A rövidfilmeket a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kommunikáció- és médiatudomány mesterszakos hallgatói készítették. Témavezető tanáraikkal, Magyar-Ábel Ágnessel és Sárközy Rékával beszélgettünk.
*
magyarnarancs.hu: Az OSA Archívum januárban indult Csillagos házak programja egy elfeledett témát emelt a nyilvános térbe. Sokan csak most figyeltek fel arra a közel 2000, városszerte szétszórt házra, amelyekbe 1944. június 21-i határidővel az 1941-es népszámlálás alapján 220 ezer zsidó származású embernek kellett átköltözni. 1600 ház máig áll. Mi inspirálta önöket, hogy a végzős egyetemistákkal éppen ehhez a kezdeményezéshez kapcsolódjanak?
Sárközy Réka: Filmtörténészként mindig kíváncsi vagyok arra, mit gondolnak a hallgatók a történelemről. Idén két évforduló is aktuális (1914 és 1944), de egyrészt a száz évvel ezelőtti múlt felderítése hosszabb kutatást igényelt volna, másrészt a holokauszt-emlékévet hangsúlyosabbnak éreztük. Szintén lényeges szempont volt, hogy a mai fiatalok keveset tudnak e viszontagságos időkről, ezért még a legelején elmentünk az archívumba, ahol a zsidótörvényektől kezdve a csillagos házakig feltárult előttük a történelem. Érdekes, mennyire alapvető kérdéseik voltak a hallgatóknak; hogy miért nem vették le a csillagot, miért nem léptek ki a sorból, egyáltalán, miért költöztek át a kijelölt házakba.
| ||
magyarnarancs.hu: A filmekben az egykori lakók közül többen visszatérnek az események színhelyére, de azt is hozzáteszik, hogy a vészkorszak óta nem jártak itt, és vannak, akik nem is szeretnének visszamenni. Egy interjúalany elmeséli, hogyan jelentek meg a csuklójukon árpádsávos karszalagot viselő nyilasok a csillagos házuk udvarán és ordítottak fel, hogy zsidók lefelé, miközben az anyja eszeveszett idegállapotban áthurcolta a másik udvaron lévő szűcs műhelyébe, ahol a bőrökkel borított asztal alá bújtak. „Sosem felejtem el, mennyire rettegtem az asztal alatt, és gondoljatok bele – szól ki a hallgatóságnak –, milyen lelkiállapotban lehetett az anyám, ha azt suttogta nekem, hogy ne sírj, mert megfojtlak.” Közelebb hozza a hetven évvel ezelőtti valóságot az, hogy ezek a házak megmaradtak?
SR: Kutatóként szinte mindent tudtam erről az időszakról, de azt, hogy mit jelentett mindez a valóságban, hogy az események mennyire jelenvalók nemcsak a túlélők, hanem a következő generáció életében, azt csak most értettem meg igazán. Egy épület fizikai közelsége nagyban könnyíti a beleérzést, aki járt Anna Frank házában vagy Auschwitzban, ezt pontosan tudja. Kende Péter szociológus – miközben bejárja a patinás, szecessziós stílusú egykori csillagos házat – mondja, hogy hetven éve nem sétált a falak között, ugyanakkor ez az a korszak, amire ifjúkorából a legélesebben emlékszik. A nagypolgári bérház után éles kontraszt egy másik túlélő szűk udvarú, sötét, itt-ott omladozó egykori lakhelye, amit maga is úgy jellemez, hogy „itt semmi sem változott, ez ugyanaz a szomorú ház, mint akkor”. A hallgatók többségének megdöbbentő volt, milyen különbözőek ezek a bérházak. Ebből értették meg, hogy a kíméletlen intézkedések szegénytől a jómódúig minden társadalmi réteget érintettek.
magyarnarancs.hu: Újra meg újra feltűnik a rövidfilmeken a tagadás motívuma. Az egyik interjúalany, D. V. nem vállalta az arcát, és azt is megtudjuk, hogy a holokauszt után igyekezett elfelejteni a zsidó kulturális és vallási hagyományokat. Egy másik szereplő többször kijelenti, hogy semmi különösre nem emlékszik, minden teljesen hétköznapi volt. Aztán hirtelen váltás, és már arról beszél, hogyan pakolták tízéves gyerekként a holttesteket. Hogy tele volt velük az utca, és megtelt velük a Corvin Áruház kirakata is.
