Az öt évvel ezelőtti lanyha érdeklődés után (2 millió 329 ezer fő, a választásra jogosultak mindössze 28,97 százaléka) a múlt vasárnap másfélszer annyi, 3 millió 456 ezer fő szavazott Magyarországon az európai parlamenti voksoláson, ami 43,37 százalékos részvételnek felel meg (az országos és a budapesti eredményeket lásd keretes írásainkban). Az előzetes vélelmek, mindenekelőtt a fideszes mozgósítás feltételezett hatékonysága alapján mindez jelentékeny kormánypárti győzelmet vetített előre. Orbán Viktor miniszterelnök valószínűleg ezért is srófolta menet közben egyre magasabbra az elvárásait. Év elején, de még bő egy hónappal a május 26-i választás előtt is 13 EP-mandátum megszerzését tűzte ki célként, de sajtóhírek szerint e kívánalom május közepére 14–15-re emelkedett (már az alacsonyabb szám is a Magyarországra jutó 21 európai parlamenti hely kétharmada lett volna), sőt állítólag elhangzott az is, hogy nem lehetetlen a még több mandátumot biztosító 60 százaléknyi szavazatmennyiség összeszedése sem.
Hajszálrepedések
A Fidesz-kormányzat minden írott szabályt áthágva számolatlanul biztosította az adóforintokat a permanens kampányra. A tábor harci készültségben tartásához az elmúlt hónapokban azonban emelni kellett a tétet, aminek következtében az állandó ellenségkeresési és -leleplezési láz idővel elérte a Fidesz saját uniós pártcsaládját, az Európai Néppártot (EPP) és annak vezetőit is. (Jellemző, hogy az unió határainál csak a „megfelelő választási eredményre” – azaz a „bevándorláspárti”, „sorosista” „erők” győzelmére – váró, és Európát azonnal elözönleni kész migránsok hazug rémképével a választások napján is folyamatosan mosta a fideszes médiát fogyasztók agyát a központi propagandagépezet.) Orbán, szokása szerint, vabankra játszott: uniós pozíciójának megerősödését az EPP, a liberálisok és az európai baloldal látványos összecsuklására, egyidejűleg a nacionalista szélsőjobboldali pártok áttörésére alapozta. Ehhez képest nemcsak az európai színtéren futott lyukra (erről a következő oldalakon bőséggel olvashatnak), de a hazai, számszerűen egyébként nagy győzelem is – a pártot a választáson megjelentek 52,33 százaléka, azaz 1 millió 795 ezer fő támogatta – elmaradt az általa óhajtott mértéktől.
A Fidesz egy kivétellel (Csongrád) fölényesen hozta valamennyi megyét (Vas és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyékben az orbáni 60 százalék is meglett), ám mivel vasárnap a vártnál nagyobb szavazói aktivitás az Orbán-ellenes választóknak is köszönhető volt, az ellenzék is látható maradt az ország jelentékeny részén. A kistelepülések lakói változatlanul a Fideszre szavaznak – minél szegényebbek, azaz kiszolgáltatottabbak, annál nagyobb számban (ennek okairól lásd a Molnár Györgygyel készített remek interjúnkat e lapszámunk 8–10. oldalán) –, a nagyobb települések, elsősorban a megyei jogú városok viszont számottevő ellenzéki szavazatot produkáltak. Persze, mindenhol a Fidesz a legerősebb; de például a 23 megyei jogú városból 16-ban a kormánypárt nem érte el az 50 százalékot.
Mindent összevetve a Fidesz csaknem tízévnyi – lényegében korlátlan – kormányzása után, valamint a kampányba pumpált tízmilliárdok és annak ellenére, hogy a de facto fideszes irányítású állami intézmények mindent elkövettek az ellenzéki pártok anyagi ellehetetlenítéséért, Orbán változatlanul nem tud mit kezdeni a választópolgárok csaknem felével. Különösen a fővárosiakkal: Budapesten a Fidesz–KDNP listája 41,2 százalékkal első lett ugyan, de a baloldal két pártja (MSZP, DK) és a Momentum együttesen 46 százalékot szerzett. Hiába hát egyfelől az önfényezésre, másfelől az ellenzéki pártok eltüntetésére, korrumpálására fordított és fordítható, gyakorlatilag kiapadhatatlan erőforráskészlet és infrastruktúra, a NER messze nem olyan szilárd, mint azt elhitetni igyekszik magáról.
