Magyar Narancs: A gyatra kormányzati teljesítmény ellenére az ellenzéki MDF támogatottsága semmit nem változik 2006 óta, továbbra is az ötszázalékos parlamenti küszöb határán mozog. Mi ennek az oka?
Herényi Károly: Nem elhárítván a felelősséget önmagamtól és a pártomtól, úgy vélem, ennek alapvetően a magyar közgondolkodás az oka: az, ahogyan a választók a politikai döntéshozatal mechanizmusára tekintenek és ahogyan a politikusokat megítélik. A választópolgár döntésében a rációnak igen kevés a szerepe, az emóciónak viszont annál több, ráadásul ez az erős érzelmi indíttatás általában a gyűlöleten, de legalábbis a mélységes ellenszenven alapul. 1990 óta a választásokon mindig a proteszt szavazatok dominálnak: elsősorban nem valamiért, hanem valami ellen szavaznak. Azért választanák még mindig relatíve sokan Gyurcsány Ferencet, mert félnek Orbán Viktortól, és azért szavaznak sokan Orbán Viktorra, mert gyűlölik Gyurcsány Ferencet. Ez a helyzet hosszú évek óta. Az MDF viszont a maga politikai döntéseit mindig is racionális alapokon igyekszik meghozni, és abban bízik, hogy a választópolgárok ezt idővel mindinkább honorálják.
MN: Nem akarnék elveszni a részletekben, de 1990 tavaszán a hírhedt Apák és fiúk című röpirattal éppen az MDF játszott az ellenféllel szembeni zsigeri gyűlöletre.
HK: Ez tényleg így volt, utólag sem akarom magunkat mentegetni. Mint ahogyan az ún. médiaháborúban is komoly felelősségük volt az MDF akkori vezetőinek. De ez elmúlt, ráadásul azok, akik mindennek a főszereplői voltak, már rég elhagyták a pártot.
MN: Térjünk vissza a párt jelenlegi alacsony támogatottságára, amit ön főleg azzal magyaráz, hogy az MDF a hiszterizált politikai közegben is a józan észre próbál hatni. Nem hinném, hogy a nyolcmillió magyar választópolgár mindegyike csakis érzelmi alapon dönt. Egy hat-hét százalékos választási eredményhez szükséges négy-ötszázezer szavazó, aki észérvekkel is meggyőzhető, csak akad, nem? Vagyis valamit nagyon nem jól csinálhat a párt. Hirtelen az jut eszembe, hogy - különösen most, a gazdasági válság idején - az MDF ezerrel nyomulhatna azzal, hogy márpedig ő az egyetlen hiteles erő, mivel a költségvetési ősbűnt, a száznapos népboldogító programokat csak ő nem szavazta meg a parlamentben.
HK: Pedig nemigen van olyan parlamenti felszólalás, amiben ne hivatkoznánk erre. De mondhatok frissebb példákat is. A médiatörvény módosításával csúszik az Országgyűlés, ezért két kereskedelmi rádiónak pályáztatás nélkül akarta meghosszabbítani a működését. Kizárólag az MDF nem szavazta ezt meg, hiszen tisztában voltunk az alkotmányossági aggályokkal. És nekünk lett igazunk. Vagy a legújabb: a kormány most olyan adóátcsoportosítással akar előhozakodni, amit tavaly novemberben az adótörvények idején mi javasoltunk, és amit akkor nem fogadtak el: csökkenteni a személyi jövedelemadót, és ennek ellentételezéseként 1-2 százalékkal emelni az áfát. A szocialisták is azt mondták, hogy a módosító javaslatunk szakmailag abszolút megállja a helyét, de nem szavazzák meg. Kérdeztük, hogy miért nem, azt válaszolták: csak. Most meg leporolják, előveszik és benyújtják, ám közben vesztettünk néhány hónapot. Ez a fajta rossz szerepértelmezés is bénítja a politikát: az ellenzékiséget sokan úgy értelmezik, hogy csak a nem gomb megnyomása az adekvát ellenzéki magatartás, a kormányzat pedig úgy gondolkodik, hogy ellenzéki oldalról jövő javaslatot dafke nem fogad be. Ha másként tennének, azt mindkét nagy párt önfeladásként értékelné, de hát ez ostobaság.
MN: Megint a mások hibáiról volt szó. És miben tévedett az MDF?
