Magyar Narancs: Drámai jellemzője egy ideje a magyarországi választásoknak a szegénység és a pártválasztás közötti összefüggés: minél kevesebb volt az adott településen az egy főre jutó jövedelem, annál többen szavaznak a Fideszre. A legszegényebb településen élőknek összességében 80 százaléka választotta a tavalyi országgyűlési választásokon a Fideszt. (Az interjú a múlt vasárnapi EP-választás előtt készült, ezúttal a legszegényebb településeken 93 százalékot kapott a Fidesz – a szerk.) Mi ennek az oka?
Molnár György: Az, hogy nincs más alternatíva. A polgármesterek egy része eleve azzal kampányol, hogy neki remek fideszes kapcsolatai vannak, ennek révén sok pályázati pénzt, közmunka-lehetőséget tud a faluba hozni.
A falu a többletforrások segítségével fejlődik, az emberek biztos jövedelemhez jutnak, még ha az soványka is. Ez pedig a legszegényebb országrészeken elég a győzelemhez. Még azok a jelöltek is igyekeznek lojálisnak látszani, akik másként gondolkodnak, mert úgy érzik, nincs más választásuk. A kormány mellett hitet tevő települések ugyanis valóban több forráshoz jutnak a lázadóknál. Egy választási kampányban elég azt mondani az embereknek, hogy ha nem a Fidesz jelöltjére szavaztok, akkor a falu nem kap egy vasat sem. Elhiszik, nem kell őket külön „megvásárolni”. Egyébként nemigen érzékelem, hogy az ellenzéki pártoknak lenne olyan ellenajánlatuk, amin egyáltalán érdemes lenne elgondolkodni. Nincs egyetlen ellenzéki párt sem, amely valóban megszólítaná a vidéki szegényeket. Nincsenek jól artikulált üzenetek arról, hogy mitől lenne nekik jobb, ha őket választanák. A pártprogramokban természetesen szerepelnek szép célok és elképzelések, de mintha ezeket ők maguk sem gondolnák komolyan, vagy ha mégis, akkor nincs, aki ezeket hitelesen képviselné a kisebb településeken. Nincsenek meg hozzá sem a csatornák, sem az embereik – egyszerűen nincsenek jelen. Sokszor tolják rá ezt a felelősséget a civil szervezetekre: ha már ott vagytok, miért nem tudtok egy kicsit kampányolni? De ez súlyos tévedés. A szegényeket, a hátrányos helyzetűeket segítő civil szervezetek soha nem képviselhetnek pártérdekeket, még ha erre hivatkozva súlyos támadások érik is őket a kormány részéről.
MN: Várható bármiféle fordulat az idei önkormányzati választásokon? Vagy a vidék elveszett az ellenzéki pártok számára?
MGY: Azt gondolom, hogy ez így marad. Sőt valószínűleg erősödik is, ahogy a hatalomgyakorlási rendszer egyre erőteljesebbé válik. Egyre több olyan, eredetileg független polgármester lesz, aki úgy fogja gondolni: célszerűbb neki is közelebb lépni a pénzosztó hatalomhoz. Közelről nézve sokkal egyszerűbb ez. Ha van egy polgármester, aki több vagy jobb közmunkát tud szerezni, több pályázati pénzt tud a településre vinni, akkor rá fognak szavazni.
MN: Valójában tehát nem is a Fideszre szavaznak, hanem a hitre, hogy a Fidesz győzelmével holnap is lesz közmunka és valamiféle állami juttatás.
MGY: Így van. Biztos vannak, akik egyetértenek a Fidesz politikai nézeteivel, vagy félnek a bevándorlástól. De a közmunka nagyon fontos szerepet játszik a választásukban, még akkor is, ha az utóbbi években csökken a szerepe.
MN: Egy korábbi konferencián azt mondta, hogy a közmunka rendszere alapjaiban forgatta fel a helyi társadalmi-hatalmi viszonyokat. Hogyan?
