, 2004-ben 32, amiből 12 milliárd volt központi. Az alap csaknem háromnegyedéből költségvetési intézmények részesültek, ebből 40 százalék ment a felsőoktatásba, 17-et az MTA kutatóintézetei, 16-ot az egyéb közfinanszírozású szervezetek nyertek el. A maradékból a vállalatok részesültek (ez az arány nagyon alacsony, hiszen az alap célja éppen a vállalati szféra K+F-re ösztönzése lenne). Az NKTH elődintézményei ennél jóval alacsonyabb éves keretből pályáztattak.