HK: Valószínűleg a választói célcsoport megjelölésében. Egy felmérés engem is meglepő eredménye szerint az utóbbi esztendőkben igazán jelentős fordulatot egyetlen párt produkált, mégpedig 2006-ban az MDF a Normális Magyarország és a középosztály programjának a meghirdetésével.
MN: Milyen értelemben?
HK: Társadalompolitikai szempontból nem volt jelentős, de gazdaságpolitikailag komoly konzervatív fordulat volt. Ezzel a programmal került a politikánk fókuszába a középosztály. Csak az a baj, hogy a középosztály rendkívül heterogén réteg, nehezen behatárolható. A megkérdezettek 51 százaléka vallja magát középosztálybélinek, de legalább nyolc-tízféle szempont alapján. Vagyis nagyon nehéz célzott üzenettel az egész réteget megszólítani - és őszintén szólva nem is sikerül. Egy jobban behatárolható, bár nyilván kisebb tömegű célcsoport viszont könynyebben elérhető lenne az MDF számára. Én ezt szeretném.
MN: Úgy érzi, a "középosztály képviselete" mellélövés volt?
HK: Nem, de ebben a formában tartalmatlannak érzem ezt a fogalmat. A réteg heterogén jellege miatt egy ilyen program néppárti megközelítést igényel, én pedig nem vagyok a néppártiság híve. A párt szó eredeti jelentése "rész", és szerencsésebbnek tartanám egy jól körülírható társadalmi csoport képviseletét.
MN: Merre akar az MDF nyitni?
HK: Mivel szimpatizánsaink zömében az aktív korúakból kerülnek ki, az adófizetők táborát kell megcéloznunk. Régóta dolgozom azon, hogy ez így legyen, és ennek egyre nagyobb az elfogadottsága az MDF vezetői körében. Ez egy olyan célcsoport, amelyet határozott üzenetekkel jól meg lehet találni. Ennél is fontosabb, hogy ennek a rétegnek az érdekeit ma senki nem képviseli a politikában.
MN: Pontosan kit ért "adófizetők" alatt? Az állami és önkormányzati alkalmazottak is azok, de gyaníthatóan nem róluk beszél.
HK: Valóban nem. A közalkalmazotti és köztisztviselői adófizetőknél az állam lényegében az egyik zsebéből a másikba teszi át a pénzt - vagyis az nem úgy adóbevétel, mint azoknál, akik valamit termelnek, valamivel kereskednek, valamit szolgáltatnak, és a megszerzett jövedelmük után fizetnek adót. Én ez utóbbiakról beszélek, azokról, akikhez az államnak csak a bevételi oldalon van köze, a kiadási oldalon nem. A számuk nem éri el a kétmilliót, de ha jól belegondolunk, ezt a rendszert a személyi jövedelemadójuk befizetésével jórészt ők tartják működésben. A két nagy párt néppártnak minősíti önmagát, és miután a választásokat eldöntő többség jelenleg nem befizetője, hanem kedvezményezettje a központi költségvetésnek, szükségképpen mind a két párt ennek a nagyobb csoportnak kommunikál. Márpedig őket elsősorban osztogató, baloldali kommunikációs elemek fölhasználásával lehet elérni. Ezért is hasonlít egymásra roppant módon a két nagy párt kommunikációja.
MN: Arra gondol, amikor több családi pótlékot, nagyobb gáz- meg áramár-kompenzációt, 18. havi nyugdíjat meg hasonlókat ígérnek a kampányokban?
HK: Durvábban fogalmazok: a szocializmus évtizedeire jellemző paternalista viszonyrendszer fenntartását valósítja meg a két nagy párt, aminek röviden az a lényege, hogy én mindent megoldok helyetted, csak szavazz rám. A politika feladata azonban az, hogy megteremtse az önmegvalósítás, az önbecsülés lehetőségét az állampolgár számára, dolgozza ki ennek a feltételeit, és működtesse a rendszert, egyébként pedig hagyja szabadon kibontakozni a tehetséget és a szorgalmat. Ez egy dinamikus állapot, és ez a fejlődés garanciája. A másik viszont egy statikus állapot, ahol mindenkinek a status quo fenntartása az érdeke, különösen akkor, ha hatalomban van.
MN: Mintha csak valamelyik SZDSZ-politikust hallanám.