MGY: Az önkormányzati rendszer 2013-ban csúcsra járatott átalakításával nagyon sok ügykör és feladat elkerült az önkormányzatoktól, részben ezért is jelentősen visszaesett a települések központi finanszírozása. A bérbe adható ingatlanokkal, adót fizető helyi vállalkozásokkal nem rendelkező, elsősorban állami apanázsból gazdálkodó kisebb önkormányzatok számos településüzemeltetési feladatot – például utak seprése, árkok takarítása, önkormányzati intézmények karbantartása – nem is tudnak másként ellátni, csak a közmunkásokkal. A hátrányos helyzetű falvak vezetése maga is kiszolgáltatott a közmunkának. Így különösen fontos, hogy milyen erős programokkal indulnak a közfoglalkoztatási pályázatokon. Ha egy település vezetése nem elég ambiciózus, vagy nincs elég szellemi kapacitása a projektindításhoz, akkor ott jóval kevesebb közmunkához jutnak, még akkor is, ha a falu lakóinak nagy része munkanélküli. Ha nem tudnak közmunkásokat alkalmazni, akkor a szegények nem jutnak jövedelemhez, és a település karbantartása is megnehezül. A szokásos árokásást, utcaseprést, úttakarítást azonban egy idő után a közmunkások és a helyi közvélemény is fölöslegesnek tartja, ezért előtérbe kerültek az úgynevezett értékteremtő programok: asztalosműhely a férfiaknak, varroda az asszonyoknak. Ma már ezek a startmunka-mintaprogramok teszik ki a közfoglalkoztatás nagyobbik részét. A lényeg a termelőtevékenység. Az ötlet azonban nem elég, a projektet ki is kell dolgozni és el kell „adni”, majd jól kell tudni alkudozni a járási munkaügyi kirendeltséggel, új keletű nevén a kormányhivatal foglalkoztatási osztályával, amely a pályázatról dönt. A szerződést végül a Belügyminisztériummal kötik meg a települések. Az önkormányzatoknak az abban foglaltakat teljesíteni kell. Ha például vállalták a támogatás fejében, hogy az asztalosműhelyt három évig működtetik és meghatározott számú közmunkást foglalkoztatnak, akkor ezt be kell tartani, különben vissza kell fizetni a pénzt. Ezzel többnyire nincs is addig gond, amíg az üzemet vezető kiváló szakmunkás, akire az egész projektet alapozták, nem kap egy jó állásajánlatot a szomszéd városból. Ha elmegy, az üzemben senki sem marad, aki valóban értene a munkához, és a műhelyt be kell zárni. Ezt viszont nem engedheti meg a polgármester, így megpróbálja visszatartani. Először jönnek a háttéralkuk: például a feleség is kap közmunkát, amit esetleg le sem kell dolgoznia. Azután a fenyegetés: hogyha nem jól viselkedsz vagy cserbenhagysz, megnézheted magad, nem intézzük el a vitás ügyet, nem lesz hely a gyereknek az oviban stb. A másik szomorú paradoxon, hogy a kutatásaink szerint minél hátrányosabb helyzetű egy település, annál kevesebb közfoglalkoztatottat tud alkalmazni a tartós munkanélküliek számához viszonyítva. Ezekről a helyekről ugyanis már régen elköltözött mindenki, aki össze tudna rakni egy jó pályázatot, vagy le tudná vezényelni a projektet. Más lehetőség viszont nincs. A polgármester legfőbb feladata a közmunkások foglalkoztatásához szükséges forrás megszerzése. Már a 2014-es önkormányzati választásokon is látszott, hogy a mindenki által kedvelt, de a vállalkozáshoz nem értő polgármestert, a kiváló szociális gondozót lecserélik a helyi vállalkozóra, mert ő jobban tud majd közmunkát szerezni.
MN: Két csoportra osztotta a polgármestereket. Az egyik felvilágosult uralkodóként irányít, víziója van a település fejlesztéséről, és ügyesen szerez ehhez forrásokat, a másik despotaként arra használja az állami pályázatokon elnyert pénzt, hogy függésben tartsa a településen élőket. Mire alapozza e véleményét?
