Az MDF senkivel sem kíván koalícióra lépni - már ha április 9-én abszolválja az ötszázalékos bejutási küszöböt. A mondat hírértéke a ki nem mondott állításban van: a Fidesszel sem közösködik, ha úgy hozza a sors. Az MDF választási irányelve azonban nem újdonság: logikus és egyetlen lehetséges következménye annak a politikának, amit a párt a 2002-es vereség óta folytatott. A nóvum mindössze az, hogy ezt most egyértelműen ki is mondták.
"Az MDF-nek valóban komoly tervei vannak - mint ahogyan komoly tervei voltak annak idején a Fidesznek is, amikor célul tűzte ki, hogy felváltja a jobboldalon az MDF-et. A politikailag azonos oldalon rivalizáló pártoknak is természetes törekvése, hogy meghatározó módon befolyásolják a közéletet. Aki nem hisz a maga erejében, a maga programjában, abban, hogy felelősebben és jobban tud kormányozni riválisainál, nem hisz magában, a saját lendületében, energiájában, célkitűzésében, hanem egy másik táskacipelője akar csupán lenni, azt a politika előbb-utóbb kilöki magából. A Magyar Demokrata Fórum alakító tényező akar lenni a következő évek közéletében" - mondta lapunknak Dávid Ibolya 2004 júliusában, a számukra sikeres európai parlamenti választások után. Az egyik első, legvilágosabb nyilatkozata volt ez az MDF szándékairól, valahol félúton az önállóság kezdeti magyarázata és a szombati kinyilatkoztatás között.
Az "egy a tábor, egy a zászló"-féle homogenizálás elutasításának első indokai még merőben - hogy úgy mondjuk - matematikai alapokon nyugodtak: a választási rendszer sajátosságából vezet-ték le Boross Péterék azt, hogy a jobboldalnak elemi érdeke legalább még egy életképes formáció léte azon a térfélen. És mivel az MDF az egyetlen következetesen jobbközép párt - hirdették -, csak ő gyűjtheti össze az ún. mérsékelt konzervatív szavazatokat, így járulván hozzá a közöshöz és Orbán Viktor miniszterelnökségéhez. Már az előző ciklusban is megfogalmazták ezt - Dávid Ibolya egyik fő fegyvertársa akkortájt az a Balsai István volt, aki aztán 2004-ben szembefordult az elnök asszonnyal; lázadásának kizárás lett a vége -, ám a Fidesszel kötött egyezség a közös listáról arra utalt, hogy az MDF dacoskodása sokkal inkább volt taktikai húzás, semmint komoly stratégia. (Nota bene: a végül tető alá hozott együttműködés nem juttatta a pártot kedvezőbb pozícióba Kövér László eredeti, 2000 végi ajánlatánál, amit Dávidék visszautasítottak.) A választási vereség, s főként az emiatti fideszes reakciók - Orbán Viktor sértődött kivonulása a parlamenti politizálásból, a polgári körök népmozgalma - arra sarkallták az MDF vezetőit, hogy újrafogalmazzák a lehetőségeiket, és önálló erőként definiálják magukat.
Ekkortól bukkant föl
mind gyakrabban és markánsabban a fórumos retorikában az a panel, miszerint az MDF nem csupán az egyetlen következetes konzervatív párt, hanem az egyetlen igazi jobboldali erő. De hogy e fordulat valódi célja mi, azt csak igen-igen ritkán mondták ki - holott egy nagyon is tudatos elgondolás volt mögötte.