A NER teljes elutasítása
A katasztrofális szereplés – a 2014-es EP-választás 117 ezer, a tavalyi országgyűlési választás 402 ezer szavazata után a mostani csupán 74 ezer voks (ami országosan 2,18 százalékra volt elegendő) – miatt az LMP elnöksége testületileg lemondott. Ungár Péter szerint pártját a választók jogosan büntették meg a káosz miatt, amelyet az LMP tavaly tavasz óta előállított maga körül (pártelnökeik elüldözése, vezetőségi tagok megbüntetése, kizárása stb.). Dicséretes önkritika és részben igaz is. Egyvalamit azonban elfelejtett megemlíteni a politikus: az Orbán-ellenes választók azt a politikai kavarást is büntették, amelyet az LMP a tavalyi ellenzéki koordinált indulás ürügyén előadott, és amelynek következményeként a Fidesz olyan fővárosi választókerületeket is megnyert – újabb parlamenti kétharmadot biztosítva ezzel Orbán Viktornak –, amely az LMP együttműködésével az oppozícióé lehetett volna. (Miközben egy a végső győzelemre az LMP emberénél semmivel sem esélytelenebb baloldali jelölt visszalépett a zöldpárt javára a Belvárosban.)
Az Orbánékkal való kollaborálás gyanúja folyamatosan körüllengi az MSZP-t is; és e gyanú többek között Botka László (aki nyíltan beszélt árulókról) miniszterelnök-jelölti megbuktatásából vagy a párt egyes „erős embereinek” a Fidesszel folytatott ügyleteiből táplálkozik. Mindennek ismeretében aligha véletlen, hogy a vasárnapi választás legnagyobb ellenzéki nyertese az a két párt – a DK és a Momentum –, amelyekről a legelszántabb ellenfeleik sem állították sosem, hogy a Fidesz befurakodott közéjük. (Ismereteink szerint ez elmondható a mai Jobbikról is; ők jórészt az ellenük folytatott, korábban elképzelhetetlen állami hadjárat miatt zuhantak meg.)
A baloldalon helycsere történt: az MSZP helyét majdnem mindenhol a DK vette át. Szimbolikus, hogy a szocialisták legendás fellegvárában, a fővárosi XIII. kerületben a DK több mint másfélszer annyi szavazatot kapott, mint az MSZP. Budapest úgynevezett rozsdaövezeti külső kerületeiben (IV., X., XVIII., XIX., XXI.) a baloldali választók ugyancsak jóval nagyobb számban szavaztak a DK-ra, mint az MSZP-re. A szocialisták olyan helyeken maradtak csak a DK előtt (vagy szorosan mögötte), ahol van helyben népszerű emberük (például Szegeden). A DK nem csak az MSZP-t előzte meg: országosan is a legerősebbnek bizonyult az ellenzéki térfélen. Támogatottságának növekedése eddig folyamatos: a 2014-es EP-választáson – pártként ez volt az első önálló indulásuk – 226 ezer szavazatot kaptak, ami az akkori alacsony részvétel miatt 9,75 százaléknak felelt meg. A jóval nagyobb részvételű 2018-as országgyűlési választásokon 307 ezren választották a pártot (5,58 százalék), míg múlt vasárnap már 555 ezer voksot gyűjtöttek (16,19 százalék). Jóval a saját átlaguk felett teljesítettek Budapesten és Baranyában, és az alatt a fideszes megyékben (például Vas, Győr-Moson-Sopron), de ez utóbbi körzetekben is 13 százalék fölött végeztek. Ha a DK felfutása mögött a baloldali választók MSZP-től való elvándorlása áll – és egyelőre más magyarázat nincs a párt erősödésére –, akkor a folyamat még nem zárult le, mert bőven van meggyőzhető tartalék ebben a választói szegmensben. Mindenesetre Gyurcsány Ferenc pártjára nehezen mondható május 26. után, hogy azt csupán egy szűk (jobbára nyugdíjas) szekta tartja életben. Ám, hogy középtávon képes lesz-e 20 százalék fölé tornázni magát, az nem csak a pártelnök önmérsékletén múlik (de nem azért, mert „végre el kellene tűnnie” a közéletből – miért kellene, ha egyszer a jelenlétét évek óta több százezer szavazó legitimálja –, hanem azért, mert erősödő aktivitásával egyenes arányban hajlamos nagyokat hibázni is). Ez elsősorban Dobrev Klára politikai teljesítményétől függ majd, hiszen a DK szavazatszerző képessége Dobrev színre lépésével és eddigi szereplésével javult nagyot.
