Noriko Fuku előadását azzal kezdte, hogy a japán női fotográfiáról ezt a kiállítást még mindig nem lehetne Japánban bemutatni. Nem mintha még ma sem vehetnének részt nők a japán művészetben. Sőt! Az alig húszéves Yurie Nagashimának (1973) az elmúlt években nemcsak Japánban, hanem Londonban és Koppenhágában is múzeumi kiállításokat rendeztek. Pedig Nagashima provokatív fotói valósággal sokkolták a japán közönséget. 1993-as önarcképsorozatán például egy-egy családtagjával együtt fényképezte le magát otthonában, csakhogy e képeken valamennyien - például anya és lánya - meztelenek, s Nagashima feje kopaszra volt borotválva. E mű három olyan területet is sértett, ami a tradicionális japán gondolkodás számára tabu, de a kiátkozás és megkövezés elmaradt. Ugyanis az történt, hogy Nagashima művei pillanatok alatt fotográfiai divatot teremtettek, előbb a tinédzserek közt, majd a reklámiparban. És természetesen nem ő az egyetlen, mert - akárcsak az An Incomplete History anyagában - ott van Miwa Yanagi (1967) vagy Yuki Onodera (1962) is, akik Tokyón és Kyotón túl Európában is egyre többször szerepelnek. Hogy egy ilyen történeti áttekintést akkor miért ne lehetne megcsinálni Japánban? Úgy tűnik, a múlttal szembenézni sokkal nehezebb, mint a legextrémebb kortársakkal.
Az egyetlen japán művész, akinek eddig a New York-i Museum of Modern Artban retrospektív kiállítást rendeztek, Yayomi Kusama (Love Forever: Yayomi Kusama 1958-1968, MoMA 1998). A sors iróniája, hogy Kusama (1929) történetesen nő, vagy ahogy Noriko fogalmazott: ő a japán Louise Bourgeois. Ahhoz, hogy annak idején Japánban nő létére szabadon foglalkozhasson művészettel, egész egyszerűen őrültnek kellett nyilvánítania magát. Bár Kusama esetében nincs éles határ betegség és önkéntes belső emigráció között. Évekig élt és dolgozott így, majd átköltözött az Egyesült Államokba (1957), s a New Yorkban töltött másfél évtized alatt vált a nemzetközi avantgárd ismert alkotójává. Onnan 1975-ben tért vissza Japánba, ahol azóta is a tokyói Pszichiátriai Kórházban él.
E személyes sorsokon túl - merthogy nem Kusama az egyetlen japán művésznő, akinek pályája nem odahaza bontakozott ki (gondoljunk csak Yoko Onóra, akinek Noriko pesti előadásával egy időben nyílt retrospektív kiállítása a New York-i Japan Societyban) - természetesen találhatók még egyéb szőnyeg alá söpört ügyek is a múltban. Például Tsunkeo Sasamoto (1910) képei közt. 1940-ben kezdte pályáját mint sajtófotós, s ő volt az első női fotóriporter Japánban. Számos diplomáciai eseményt fényképezett, aztán 1947-től szabadúszó lett, s jó néhány rendkívül kínos felvételt készített a Japánban állomásozó amerikai katonák és a helyi utcalányok kapcsolatairól, a történelmi periódus prostituáltjairól. Köztünk szólva aligha valószínű, hogy nálunk ily regényes dolgok nem történnek. Az viszont annál inkább, hogy itt is botrány lenne, ha valaki ezen az optikán át mutatná be az utóbbi hatvan évet.
Várnagy Tibor