A maszatolásnak persze érthető okai voltak: a Fidesz támogatottsága a párt legrosszabb pillanataiban is nagyságrendekkel volt erősebb, mint az MDF-é bármikor az utóbbi évtizedben. Ha a folyamatosan az 1-2 százalékos népszerűségi index körül mozgó párt azzal áll elő, hogy elsődleges célja a jobboldali szavazók tömeges viszszahódítása, könnyen nevetség tárgyává vált volna. Magunk is így ítéltük meg, többször is. Mi több, tavaly ősszel annak adtunk nagyobb esélyt, hogy - elismerve Dávidék függetlenségre törekvésének elvi lehetőségét és megindokoltságát - a kölcsönös egymásrautaltságot fölismerve 2006-ra is összeáll a Fidesz-MDF-lista, legfeljebb az a kérdés, hogy Dávid Ibolya nélkül, vagy sem - a dolgok jelenlegi állása szerint tévedtünk. (Lásd: Megint együtt, Magyar Narancs, 2005. november 24.) A nyílt konfrontáció kerülésének oka volt továbbá az is, hogy a Fidesz és sajtója már a különcködést sem bírta elvisel-ni; ha ráadásul meg is hirdetik a Fidesz leváltását, a legnagyobb ellenzéki párt a nagy kacaj közepette még hevesebben igyekezett volna kitörni a fórumosok nyakát.
Ha rekonstruálni próbáljuk
az elmúlt időszak nyilatkozatai-ból az MDF helyzetértékelését, összeáll az a nézetrendszer, ami a szombati kampánynyitó erős kijelentéseit inspirálta. Nos hát: az orbáni jobboldali fordulat merő pragmatizmus volt, mivel a hatalom megszerzéséhez csak a jobboldali szavazatok begyűjtésén keresztül vezetett út. A mérsékelt jobboldaliság, a "polgári" maszkját Orbánék abban a pillanatban elhajították, amint úgy érezték: ez már nem elég a választási győzelemhez. Az egykori Fidesz romjain fölépített Orbán-párt a felelőtlen nemzeti hőzöngést a felelőtlen baloldali-szociális demagógiával elegyítve olyan konglomerátummá vált, amely leginkább a Meciar vezette szlovák populista erőkkel rokonítható. (Megjegyzendő: ha valahol, hát az MDF-ben - egykori "népi szárnyának" köszönhetően - igen sokat tudhatnak az ilyesfajta politizálás veszélyeiről.) Egy európai értelemben vett modern konzervatív kereszténydemokrata pártnak (ez az MDF öndefiníciója) egy ilyen politikai erő sokkal inkább ellenfele, mint a természetes rivális szociáldemokrácia. A valódi jobboldal törénelmi feladata az, hogy megmentse a hazát a jobboldaliság álarca mögé bújt demagóg baloldali nemzetrontástól. Az MDF készen áll a feladatra, hogy megküzdjön a két baloldali párttal, az MSZP-vel és a Fidesszel. (A kampánygyűlés egyik fő célja ennek a sulykolása volt: Magyarországon két nagy baloldali párt van.) A "24. órában vagyunk, tenni kell végre" pátoszát nagyon bírják arrafelé; szemmel látható, hogy e küldetés hosszú idő után ismét megdobogtatta a szíveket a pártban.
Csak ebben a kontextusban van értelme a meghirdetett stratégiának: az MDF célja nem a kormányzás valamely erős szövetségessel, hanem a parlamentbe jutás. Első hallásra
nem egy nyerő húzás:
a párt arra kéri a választók felhatalmazását, hogy az érdekükben érdemben ne tehessen semmit - hiszen a felelős ellenzékiségnél többet nem ígér. Az MDF ajánlata a következő: ha a választópolgárok 2006-ban megmentik a pártot, akkor az idővel olyan vezető jobbközép kormányerővé válhat, amely Magyarországot nem becsapva kormányoz majd. Olvashatjuk bárhogyan a különféle deklarációkat és programpontokat, az üzenet lényege ez.