A hatalmasat bukó MSZP fura helyzetbe került. Tóth Bertalan pártelnök kockáztatott, amikor listavezetőnek jelentkezett be (noha előre kijelentette, nem akar Brüsszelbe menni), s ezzel a váratlan kudarcot (228 ezer szavazat országosan; egykor csak a fővárosban többen szavaztak a pártra) magára húzta. Első nyilatkozatai alapján azonban nem akar lemondani. Tóth elszámította magát, hiszen pártbéli pozíciójának erősödését remélte az EP-választástól – éppen azok rovására, akiket a nyilvánosság többnyire Fidesz-kollaboránsnak tart. A konfliktusok borítékolható éleződése bárhová vezethet (és az egymásnak feszülésre hamarosan alkalmuk is nyílik a felajzott szocialistáknak, hiszen dönteni kell arról, hogy kié legyen az egy szem brüszszeli mandátum: Szanyi Tiboré, Újhelyi Istváné vagy valaki másé).
Az 1990 utáni tapasztalatok alapján akkora mértékű szavazatvesztést, mint amekkorát az egykor milliós támogatottságú MSZP elszenvedett, hosszú távon nem lehet túlélni. Olyan fordulat nélkül, amilyet, bármennyire is erőltetjük a fantáziánkat, elképzelni sem tudunk, a párt maximum egy-két választásra jó még: és ha egyszer becsúszik 5 százalék alá, rövid időn belül ki is múlik. 2019 közepén azonban még mindig elég sokan támogatják a szocialistákat ahhoz, hogy a sikeres önkormányzati választásokhoz az MSZP nélkülözhetetlen legyen az ellenzéki oldalon (ellentétben az LMP-vel). Gyurcsány hétfői nagyvonalúsága mögött is ez a felismerés állhat. A DK elnöke ugyanis kijelentette, hogy a megváltozott erőviszonyok dacára is Karácsony Gergelyt, az MSZP–Párbeszéd főpolgármester-jelöltjét támogatják, és néhány kivételtől eltekintve az eddigi megállapodások felforgatását sem tartják indokoltnak.
Félig üres vagy félig tele?
A Momentum impozáns eredményt ért el: 339 ezren támogatták a pártot (9,89 százalék), és ezzel csaknem megduplázta a 2018-as országgyűlési választáson kapott voksai számát. Szavazatai fele Budapestről (119 ezer) és Pest megyéből (52 ezer) érkezett, de az egész országban jelen van. A legrosszabbul a szegényebb vidékeken szerepelt (Borsod-Abaúj-Zemplén, Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád, Szabolcs-Szatmár-Bereg), de Nógrád kivételével (5,11 százalék) ezekben a megyékben is 6 százalékon felül végzett. A pártot vezetőinek és arcainak életkora, háttere alapján européer városi generációs pártnak jellemezhetnénk, de az adatok ennél jóval szélesebb választói körre utalnak. Ott szerepeltek átlagon felül, ahol egykor az SZDSZ, majd a frissen megalakult LMP; továbbá meglepően sokan szavaztak rájuk a budai „fideszes” kerületekben (I., II., XII.) – utóbbi helyeken 20 százalék feletti eredményekkel a legerősebb ellenzéki pártnak bizonyultak. Amivel 2012–2013-ban az Együtt hiába próbálkozott – az orbánizmusból kiábrándult, de balra szavazni nem hajlandó mérsékelt jobboldali választók megszólítása –, arra a jelenlegi kínálatból egyedül a Momentumnak lehet esélye. A párt egyszersmind bírhatja egyelőre a baloldal rokonszenvét is, hiszen az MSZP-vel és a DK-val szembeni kezdeti heveskedését fölváltotta a normális kompromisszumra törekvés – az eredményes önkormányzati választások érdekében ígéretes tárgyalásokat folytatott a baloldallal, és korábban deklarálta azt is, hogy beáll a főpolgármester-jelölti előválasztások nyertese mögé is. A fővárosban az is sokak szemében növelhette a Momentum reputációját, hogy egy pillanatra sem volt hajlandó komolyan venni Puzsér Róbert főpolgármesteri ambícióit.