| ||
Magyar-Ábel Ágnes: A Lehessen mindenki olyan, amilyen című filmben anya és lánya egymástól függetlenül, mégis egymásra reflektálva szólalnak meg. D. V. kislányként élte át a meghurcoltatást, és míg édesanyja az emlékezésben talált megnyugvást, addig ő a felejtést, a lánya pedig a gyökerekhez való visszatérést választotta. Mondja is, hogy „nem neveltem a lányaimat zsidónak, ennek ellenére a nagyobbik mégis az lett”. Ezek súlyos szavak, de látni kell, mekkora trauma áll mögöttük. A lánya végül öt-hat évesen magától, elszólásokból jött rá, hogy zsidó származású, mert nyíltan soha nem beszéltek róla. Nagyon eltérő, ki hogyan élte meg az eseményeket, de az emlékekből és reflexiókból kiolvashatók a különböző stratégiák, amivel ezek az emberek igyekeztek feldolgozni az elszenvedett traumát. Az egyik kibeszéli, a másik elhallgatja, a harmadik nem vesz róla tudomást, a negyedik el akarja felejteni, az ötödik visszatér a gyökerekhez… A filmeket látva kiderül, hogy egyik stratégia sem hozza el az igazi megbékélést, hiszen ehhez a többségi társadalom segítségére lenne szükség.
| Sárközy Réka filmtörténész. Az OSZK 1956-os Intézet munkatársa, kutatási területe a történelmi dokumentumfilm. Producerként vett részt 16 dokumentumfilm elkészítésében. Az 1956-os Intézet fotódokumentációs adatbázisának egyik létrehozója. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen doktorált 2011-ben, Elbeszélt múltjaink címmel jelent meg monográfiája a magyar történelmi dokumentumfilm történetéről. A Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János kutatói ösztöndíjasa, jelenleg a rendszerváltás után készült dokumentumfilmek múltszemléletében bekövetkező változásokat kutatja. Tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetében. Magyar-Ábel Ágnes író-szerkesztő, kommunikációkutató. Jelenleg beszédeket és kommunikációs szakkönyvet ír. Korábban szabadfoglalkozású dramaturg és szövegíró, televíziós szerkesztő és gyártásvezető, rádiójátékok és tévéjátékok forgatókönyvírója. Animációs filmek művészeti és produkciós vezetője, forgatókönyvírója és rendezője itthon és külföldön. Színikritikákat, portrékat, recenziókat ír. Kiadványszerkesztő és magyar nyelvi lektor. 2000-től drámapedagógiai és kommunikációs, majd vizuális, mozgóképi és média tematikájú kurzusok oktatója az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán, az ELTE-n és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. A Pécsi Tudományegyetem Nyelvtudományi Doktori Iskolájának doktorjelöltje. |
magyarnarancs.hu: A kisfilmek forgatókönyvei az alkotókra voltak bízva, egy másik percepciós szinten mégis megjelenik az átfogó narratíva. Ilyen például a sárga csillag kötelező viselése, amelyről az egyik interjúalany elmeséli, hogy édesanyja nem volt hajlandó rávarrni ruháira, mert nem akarta őt ennek a megalázó érzésnek kitenni. Amikor kimentek az utcára, méterekkel anyja mögött kellett haladnia, és „ki volt adva az ukáz”, hogy ha bármi történne, neki hang és sírás nélkül át kell mennie a másik oldalra, és ott kell hagynia őt.
SR: Földes Anna ezt úgy fogalmazza meg, hogy „amikor jött a sárga csillag, akkor minden összeomlott”. A szereplők többsége hét-tíz éves gyerek volt ’44-ben, ma 80-90 évesek. Ők az utolsó emlékezők, akik a magyar holokausztot átélték, és bár tudjuk, hogy az emlékezet a jelenből építi fel a múltat, számos elszólás van a történetekben, ahol felsejlik a gyermekperspektíva. Ilyen például, amikor a koncentrációs tábor salgótarjáni túlélője azt mondja, hogy „megjelent Mengele bácsi”, vagy amikor a lelkesen feljelentgető házmestert „Ritter bácsiként” emlegetik. Beszédes momentum egy a sárgacsillag-rendeletre adott reakció is, amit egy kislány úgy él meg első hallásra, mint valami hihetetlen, már-már a vicc kategóriájába eső történést. Vannak visszatérő, közös pontok a filmekben: így a mágikus figurák, akik emberfeletti lélekjelenléttel mentik meg a családtagokat, vagy a házmesterek, akik élet és halál urai voltak a csillagos és védett házakban, és a felszabadulás napja, amiről mindenki beszél. Utóbbinál az interjúalanyok kivétel nélkül hozzáteszik, hogy tudják, ezt nem szabadna így mondani, de nekik ez akkor is a megváltást jelentette. Ez szintén felveti a rossz beidegződések tisztázásának igényét és annak az átgondolását, hogy a rendszerváltást követően – amikor már lehetett volna nyíltan beszélni a vészkorszak után tiltólistára került magyar holokausztról – miért nem a múlt megértésének szándéka felé fordult a társadalom, miért inkább az önfelmentő emlékezetpolitika által kínált válaszokat fogadta el készségesen.
