Háttérben maradni (Donald Kelley eszmetörténész)

  • 2004. február 19.

Belpol

Az International Society for Intellectual History (ISIH) tavaly decemberben, az isztambuli Boszporusz Egyetemen rendezte legutóbbi konferenciáját Alteritás és a határok tapasztalata címmel, alig néhány héttel a török fővárost ért terrortámadások után. A Rutgers Egyetem professzorát, az egyik legbefolyásosabb amerikai eszmetörténészt kérdeztük.

Az International Society for Intellectual History (ISIH) tavaly decemberben, az isztambuli Boszporusz Egyetemen rendezte legutóbbi konferenciáját Alteritás és a határok tapasztalata címmel, alig néhány héttel a török fővárost ért terrortámadások után. A Rutgers Egyetem professzorát, az egyik legbefolyásosabb amerikai eszmetörténészt kérdeztük.

Magyar Narancs: Megnyitóbeszédében Szelcsuk Eszembel, a Boszporusz Egyetem történelem tanszékének vezetője minden résztvevőnek megköszönte, hogy a terrortámadások ellenére eljött Isztambulba. Mint hangsúlyozta, ha ez másként történt volna, azt akár a terroristák győzelmének is tekinthettük volna. Ön mit gondol az értelmiség szerepéről a 21. században?

Donald Kelley: Nézze, az eszmetörténészek többsége ma döntően nem a nyilvánosság, hanem a tudományos világ intézményeiben tevékenykedik. Sokkal inkább jellemző rájuk a tudományos érdeklődés, semmint az értelmiségi régi szerepkörei, a részvétel a társadalmi változásokban, a forradalomban és az összes efféle dologban. Ez egy forradalom utáni kor, abban az értelemben, hogy a forradalom a legtöbb nyugati értelmiségi napirendjéről már hiányzik. Jó, ez talán túlzás, nyilván akadnak még olyanok, akik nem tettek le erről a célról, mégis az értelmiségi törekvések döntően a megértésre, a bölcsességre és az interpretációra irányulnak, s nem a cselekvésre. Ez a nem aktivista szerep felel meg a mai értelmiségi számára a leginkább. Kivételt képeznek persze azok, akik a kormányban akarnak dolgozni, a hatalom útjait akarják bejárni, avagy a high journalism képviselői. Az Egyesült Államokban legalábbis - nem úgy, mint Franciaországban például - nincs sok átfedés eszmetörténészek, minőségi újságírók vagy más, a nyilvánosságban tevékenykedő értelmiségiek között.

MN: Úgy gondolja, hogy ez a passzív szerep megfelel a világ mai állapotának?

DK: Nem mondanám, hogy passzív szerepről van itt szó. Úgy vélem, az értelmiséginek sokkal inkább az a feladata, hogy megpróbáljon a háttérben maradni - hogy megértse, mi is történik éppen, mik az adott szituáció előzményei, és milyen lehetőségek adódhatnak a jővőben -, semmint magát a jövőt formálni közvetlenül. Ez azonban egyáltalán nem jelent passzivitást. A modern tudat azt feltételezi, hogy az értelmiséginek magának kell a világot megváltoztatnia, avagy a világ átalakításának menetrendjét megfogalmaznia. Ez természetesen a 20. századi megközelítési módokra volt igaz, akár jobboldali, akár balodali értelemben. "Változtassuk meg a világot! Formáljuk át azt a mi elképzeléseink szerint! Most azonnal!" Mi, eszmetörténészek éppen azok közül valók vagyunk, akik ezen modern gondolkodásmódnak a hátterét akarjuk megérteni; a történetét és a gyengeségeit, meg talán azt is, milyen a jövője. Arra ugyan nincs módunk, hogy a jövőből visszatekintve értékeljük a jelent, de mindenképp megpróbálhatjuk előre jelezni, mire számíthatunk a jövőben. Én tehát azoknak az oldalán állok, akik abban érdekeltek, hogy megértsük nehéz helyzetünket, és nem azoknak az oldalán, akik hisznek a gyors politikai, társadalmi és gazdasági megoldásokban. Erre ott vannak azok, akik a jóslás üzletében, a politikában és a döntéshozásban érdekeltek. Azt gondolom, az értelmiségi szerepe kívül, túl, avagy mögötte van mindezeknek. A mi feladatunk nem más, mint hogy a jelenlegi problémákat történeti perspektívába helyezzük, mégpedig úgy, hogy egyúttal a jövőbeli megoldások lehetőségeit is kutassuk.