HK: Gazdaságpolitikai elképzeléseinkben sok a hasonlóság. Kóka Jánossal néha arról beszélünk, hogy csak két kapitalista párt ül a magyar Országgyűlésben: az egyik az SZDSZ, a másik az MDF.
MN: Mit szól ehhez a párt? Az első nemzeti csúcson az adott keretek között Dávid Ibolya pártelnök fölszólalása tényleg olyan volt, amilyennek egy józan politikusi fölszólalásnak lennie kell gazdasági válság idején. Ehhez képest úgy tudjuk, a pártban sokaknak nem tetszett. Ettől függetlenül is sokszor az a benyomásunk, hogy nagy a szakadék a párt és a pártot a nyilvánosság előtt leginkább képviselő néhány ember között.
HK: Legnagyobb problémáink egyike, hogy a szavazótáborunk és az MDF-tagság egy részének a világ- és jövőképe, felfogása meglehetősen távol esik egymástól. Az MDF 1988-ban jött létre, 1989-ben alakult párttá. Akkor fontos szempont volt az erős ellenzéki attitűd. Csurka István például ezt kihasználva szakított ki egy nagyot az MDF-ből annak idején, és hozta létre a maga mozgalmát és pártját. Tagságunk egy része továbbra is igényli ezt a deklaratív ellenzéki magatartást. Sokan vannak továbbá olyanok is, akik máig úgy tartják, hogy az MDF még mindig néppárt; amilyen akkor volt, amikor még tényleg nagy párt voltunk. De már nem vagyunk azok. Az elmúlt évek belső konfliktusai, beleértve a tavaly ősz óta húzódót is, mind-mind abból indultak ki, hogy hol az "igazi" ellenzékiséget, hol a néppártiságot kérték számon a bírálók. A párt létezik, de sokszor és sokakkal nem egyszerű elfogadtatni, hogy vannak helyzetek, amikor felelősséggel csak úgy lehet megszólalni, ahogyan azt Dávid Ibolya tette a nemzeti csúcson.
MN: Az, amikor a belső kritikusok időnként a keményebb ellenzékiség hiányát róják föl a vezetésnek - például hogy a párt miért az MSZP szekerét tolja egyes kormányjavaslatok parlamenti támogatásával -, eléggé ismert. De miben nyilvánulnak meg a néppárti reflexek?
HK: Jó néhány választmányi ülésen a politikai viták hozzászólói azt szorgalmazzák, hogy lehetőleg minden társadalmi réteg érdekeit képviseljük. Azt szeretnék, ha egyszerre tudnánk jó üzeneteket küldeni a közalkalmazottaknak, azokon belül külön odafigyelve a pedagógusokra, az egészségügyi dolgozókra, valamint a nyugdíjasoknak - de azért ne feledkezzünk meg a vállalkozókról sem. Csak hát ez komolytalan lenne, mert egymással ellentétes érdekeket egyszerre kellene képviselnünk. Lehet persze ezzel kísérletezni, a két nagy párt pontosan ezt műveli. Kétségtelen, ezzel tudnak is választásokat nyerni, csakhogy egyre kilátástalanabbul a foglyaik a saját összevissza ígéreteiknek. Ennek pedig végül az ország látja a kárát: tíz éve vagyunk képtelenek emiatt egyről a kettőre jutni.
MN: Lényeges, hogy a választók pontosan lássák, miért is fontos egy adott pártra szavazni, és hogy biztosak legyenek abban, hogy a voksaik nem hullanak a semmibe. Például az SZDSZ-nek két választáson is elhitték, hogy döntő ráhatása lesz a modernizációra, és hogy nélküle a Fidesz visszakerül a hatalomba. Ha jövőre kiesik, azért esik ki, mert többé ezt nem képes elhitetni a választóival. Az MDF-ről mit gondoljunk? A "sem Orbán, sem Gyurcsány" nagy valószínűséggel nem működik még egyszer. Mert miért adjam oda a szavazatomat egy olyan pártnak, amelyik eleve ellenzékiségre készül? Az MDF bizonyosan nem lesz még egyszer 20-25 százalékos párt, de 6-10 százalék elérésével királycsináló lehetne. Ám előbb-utóbb egyértelmű állításokat kellene tenni erről.
