A Fidesznél megjelentek az első jó nők. Még nem olyan jók, mint azok, akik a liberális eszmét tették annak idején magukévá s viszont, és így a Mérleg utcai szép napokat tették még szebbé, pláne sehol nincsenek a hőskor Fidesz-hősnőitől, de azért mégis. Ez a jel biztos, a jó nők ösztöne ritkán téved, a fiúk kinőtték magukat, ezekből kormány lesz.

Azt persze nem lehet tudni, kik ezek a jó nők, és pontosan hogyan kerültek oda, eldugott Fidesz-irodák mélyéből pörögtek-e elő, pártközeli újságírók-e, aktivisták, netán valakiknek a valakijei, maradjunk annyiban, hogy a hatalom közelsége csalta őket oda (1990-ben egyes visszaemlékezők szerint az MDF-székház környékén is voltak jó nők, de ezt ma már nehéz elhinni), és ez feltétlen pozitívumként értékelendő. A még romlatlan, születőfélben lévő hatalom jó nők képében kelleti magát.

Ugyanígy nehéz eldönteni, hogy kik és honnan kerültek a párt közelébe azok a képviselők, akiket a Fidesz előreláthatólag be fog vinni a parlamentbe. Meglehet, ők meg ezek a jó nők

akikről Deutsch frontember annyi szeretettel beszélt a félkilences sajtótájékoztatón, és tizenkétszer említette őket fél perc leforgása alatt. (A "polgárok" szavaztak a koalíció ellen, tudtuk meg egyfelől, vagyis akik a koalíciós pártokra szavaztak, azok nem "polgárok", ellentétben például a MIÉP-re voksolókkal; más vélemények szerint jóformán mindenki, aki szavazott, "polgár" volt. Ezt a kérdést egyszer tisztázni kell majd, vagy még inkább ezt az egész polgározást elfelejteni a vérbe, ez lenne a helyes. Már ha cél a baszogatásmentes köz- és magánélet. Az élhető ország.)

Ám ha szociológiai értelemben talányos is a sok leendő Fidesz-képviselő kiléte, annyi biztos, hogy ezek az illetők nem valamely unalomig ismert társadalmi réteg rutinjait, értékeit és gondolkodását viszik majd a kormányzásba és a törvénykezésbe - mint vitte az MDF a keresztény középosztály resztlijét 1990-ben, és a Maszop az apparátus meg a KISZ másodvonalát 1994-ben. Ezek az illetők az elmúlt néhány évben szocializálódtak politikailag, az önkormányzatokban például; első ránézésre nem népiesek és nem urbánusok, nincsenek közöttük nagy hatalmú szakszervezeti vezetők vagy a Big Business képviselői (mindössze egy alak véteti észre magát azzal, hogy megtestesíti a sajtóban annak idején elhíresült Fidesz-közeli vállalkozó fantomképét, amint hóna alá csapva Deutsch Tamást, sörrel igyekszik megvendégelni a politikust, hogy az alig győz diplomatikusan kitérni előle) - tán még a párt vezetői sem tudják, hogy a leendő dús frakció tagjai kicsodák is tulajdonképpen. Lehet persze, hogy ez nem is lesz fontos, mert a százsok fős képviselőcsoportban kuss lesz, meg az, amit a pártvezetés akar.

Vagy, mondjuk, Orbán Viktor.

Akinek azt a bejelentését, miszerint a Fidesz a koalíció leváltásának érdekében

azokat a jelöltjeit, akiket megelőz valamely más ellenzéki párt képviselője, a visszafogottabbak is csak "zseniálisként" értékelik. Amikor negyed tizenegy tájban Orbán bevonult valami sajtótájékoztatót tartani, szétnyílt előtte a tömeg, mint Mózes előtt a tenger, aztán beszélt, aztán pezsgősüveg pukkant, és az az ember, akiben a jelenlevők Magyarország leendő miniszterelnökét látták, sűrű vigyorok és koccintások és jattok és éljenzés közepette elvonult a terasz, majd a kijárat felé.

Ez azonban még odébb van.

Az öröm az est kevéssé ünnepi pillanataiban visszafogott: amikor az adatok húszszázalékos feldolgozottságánál a Maszop vezetése hat százalék körülire nő, lekonyul a kormányozhatnék. Ám a különbség az este folyamán csak csökken, és evvel emelkedik a szimpatizánsok jókedve meg a Tisza-házban egy főre jutó leendő államtitkárok aránya is. Tölgyessy Péter kezében összetekert papírlappal szakért, osz-posz az ifjú Petőfi a téren, köréje és kihívója, egy szándékosan tenyérbe mászóra vett tekintetű ifjú köré gyűrű alakul, leendő rajongók és régi szkeptikusok tekintik meg a párt belső demokráciájáról szóló rögtönzött színjátékot, amelyben pártelit és grassroot egyenlő félként küzd. Valahol az egyik sarokban leendő miniszterek súgnak-búgnak, nagynevű lapok tudósítói vadásznak mind a mai napig mérsékelten jelentéktelennek tudott Fidesz-politikusokra, a vigyorokból jut barátnak és ellenségnek egyaránt.