MÁÁ: Jó példa erre a Szabadság téri emlékmű sugallta történelemkép. A körülötte kialakult indulatok jelzik, hogy egy máig feldolgozatlan társadalmi traumáról van szó, ahol még dolgunk van. Mi is tapasztaltunk némi értetlenséget és szorongást mind a fiatalok – akik nem igazán értették, mi közük van mindehhez –, mind az interjúalanyok részéről. És bár sokuk feltette a kérdést, hogy miért is fontos mindez egy keresztény egyetemre járó hallgatónak, mindannyian részt akartak venni, mert ők is tudják, hogy mennyire fontos erről beszélni a felnövő generációknak. A zsidó-keresztény megkülönböztetés ebben az esetben szintén egy olyan problémakör, amivel foglalkozni kell, hiszen az egész mögött egyrészt a régmúlt téves szóhasználata áll, másrészt az a tény, hogy a hétköznapi emberek szintjén elmaradtak a bocsánatkérések.
SR: Akkoriban a keresztény szó annyit jelentett, hogy nem zsidó, sőt, ez a jelentéstartalom a mai nyelvhasználatban is jelen van még, ebben a diszkriminatív értelemben. Magamon is megfigyeltem, hogy kerülöm, mert nagyon nem mindegy, mikor milyen kontextusban használjuk. Olyan megkülönböztetést hoztak létre, amelynek semmi köze nem volt a valláshoz, nem véletlen, hogy az archívumokban számtalan kép tanúskodik arról, hogy sárga csillaggal a mellükön ülnek emberek katolikus misén vagy istentiszteleten. Egyszerűen magyar emberekről volt szó, akiket szintén magyar emberek fosztottak meg a jogaiktól pusztán származási alapon.
| ||
magyarnarancs.hu: Az első vetítésen megtelt a Párbeszédek Házának terme, és ha jól tudom, továbbit is terveznek. Ezt követően a filmek az OSA Archívumban, a Holokauszt Emlékközpontban, az 56-os Intézetben és a Pázmány bölcsészkarán lesznek nézhetők és kutathatók. Nem gondoltak rá, hogy nagyobb nyilvánosságot kapjanak?
SR: Volt róla szó, de arra jutottunk, hogy nem szeretnénk atrocitásnak kitenni a szereplőket, amire sajnos van esély a mai magyarországi viszonyokat figyelembe véve. Már az első médiamegjelenésünk sokatmondó volt egy szélsőjobboldali portálon, ahol azzal a felütéssel nyitottak, hogy lám-lám, már a keresztények is erről beszélnek. Ki kell mondani, micsoda bátorság volt a szereplőkben, akik életük legtraumatikusabb élményeiről beszéltek egy olyan helyzetben, amikor a Jobbik elképesztő mértékű választási arányokat ért el.
MÁÁ: A Kende Péterrel készült filmben van egy jelenet, amiben minden benne van. Áll kint a gangon, és éppen a házban, kémikus barátjával együtt működtetett irathamisító műhelyről beszél, amikor az operatőr észreveszi, hogy mögötte egy Jobbik-zászló leng a korlátról. Egy tapasztalt filmes valószínűleg kihasználta volna ezt a meredek ellenpontozást, a hallgatók viszont ledermedtek, és láthatóan azon voltak – bár nem tudták teljesen eltüntetni –, hogy kivágják a kellemetlen részletet. A zászló egyébként már nincs ott, mert amikor kitettük ezt a rövid részletet az esemény Facebook-oldalára, a lakók szinte azonnal írtak, hogy már korábban levetették a közösség nyomására.