MGY: Éppen tíz éve indítottuk útjára a Kiútprogramot (lásd keretes anyagunkat – Sz. A.) a bangladesi Muhhamad Junusz Nobel-békedíjas modelljének magyar viszonyokra adaptált változataként. Egy évre kis összegű, fedezet nélküli mikrohitelt nyújtunk a csatlakozóknak egy önálló vállalkozás indításához. A kölcsön mellett képzéssel és szakmai coachinggal támogatjuk a jellemzően roma vállalkozókat.
A programhoz kezdetben uniós forrást is kaptunk, de a Fidesz-kormány túlságosan pazarlónak találta, így az eredményes kísérleti szakasz ellenére sem támogatta, ezért 2012 óta magánforrásból működik. A Kiútprogram keretében találkoztam olyan polgármesterrel, aki valahogy mindig uborkaszüret idején rendelte be közmunkára az uborkásokat – a program mentoráltjai többnyire uborka-őstermelők –, mert nem tetszett neki, hogy azok tőle független jövedelemre tesznek szert. Minél inkább saját rabságában szerette volna tartani ezeket az embereket, ehhez pedig az kellett, hogy teljes egészében neki legyenek kiszolgáltatva. De találkoztunk olyannal is, aki éppen akkor hívta be az embereket közmunkára, amikor azok a szomszédban jól fizető napszámot kaptak volna. Márpedig a közmunkát nem lehet visszautasítani, mert akkor más állami támogatást sem kapnak meg.
MN: Ennél sokkal durvább történetekről is hallani. A helyi uraság kazánba zárhatja az alkalmazottját, máskor szexuális szolgáltatást kérnek segélyért, kölcsönért.
MGY: Bízom benne, hogy ilyen visszaélések csak nagyon ritkán fordulnak elő. De tagadhatatlan, hogy ha rákérdezünk, akkor egy csomó módszert elő tudnak sorolni arra, hogy miképpen alázzák meg őket, vagy kényszerítik olyan dolgokra, amiket nem akarnak megtenni, de muszáj, különben ugrik a közmunka vagy más juttatás. A közmunka intézménye még a szegények sorsát maximálisan a szívén viselő polgármesternek is nagyon nagy hatalmat ad a helyiek fölött.
MN: Ez akkor rendszerhiba?
MGY: Igen, így működik a rendszer. Akad persze olyan közfoglalkoztatási program is, amelynek során annyira megerősödött a résztvevők önbizalma, hogy a végén sikeresen ki tudtak lépni az elsődleges munkaerőpiacra.
MN: A kormánypropaganda szerint éppen ez a célja a közmunkának: átsegíteni a tartós munkanélkülieket a kezdeti nehézségeken.
MGY: A deklarált cél valóban ez volt, de már a Gyurcsány-kormány idején is szerepet játszott a szociális támogatások korlátozásának szándéka, amit az Orbán-kormány tovább erősített. Eleinte nagy országos programokat képzeltek el, ám gyorsan kiderült, hogy ezek az állami közmunkák legfeljebb az érintettek 20 százalékát szívhatják fel. Másrészt az Orbán-kormány a kommunikációval ellentétben 2011-ben nemhogy növelte, inkább csökkentette – 101 milliárdról 66 milliárdra – a közfoglalkoztatás forrásait. A korábbi minimálbér helyett annak háromnegyedét fizették a közmunkásoknak, csökkent a közmunka mennyisége, és 22 800 forintra mérsékelték azok havi juttatását, akik nem fértek be a programba. Ezek együttes eredőjeként az ország bizonyos területein, például Borsodban szociális krízishelyzet alakult ki 2011 telén. Akkoriban jártunk olyan faluban, ahol minden gyereknek tüdőgyulladása volt, mert nem tudtak fűteni. Az éhezés átlagosnak számított arrafelé. A kormány a következő évben megduplázta a közfoglalkoztatásra fordítható keretet. Az önkormányzatok, sőt a helyi munkaügyi szakemberek többsége is elsősorban nem munkaerőpiaci, hanem településüzemeltetési és/vagy szociális eszközként tekint a közmunkára. Ma már annyira része a rendszernek, hogy a kivezetése sok érdeket sértene. A közfoglalkoztatás rövid távon több szempontból is előnyös. Például kiválóan lehet vele kozmetikázni a munkanélküliségi adatokat. De a településnek és az ott élőknek is jó a fentebb már említett okok miatt. Hosszú távon viszont tartósítja a hátrányokat és fokozza ezeknek a területeknek a leszakadását. A