HK: Valóban azt szeretném, hogy a 8-12 százalékos MDF megkerülhetetlen legyen a kormányalakításkor. Ez még persze messze van, de az biztos, hogy dönteni a programok alapján kell. Koalíciót és szövetséget kötni nem ideológiai - bár lehet és szokás úgy is - alapon, hanem programok alapján érdemes, mert az országot nem az ideológiai szempontok, hanem a megvalósítható programok mozdíthatják ki a bajból.
MN: Ez megvalósítható olyan politikai klímájú országban, mint mondjuk Németország. Példa rá az FDP, amely a két nagy közül hol a szociáldemokratákkal, hol a kereszténydemokratákkal kormányoz. De ön néhány perce kesergett a magyar közállapotokon. Komolyan gondolja, hogy ez járható út? Ha az MDF az MSZP-vel kötne szövetséget, volna az bármennyire is programközpontú, valószínűleg még a párton belül is sokan tartanák a vezetést a jobboldal elárulójának.
HK: Ha már Németországot hozta föl példának, nem csak az FDP-modell működne itt nehezen. Németországban nagykoalíció igyekszik úrrá lenni a gazdasági problémákon. Mi viszont messze vagyunk ettől, holott csődközeli helyzetben abszolút reális kellene, hogy legyen ez a megoldás; már csak azért is, mert a nagykoalíció valószínűleg szűk mezőbe szorítaná a terméketlen politikai-ideológiai vitákat. Ehelyett mi van? Mindannyian látjuk. Ám hamarosan két olyan trauma éri a társadalmat, ami szerintem megváltoztathatja a közgondolkodást. Egyrészt a jelek szerint tavasszal a gazdaságban komoly gondot okoz a likviditás hiánya, ami miatt sok vállalat és ennek következtében sok munkahely is megszűnik. A másik: ha Orbán Viktor megnyeri a választásokat, azzal szembesül, hogy azokat a reformlépéseket, amik bár nem voltak tökéletesek, nagyon sok hibával terheltek és előkészítetlenek vagy rosszul előkészítettek voltak, és amiket ő akár népszavazás árán is ellehetetlenített - nos, azokat neki kell megtennie. Azt hiszem, Orbán Viktort a hatalomra kerülését követő néhány hónapon belül mélyebb és vadabb gyűlölet fogja övezni, mint most Gyurcsány Ferencet, és többen mondják majd rá, hogy hazudott, mint Gyurcsányra mondják jelenleg. Azt a szakadékot, ami az ellenzéki vezérként folyamatosan mondottak és a ténylegesen megteendő kormányzati intézkedések között tátong, Orbán Viktor miniszterelnökként képtelen lesz áthidalni. Bizarr lesz, amikor ugyanannak a munkának kell nekiveselkednie, ami miatt éveken át ostorozta a szocialista kormányt. Ha Orbán előre gondolkodik, akkor hagyja, hogy ezeket a negatív hatású döntéseket a szocialisták hozzák meg, és végezzék el azt a munkát, amibe politikailag csak belebukni lehet. Aztán beleülhetett volna a készbe. A nagy kijózanodás pillanata lesz, amikor a társadalom nagy része rádöbben, hogy Gyurcsány Ferenc után Orbán Viktor sem hordja a bölcsek kövét a zsebében. Lehet, hogy optimista vagyok, de szerintem akkor végre mindenki számára világossá válik: a nemzet sorsát illető bizonyos kérdésekben a politikai szereplőknek szükségképpen meg kell egyezniük. Az ugyanis, hogy a két nagy párt vezetője nem áll szóba egymással, vagy hogy a miniszterelnök parlamenti fölszólalásaikor a legnagyobb ellenzéki párt tagjai a két frakcióvezető kivételével kiszaladnak az ülésteremből, teljességgel abnormális, nem fenntartható állapot. Mindegyik sikeres uniós országban a gazdasági felfutás politikai konszenzuson alapult, amely garantálta, hogy az új kormányok magukra nézve kötelezőnek tartják az előző kormányok idején hozott döntéseket. Így volt ez Írországtól kezdve Spanyolországig. Nincs más út, nincs külön "magyar modell", ám ennek a belátásáig el kellene jutnia a teljes politikai elitnek.
MN: Gondolt már arra, hogy miként folytatja, ha az MDF 2010-ben kiesik a parlamentből?
HK: Nem gondolkodom ezen. Minden erőmmel azon vagyok, hogy simán bejussunk, és szerintem jövőre is venni fogjuk az akadályt.