A párt szűkös forrásaiból a lehető legtöbbet hozta ki az EP-választás kampányában. Pénztelenségükre utaltak szerény méretű és kivitelezésű egyenplakátjaik, de a számukra fontos körzetekben legalább látni lehetett ezeket; és a jelek szerint nagyon bejött országjáró aktivitásuk is. (Az viszont máig érthetetlen, hogy ilyen könnyen elengedték a főpolgármester-választást. Amatőrségre – megengedőbben: naivitásra – vall, hogy egy feltörekvő politikai párt nem szán több energiát arra, hogy egy fontos politikai eseményen demonstrálja potenciális választóinak a saját komolyan vehetőségét mondjuk egy jó jelölt indításával.)
A DK, a Momentum ritka lehetőséget kapott május 26-án – hiszen az EP-választás eredményét értelmezhetjük úgy is, hogy a frusztrált rendszertagadó választók e két pártot hatalmazták föl arra, hogy vezetésükkel az önkormányzati választásokon az ellenzék minél több helyen próbálja megtörni a NER hegemóniáját. Két eltérő irányultságú szervezetről van szó, amelyekben viszont közös az EU és a Nyugat iránti, valamint demokratikus és emberi jogi elkötelezettség. Azt is látni kell azonban, hogy hirtelen felfutásuk elsődleges oka az ellenzéki kínálat szűkülése (róluk hihető a leginkább, hogy a NER valódi ellenfelei), és hogy a két párt egyelőre csak az eddig is aktív ellenzéki választók többségét szerezte meg. Az igazi áttöréshez e bázis megtartása mellett újabb választói réteg megszólítására van szükség – holott az is kérdés, hogy a vasárnap nekik megelőlegezett választói bizalom hosszabb távon is kitart-e. De kilenc év után a honi ellenzék két pártja legalább azt elmondhatja már magáról, hogy van mit veszítenie.
| Országos eredmények Nemcsak Európában, de Magyarországon is ezen az EP-választáson jelentek meg a legtöbben: 3,46 millióan, ami 43,37 százalékos részvételnek felel meg. A Fidesz–KDNP listája egymaga a szavazatok több mint felét besöpörte (52,44 százalék, 1 millió 800 ezer szavazat), ami 13 európai parlamenti mandátumot eredményezett a kormánypártnak. A legerősebb ellenzéki párt vasárnaptól a Demokratikus Koalíció (555 ezer voks, 16,15 százalék), az EP-be 4 képviselőt küldhet. A Momentum várakozáson felül 9,87 százalékot gyűjtött, a 339 249 szavazat 2 mandátumot hozott. Az MSZP–Párbeszéd listáját 228 350 szavazó választotta (6,64 százalék, 1 mandátum). Egyetlen mandátumot szerzett a Jobbik is, amely tavaly óta a szavazóinak több mint háromnegyedét elveszítette (219 731 voks, 6,39 százalék). Az LMP kudarcán (2,17 százalék) kívül említésre méltó a választáson debütáló, nyíltan rasszista Mi Hazánk Mozgalom relatív sikere: a Jobbikból kivált és a fideszes média által is megtámogatott, komoly plakátkampányt folytató szélsőjobboldali szervezetre 113 700 fő szavazott (3,31 százalék). |
| Budapesti eredmények A fővárosban kifejezetten magas volt a részvétel (52,51 százalék, azaz 689 525 fő). A választást a Fidesz–KDNP-lista nyerte 41,17 százalékkal (282 583 voks), a második DK 19,79 százalékot (135 821 szavazatot) kapott, szorosan mögötte a Momentum végzett (17,35 százalék, ami |