közmunkáért kapott fizetségből legfeljebb tengődni lehet, arra már nem elég, hogy például a gyerekeket taníttassák. Sőt, a gyerek is inkább kimarad az iskolából, hogy közmunkára menjen. A közfoglalkoztatás intézménye így generációkon át tartósítja a társadalomból kiszorított helyzetet. A falunak sem segít a kilábalásban. Amikor Békés megyében egy kutatáshoz interjúkat készítettem helyi munkaügyi és önkormányzati szakemberekkel, sokan elégedetlenek voltak a közmunka munkaerőpiaci hatékonyságával. Megkérdeztem, hogy akkor mire költötték volna inkább a pénzt. Majd’ mindenki azt válaszolta, hogy közlekedésre, utakra, buszjáratokra. A vidéknek ugyanis még mindig az a legnagyobb problémája, hogy kocsi nélkül egyszerűen nem lehet eljutni sehová, dolgozni sem, főként nem három műszakban. Ha a kormány saját logikájába helyezkedem, akkor is azt gondolom, hogy legalább két évet késtek a munkaerő-fejlesztésre fordítható források átcsoportosításával. Az Orbán-kormány még akkor is a közmunkát erőltette, amikor már régen a képzésekre és más aktív eszközökre kellett volna helyezni a hangsúlyt. Most már sok helyen szerveznek képzéseket, de ezek gyakorta rettentően alacsony színvonalúak, köszönő viszonyban sincsenek a helyi kereslettel, és inkább szolgálják a képzők érdekeit, mint a tanulókét. A képzések java el sem indul 8–10 fős létszám alatt, ám egy kisebb településen nehéz ennyi embert összeszedni, és nincs is szükség ennyi asztalosra, burkolóra, vízvezeték-szerelőre egy faluban. A többségüket tehát feleslegesen képzik, mert továbbra sem lesz munkájuk.
MN: A média tele van önkormányzati sikersztorikkal. Pitvaros a napelemekkel, Szentkirály az ásványvízzel, Ivád az internetes csereberével, Hernádszentandrás a biokertészkedéssel emelkedett ki a szegénysorból. Miért nem terjednek el ezek a jó gyakorlatok?
MGY: A jó gyakorlatok hangsúlyozása esetenként káros is lehet, ezek a sikerek valójában a kivételek. A sikersztorik origójában mindig van egy remek vezető, aki elég kreatív és ügyes ahhoz, hogy felismerje a falu lehetőségeit, kiaknázza ezeket, és még mozgósítani is tudjon a közös cél érdekében. Az így kialakuló jó gyakorlat azonban csak akkor adható tovább sikerrel, ha az átvevő településen is akad egy remek ember. Márpedig a leghátrányosabb helyzetű településeket éppen a legjobb képességű emberek hagyták el először. Ha pedig nincs ilyen vezető, akkor az állam képtelen felkarolni az ott élőket. A rendszert éppen a kivételek igazolják. Ettől függetlenül léteznek sokszorosítható projektek civil szervezésben, és az önkormányzatok is próbálják másolni egymást. Ha valahol bejön a szökőkútépítés, az iparilen-termesztés, több embernek is munkát tudnak adni a főtér térkövezésével, buszmegálló építésével, akkor megcsinálják ők is. De ezek többnyire átmeneti könnyebbséget hoznak. A társadalom felsőbb szintjein elég erős az a képzet, hogy a szegénysorból ki lehet törni, csak akarni kell, és mindig találnak egy-két megfelelő példát. Csakhogy egy társadalom nem alapozhat a fantasztikus akaratú, kiemelkedő képességű kivételekre. Magyarországon mára szinte teljesen lezárultak a mobilitási csatornák. A munkaerőpiac peremén egyensúlyozó családok képtelenek helyzetbe hozni saját magukat és a gyermekeiket. Ezzel konzerválódik a szegénység. A társadalmi rétegek közötti kapcsolatok egyre gyérebbek. Csermely Péter hálózatkutató mutatott rá arra az összefüggésre, hogy egy katasztrófa után azok a társadalmak tudnak gyorsan regenerálódni, ahol sok híd van a különböző tudású, származású és helyzetű társadalmi csoportok között. Magyarországon szinte nincsenek már átjárók, és emiatt egyre kiterjedtebb a tanult tehetetlenség. Ha valakiben soha nem hittek és egyetlen esélyt sem kapott, az valóban elhiszi, hogy nem is viheti többre. A Kiútprogram ezt a bizalmat adja meg nekik, az esélyt a kitörésre.