MN: Mit gondol ebből a szempontból az értelmiségiek és a döntéshozók párbeszédéről?Magyarországon, úgy tűnik, a hagyományos értelemben vett értelmiségi nemigen vállal közéleti szerepet, a politikusok eközben a saját ügyeikkel vannak elfoglalva. A két társadalmi csoport között tehát nem különösebben intenzív a kapcsolat. Mi a helyzet az Egyesült Államokban?

DK: A helyzet nem különbözik sokban az önökétől. A politikusok csak akkor "használják" az értelmiségieket, ha egy adott kampányban szükség van rájuk ahhoz, hogy szakmai szempontból legitimálják a politikai döntéseket. De nem gondolom, hogy ez baj volna. Hacsak nem közgazdászokról, politikai vagy épp hadászati szakértőkről van szó - hiszen ők is értelmiségiek -, nem gondolom, hogy több volna a társadalmi szerepünk annál, mint hogy megtanítsuk a fiatalokat arra, miként is gondolkodjanak a világról, hogyan bánjanak a médiával, a döntéshozókkal, illetve a politikusokkal. Nem egy kollégám - aki amúgy történelmet, irodalmat vagy épp filozófiát tanít az egyetemen - kultúrkritikusként is dolgozik. Úgy vélem, ez talán egy jó lehetőség a hatékonyabb társadalmi szerepvállalásra; minőségi újságíróként kommentálni az aktuális eseményeket például. Erről a szerepvállalásról sem gondolom azonban, hogy érdemi köze volna a hatalomhoz. Egyszerűen arról van szó, hogy néhány értelmiségi szerepet vállal a közbeszédben. Igaz, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez mindig hatékony. Nézze, én New Yorkban élek, s elmondhatom, a New York-i értelmiséginek továbbra is határozott véleménye van a körülötte zajló eseményekről, továbbra is politizál a maga lapjaiban, de nem hiszem, hogy különösebben szoros kapcsolatban állna a tényleges politikával. Még a New York Timesszal is így áll a dolog. Nem hiszem, hogy a lapnak tényleges befolyása volna a politikára. A politikusok persze mindent megtesznek azért, hogy a lap az ő oldalukon álljon, de nem hiszem, hogy ezenfelül, a döntéshozatalkor érdemben törődnének azzal, mit ír éppen a New York Times vagy a Washington Post.

MN: Mit gondol az értelmiség függetlenségéről az előbbiek tükrében?

DK: Nézze, nemigen hiszek az objektivitásban, illetve a függetlenségben, de úgy hiszem, az értelmiségiek, a tudósok - nem tudom persze, mennyien szeretnék valójában, de - képesek volnának a "szabadúszásra", hogy Karl Mannheim fogalmát használjam. Hogy kritikusak legyünk, s ne adjuk meg magunkat a kortárs politikai és üzleti erőknek, úgy gondolom, fontos eszmény, amit azonban nagyon nehéz elérni. Az én szakterületemen mindig is igen nagy volt a nyitottság a különféle szellemi divatok felé, és itt nem csak a politikai divatokról van szó, igaz ez az irodalomelméletre is, miként az a strukturalizmussal is történt például a hatvanas évekig. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szellemi divatokat megértsük, ugyanakkor azt hiszem, az eszmetörténész feladata éppen az, hogy elgondolkodjék arról, mit is mond majd a történelem erről vagy arról az épp tomboló divatról később. Ez az, ami engem érdekel, hiszen olyan fiatalokat tanítok, akiknek értékrendje nemritkán meglehetősen távol áll az enyémtől, ám mégis meg kell őket értenem. Nekik is meg kell azonban érteniük, hogy ők is felnőnek egyszer, s az ő elképzeléseik is menthetetlenül divatjamúlttá válnak majd. Hogyan is nézhetnénk másképp szembe az állandóan változó világgal? Tanítványaim például nemigen emlékeznek a '89 előtti időkre, én viszont végigéltem azt a kort, amikor a marxizmus és más aktivista ideológiák meghatározóak voltak. A diákjaim számára mindez már csak történelem, én pedig el akarom juttatni őket azokba az időkbe, amikor mindez még szellemi divat volt, s meg akarom nekik mutatni a változások okait.