Az MDF tizenkilencre lapot kért. Tény: a két nagy párt gigantomán, sokak szemében mind irracionálisabb kampánya hozhat protesztszavazatokat egy olyan parlamenti erőnek, amely látványosan elutasítja mindkettő politikáját, és amely - politikai pozíciójánál fogva - megengedheti magának az őszinte beszédet. Azt persze nem tudni, hogy ennyi elég lesz-e 300 ezer voks megszerzésére egy olyan politikai közegben, ahol ha a választók érzékelik is jó néhány ígéret képtelenségét, a győztestől igenis elvárják a jutalmazást. (Sejtéseink azért vannak.) Az MDF nemcsak fölismerte a politika kirívó anomáliáit - ezekkel azért nyilván nem csak ők vannak tisztában -, de ezek tarthatatlanságát immár nyíltan hirdeti is. Ahogyan a kampánygyűlésen Herényi Károly frakcióvezető vagy Dávid Ibolya beszélt, azt bizonnyal sokan hallgathatták jó érzéssel; holott pusztán azt mondták ki, hogy egy meg egy az kettő. (Boross Péter némileg nehézkesebb mondandójának sem a rend iránti szörnyűséges vonzalom volt a lényege - mint azt néhány kommentár lesajnálóan megjegyezte -, hanem annak a rögzítése, hogy a politika mind jobban szétzilálja az államéletet, aminek beláthatatlanok a következményei.)
A kampánygyűlés előtti napon robbant zsarolási botrány, amely valamennyi szónoklatban visszaköszönt, a gyűlés erőteljes Fidesz-ellenes hangulata valóban azt sugallja, hogy végleges a szakítás a két volt szövetséges között. (Bagó Zoltán, a kalocsai körzet fideszes képviselője fenyegetéssel próbálta rávenni az MDF-es Romsics Imrét a visszalépésre - a fideszes politikus, akit pártja azonnal visszaléptetett és kezdeményezte a kizárását is, tagadja e vádat. Az MDF a hétre újabb leleplezéseket ígér.) A Fidesz és az MDF közötti háborúskodás és az eközben kapott sebek tényleg mély és feloldhatatlan ellentétre utalnak. Ugyanakkor sokan vélik úgy, hogy a helyi szintű tapogatózások - második fordulós MDF-támogatásért cserébe fideszes segítség az önkormányzati választáson - árnyalják az országos vezetés harciasságát. Elvégre ahogyan a nemzet iránti felelősségérzetre hivatkozva az MDF nagyjai most elhatárolódtak a két nagy párttól, úgy a remélt választási siker után ugyanerre a felelősségérzetre hivatkozva akár koalícióra is léphetnek Orbán Viktorral. Hogyan kell érteni például azt a Boross Péter-i kitételt, miszerint ha a majdani győztes szembefordul a saját hazug kampányígéreteivel és nekiáll rendbe tenni a költségvetést, akkor az MDF-re bizton számíthat?
Nincs okunk kételkedni abban, hogy az MDF vezetése ne gondolná komolyan az "egy mindenki ellen" stratégiát. Csak éppen sokszor láttunk már olyat, hogy bár a politikusok szeret ik látványosan becsapni az ajtót, utána résnyire mégis nyitva hagyják.
Ezt tennék, ha
"Felnőtt politikát felnőtt embereknek" - hirdeti az MDF választási szlogenje, és ennek a jegyében készült a párt programja is. A közös felelősség felismerésére alapozva fogalmazzák meg főbb téziseiket, amelyekben az együttműködés az egyik fő motívum. A már ismert konkrétumokon - 18 százalékos egykulcsos adózás, a "haláladó" eltörlése, a 45 év felettiek esélyeinek a biztosítása - túl jobbára csak a választási programokra többnyire jellemző szép általános irányelvek olvashatók. Az utóbbi időkben felmerült, a korrupció visszaszorítására hivatott Tiszta Kezek Testületéről és Hivataláról szóló elképzelést viszonylag bőven kifejtik, így nyugodtan állíthatjuk, hogy annak ebben a formában semmi értelme sincs. Voltaképpen egy számos állami szervezet (ügyészség, rendőrség, Állami Számvevőszék, Gazdasági Versenyhivatal stb.) funkcióját részben egyesítő, azokkal párhuzamosan dolgozó überhivatalról lenne szó: egy afféle politikán kívüli állandó vizsgálóbizottságról. Az ötlet komolytalansága és populizmusa az MDF által oly hevesen ostorozott nagypárti ígérgetésekéivel vetekszik.