MN: A Kiútprogramot az Orbán-kormány pazarlónak ítélte, mivel 1 forint hitelre 6 forint költség rakódott. Mások amiatt bírálták, hogy túl sokan nem fizetik vissza a kölcsönt.
MGY: Mindig van olyan, aki visszaél a bizalommal. Mi mindenkinek meg szeretnénk adni a lehetőséget. Bár fedezet nélkül nyújtjuk a hitelt, csupán 10–15 százalékot tesznek ki azok, akik szándékosan nem fizetik vissza. Ez nem rossz arány. A létrejövő mikrovállalkozások 60 százaléka életképesnek bizonyult. Sokan egy-két mentorált év után megálltak a saját lábukon. Az Európai Uniótól és a Világbanktól jeles osztályzatot kaptunk. A költségekről pedig csak annyit, hogy azok nagy részét a mentorálás és képzés viszi el, de a járulékokat is ebből a kalapból kellett fizetnünk. Az Orbán-kormány ettől függetlenül megvonta a támogatást a programtól, a politikusok szeme elé valahogy mindig beúszik a BMW-vel segélyért járó roma képe. Minden kormány igyekszik olyan szigorúan körülbástyázni a támogatásokat, hogy senki ne élhessen vissza velük. Emiatt azonban a rászorulók méltatlan helyzetekbe kényszerülnek, és sokan ki is szorulnak a juttatásokból. Különösen igaz ez a romákra, akikkel szemben elképesztően erősek az előítéletek. A Kiút terepmunkásai szerint az adóhivatalok, az önkormányzatok, a kormányhivatalok és a bankok az esetek felénél eleve diszkriminálják a szegényeket, különösen a romákat, holott semmi bizonyíték nincs arra, hogy a romák teljesítménye, megbízhatósága rosszabb lenne másokénál. Meggyőződésem, hogy amit a hazai cigánysággal csinálunk, az erősen visszaveti az ország gazdasági fejlődését. Egy világbanki kutatás kimutatta, hogy az alacsony iskolai végzettségű romák oktatásának javítása, az érettségi megszerzésének elősegítése már középtávon megtérülne a GDP növekedésében.
MN: Mennyire befolyásolja a vidék fejlődését, hogy a Fidesz-kormány által hirdetett állami földbérletpályázatok eredményeként a magyar termőföld 80 százaléka alig tucatnyi nagybirtokos kezében van. A földkoncentráció mértéke nagyobb, mint a Horthy-korszakban, ami egyes kutatók szerint gyarmati típusú termeléshez vezet.
MGY: A Horthy-korszak birtokszerkezetét nem ismerem, azt viszont már egy korábbi tanulmányunkban megírtuk, hogy sok falu számára erős korlátot jelent a földhiány, illetve az, hogy a földosztó pályázatokon csak kevés helyen és csekély mértékben vették figyelembe a települések földigényét. Sok település egy nap arra ébredt, hogy elfogytak körülötte a hozzáférhető földek. A termelőszövetkezetek szétverése után megélhetés nélkül maradt, a városokba elmenekülni nem tudó falusiak vagy a lakhatási válság elől vidékre menekülők végleg csapdába estek. Az ország vezetői pedig érezhetően arra törekednek, hogy meg is tartsák őket ebben a súlyos, függő helyzetben, sőt tovább erősítsék a feudális kereteket, amelyekben azért az élet még nem annyira rossz, hogy lázadásra ingereljen. És ami ennél is fontosabb, e keretek között a lehető legkevesebb legyen az érintkezés a szegények és a tehetősek között.