MN: Nálunk a marxizmus lényegében eltűnt a szellemi palettáról, s ez legalább olyan rossz fejlemény, mint a vulgármarxizmus volt korábban. Mit gondol a marxizmus szerepéről ma?

DK: Épp most fejeztem be egy kurzust, ami Marxról és Engelsről szólt. A diákoknak a téma tanulmányozásához nincs kellő háttérismeretük, és ez elég szomorú, hiszen eljött az ideje, hogy Marxot történeti értelemben tanítsuk. Részben azért, mert azok a mai diákok, akik akultúrtörténet vagy az eszmetörténet iránt érdeklődnek, gyakorlatilag semmit sem tudnak a kultúra gazdasági összefüggéseiről. Az egyébként, hogy a gazdaság működésének lényegét ismerjük, Marxtól függetlenül is elengedhetetlen ahhoz, hogy egy adott kultúra történetét megértsük. A kultúrtörténet szakterületén ma rengeteg ember van jelen egyébként, aki eredetileg irodalmár képzettségű, számukra a kultúra afféle szöveg, valaminő önmagában álló jelenségcsoport, s ez bizony meglehetősen elszomorító. Azt kell mondanom azonban, hogy az anglofon világban rengeteg velem egykorú szerző van, aki olyan nagy energiákat fektetett Marx kutatásába, hogy még mindig ír, még mindig könyveket jelentet meg a témában. Ez persze egy szomorú, nosztalgikus jelenség, hiszen annak, aki azt állítja, hogy a marxizmus most nem élő téma, igaza van! Meggyőződésem mégis, hogy Marx vissza fog térni, természetesen nem ideológiai értelemben.

MN: Egyik tanulmányában az eszmetörténetet a "reneszánsz enciklopédizmus leszármazottjának" nevezte.

DK: A The Descent of Ideas című könyvemben a következőképp pontosítottam az állítást: az eszmetörténet (history of ideas) a filozófia örököse. Esetében a gondolkodás valaminő spiritualista, kontextusaitól megfosztott felfogásával van dolgunk. Míg az intellectual history sokkal inkább az eszmetörténet kontextualizált felfogását jelenti, amelyben a nyelv, a kultúra, a diszciplínák jutnak fontosabb szerephez. Így tehát az intellectual history - nem úgy, mint a hagyományos eszmetörténet, amely döntően filozófia és politikatudomány - a kontextusra összpontosít, a különféle diszciplínák történetére, a nyelv központi szerepére, illetve a hermeneutika és az interpretáció kérdéseire, a gondolkodás, az ideológia és az elmélet történeti, kulturális, társadalmi és akár gazdasági beágyazottságára. A beágyazottság kérdése persze nem új keletű, tulajdonképp jelen van már a felvilágosodás észről szóló vitáiban, különösen a Kanttal vitatkozók körében. Vajon a tiszta ész megfelelő-e ahhoz, s lehetővé teszi-e azt, hogy megváltoztassuk a világot? Avagy, ahogy mások állították, az csupán egy olyan aspektusa a kultúrának, ami a kezdetektől fogva mindig változik? S a kerék feltalálása vagy a tűz használatának felfedezése az összes többi invencióval egyetemben mind az ész gyakorlati értelemben vett alkalmazásai? Kant és követői az észt nem voltak képesek a maga teljes fejlődésében reprezentálni. Márpedig tulajdonképpen ez az, amiről az intellectual history szól, és nem a tiszta észről mint az ember győzedelmeskedéséről a természet és a társadalom felett. A 20. század ideológiáira gondolok ez utóbbiaknál - a totalitárius gondolkodás marxista, sztálinista és fasiszta formáira -, melyek szerint a világ racionális úton megváltoztatható.

Szentpéteri Márton

Neked ajánljuk