Nem vigyorog, bár örül Makovecz Imre, a számos pártházat megjárt veterán is. Õ ma este az értelmiségi királycsináló mezében pózol, bár a mellvéd támogatása nélkül ezt aligha tehetné. A hétfőre az ő lakására összehívott ellenzéki csúcs lapunk értesülései szerint pontosan azért hiúsult meg, mert a fideszesek nem mentek el (meg a kisgazdák sem - a szerk.), mondván: nincs miről alkudozni. (Később, más hírek szerint, máshol mégis lett kisgazda-Fidesz-csúcstalálkozó a visszaléptetésekről.) Mindenesetre ha csak néhány komolyabb megrendelést ellik majd az aktív rokonszenv, már megérte. Makovecz jelenlétét Nemeskürty történetíró társasága teszi hangsúlyosabbá: kissé gyűrött, fekete öltönyben járkálva inspekciózza a virágba borult ifjúságot. A nemzeti egységet e két jeles intellektus mellett a számos határon túli magyar vezető sugallja, szemükben a hüledezés - hogy te jó ég, kik ezek az óvodások - és az optimizmus -hogy ezekkel aztán könnyű lesz bármit megetetni - szikrái váltják egymást. Felbukkan néhány több helyről, legutóbb épp a Fidesztől eltanácsolt tanácsadó, a surranópályán haladnak a büfé felé. Hírességből Benkő Lászlót hozza a hely; az Omega polgári irányultsága egyes elemzők szerint már a Petróleumlámpa, de legkésőbb a Gyöngyhajú lánytól kitapintható; és itt van a még mindig csinoska történész asszony is, aki legutóbb Gömbösről alkotott, a szokásostól kissé elütő véleményével keltett mérsékelt feltűnést. Hernádi Gyula, ez a régi és elismert antikommunista keresi a helyét az egyik teremben, nem is olyan régen mintha még a kisgazdikkal bratyizott volna.

akik úgy gondolják, most végre nekik ütött az óra. Új kultúrkampfot erre a vékonyka, szedett-vedett rétegre lehetetlen bazírozni, annál ők unalmasabbak (a náluk festőibbek elestek a harc mezején 1990 és 1994 között). De ők meg a hozzájuk hasonlók lesznek most az alapítványok kuratóriumában, a művelődési intézményekben, sokat szerepelnek majd a tévékben, az ő véleményük lesz a mérvadó, hosszú interjúkat csinálnak majd egymással. A Fidesznek nincs kulturális háttere, nincs egy írója mondjuk, nincsenek markáns történészei. A Fideszben a politika a hip, a lebegést a jól végzett apparátusi munka biztosítja, a szexepilt a hatalom megszerzése érdekében bevetett pompás ötletek.

Később azért ez nehezebb lesz: az a - természetesen pusztán csak hipotetikusan leírható - új polgárság, amely hatalomközelbe segítette a Fideszt, nyilván azonnal új klientúrává alakul át. Azoknak, akik annak idején a székházeladás körül fejtettek ki társtettesi tevékenységet, feltehetően eszük ágában sem lesz hátrébb húzódni, és ha a többi Fidesz-közeli vállalkozó is olyan, mint Deutsch sörpartnerjelöltje, akkor a következő mandátum idején a csapból is Molotov-koktél fog folyni.

Igaz, eddig se történt szignifikánsan másképp.

Ám a hatalom vasárnap este még nem lett véglegesen megszerezve. A közönség aggódik:

Orbán blöffje - hogy tudniillik egyedül is képesek lesznek kormányt alakítani - bejönni látszik, annyiban bizonyosan, hogy a párt támogatói messzire űzték maguktól a koalíció gondolatát. A kisgazdákról kérdést feltenni a Tisza-házban tapintatlanság; az elnökség állítólag az exit-poll megjelenése után egyhangúan úgy döntött, hogy nem lépnek velük szövetségre. (Erre a magunk részéről nem vennénk mérget.) Az esetleges Fidesz-MSZP-koalíció kósza ötlete viszont nevetést csal az arcokra; Horn Gyula nevének említésére a gyengébb idegzetűek szinte önkívületben kezdenek káromkodni. Ha Orbánék mégiscsak elfogadják Horn - lapzártánkkor feléjük nyújtott - kezét, lesz mit magyarázni a sok ifjú antikommunistának. Az SZDSZ-ről vajmi kevés szó esik: a liberális kormánypártot nemes egyszerűséggel nem létezőnek tekintik az egybegyűltek, szavazóikért viszont aggódnak sokan, vennék őket védőszárnyuk alá szívesen. Aggódnak a képviselőjelöltek is: Illés Zoltán például szinte bocsánatkérő arccal vallja be, hogy őt három százalékkal megelőzte Bársony András (de a hátrány behozható: csak annyi kell, hogy az SZDSZ-szavazók harmada rá szavazzon, másik harmada meg ne menjen el). Németh Zsolt viszont MIÉP-es vetélytársának előretörése miatt aggódik: a MIÉP még bekavarhat a jobboldali összefogásnak, magyarázza valakinek. A MIÉP-pel sem az a baj, hogy az, ami, hanem hogy akadályoz, ugye - egy ízben például, amikor a tévéközvetítés szinte egy időben számol be egy MIÉP-sikerről és egy Fidesz-félsikerről, egy későn érkező megfigyelő a spontán tapsvihar okára lesz kíváncsi, hogy tehát a MIÉP-nek vagy a Fidesznek örülnek-e. A válasz egy őszinte nem tudom. Nem tudja, tényleg.

Egyébként kérdezzünk ezen az estén bárkitől bármit, a válasz lényege végül mindig ebben a két szóban foglalható össze. Hogy nem tudom. Hogy kormányra kerül-e a Fidesz. Hogy ki mindenkit nem kell még integrálni ehhez. Hogy mi mindentől kell még megszabadulni a párt menetelését esetleg gátló eszmék és személyek közül. Hogy sikerül-e Torgyán nélkül, és nagy baj-e, ha csak vele megy a dolog (nem nagy baj). Hogy meddig kell még várni.

Bojtár B. Endre

Kovács Kristóf