Bár a kisgazdakavarok miatt egy ideig veszni látszott a kezdeményezés,

a politikai akarat és a szakmai szándék megvan - a helyiek kebelét viszont még félelmekkel vegyes kétségek dúlják.Atermészeti értékek védelmére a hetvenes évek közepén figyelt fel az akkori kurzus, a kezdeményezők azonban Nyugat-Európában élő Nobel-díjas tudósok voltak. Festetics Antal, Konrad Lorenz és egyéb tekintélyek fordultak a kormányhoz meg Kádár Jánoshoz, hogy lenne bőséggel mit óvni Magyarországon. A hatalom rámozdult a kérésre, a Hortobágy, a Kiskunság, Aggtelek és a Bükk így került fokozott védelem alá. Az Õrség - egyedüli dunántúli helyszínként - bekerült a körbe, de a termőtalaj javítását célzó meliorációs program éppen ekkor ért a régióba (vagyis a nem túl jó minőségű szántók dréncsövezése, a többlet esővíz elvezetése). A vízzáró őrségi agyag persze remekül ellenállt a csövezésnek, de, ahogy egy szakértő fogalmazott akkoriban, "nem mindent a logika és a szakma diktált". Az akkori megyei pártvezetés sem forszírozta a park létrejöttét, míg mások úgy emlékeznek, hogy az őrségiek sem örvendeztek túlságosan miatta, ám a lényeg: a lehetőség elúszott. A nemzeti park helyett megalakult az ország legnagyobb tájvédelmi körzete, 38 ezer hektáron - méretével kenterbe verve több nemzeti parkot.

Kasza a határban

A határ közelsége miatt amúgy is elzárt, a nagyipart csak hírből ismerő terület lakói tájvédelmi körzet nélkül is harmóniában éltek a természettel. "Az őrségi parasztnál nincs nagyobb természetvédő. Tudta, hogyan és mikor kell kaszálni, amikor kiment az erdőre, látta, hogy melyik fa kívánkozik ki az erdőből, melyiknek van ott a helye, és csak annyit hozott be, amennyi kellett" - ecsetelte az akkori viszonyokat a Narancsnak az egyik gazdálkodó, megerősítve, hogy a tájvédelmi körzet különösebben nem izgatta a helybelieket, még akkor sem, ha éppen olyan természeti ritkaságokon gazdálkodtak, mint a szőcei tőzegmohaláp. "Annak idején a rétet, ahol a tőzegmoha van, a parasztember évente kétszer lekaszálta, szinte leborotválta, az utolsó szál szénát is lehúzta róla, gondolom én, ezért is maradt meg a moha évszázadokon át. Nekünk fel sem tűnt, amíg fel nem fedezték, hogy micsoda érték és különlegesség. Amikor átvették a gondozását a természetvédők, eléggé pusztulásnak indult. Nem vágták már, csak egyszer, meghagytak valamennyit a fűből, a szénát pedig kezdetben nem gyűjtötték be róla, mostanra igencsak veszendőben van."

A magyar tarka

Ha volt aranykora az Õrségnek, akkor az a magyar tarka mintájú szarvasmarhához köthető. A jó minőségű tejet adó és egyben húsmarhának is kiváló fajta pályafutása valamikor a múlt század végén kezdődött, amikor a térséget a vasút bekapcsolta a gazdasági vérkeringésbe. Egyre többen foglalkoztak a tartásával, és ezzel nőtt az irtásterületek nagysága - a legelőket az erdőkből hasították ki. Ezek az idők a kilencvenes évek elején értek véget, amikor összeomlott az őrségi mezőgazdaság (is), az erdők pedig fokozatosan visszahódították az egykori legelőket, vagyis minden a természetes állapotba alakult vissza, foglalta össze 100-120 év gazdaság- és természettörténetét dr. Markovics Tibor, a Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság igazgatóhelyettese - ehhez a szervezethez tartozik az Õrségi Tájvédelmi Körzet.

"Az őrségi ember a rendszerváltás előtt úgy számolt: két bikát felnevel és lead, akkor vehet egy Zsigulit, egy bikából pedig megvolt a Trabant. A nyolcvanas évek végéig ment ez, kiegészítve a disznózással, a TSZ-KER akkoriban helyezte ki a malacokat. Jól éltek az emberek, nem is nagyon jártak el dolgozni az Õrségből, bőven adtak nekik munkát az állatok. Az egésznek a titka a szakszövetkezet volt, a téesszel ellentétben ide nem erőszakkal vitték be a népeket, akik megtarthatták az őseik földjét. Azon éppen annyi termett, amennyi a saját állataiknak elég volt. A rendszer működött. A téeszek, szakszövetkezetek összeomlásával vége lett a jó világnak. Az üzemeket szétmarták, az ipari részt kivették a vezetők, az állattartásnak csaknem vége, a felvásárlás olyan, amilyen, a tejátvételről ne is beszéljünk. Ha a nemzeti parkról beszélünk, akkor azon kellene gondolkodni, hogyan lehet segíteni azokat, akik még ezek után is gazdálkodni akarnak" - emlékezik vissza az Õrség szép napjaira a környék egy vállalkozója.

Civilek a pályán

A nemzeti park gondolata, ellentétben az első kísérlettel, társadalmi kezdeményezésre indult, természetvédelmi csoportok, tudósok, kutatók fogtak aláírásgyűjtésbe. Végül háromezer aláírással - pártok, szervezetek, gazdálkodók, cégek - megtámogatott petíció került a Horn-kormány szakminisztériumába. (Az érintett polgármesterek nem mindegyike értett egyébként egyet a felhívással.) A minisztérium helyettes államtitkára, Tardy János összehívott egy megbeszélést, amin a kezdeményezők mellett neves szakmai stáb is részt vett, köztük akadémikusok, akiknek arra a kérdésre kellett válaszolniuk, hogy alkalmas-e a terület nemzeti parknak. Az igen válasz mellett az is nyilvánvalóvá vált, hogy a végső döntéshez alapos kutatásokra lesz szükség. (A leendő nemzeti park része a Szentgotthárdtól délre található Vendvidék is.) A munkát Bartha Dénes professzor vezetésével végezte el egy csoport, a kutatás eredménye több kötetre rúgott, és 2000 elejére készült el.

A nemzeti parkról legközelebb akkor lehetett hallani, amikor az első kisgazdaválság begyűrűzött a Környezetvédelmi Minisztériumba. Kideríthetetlen, ki látta el Turi-Kovács Bélát azzal az információval, hogy az őrségiek a hátuk közepére sem kívánják a parkot, mindenesetre az új miniszter első nyilatkozatai arról szóltak, hogy az erős ellenállás miatt nem lesz az egészből semmi. A miniszter később kihelyezett környezetvédelmi bizottsági ülésen tájékozódott a polgármesterek véleményéről. Minthogy nem tapasztalt ellenséges hangulatot, megbízta a Fertő-Hanság Nemzeti Park munkatársait, hogy fogjanak neki a szervezésnek. Dr. Markovics Tibor elmondása szerint számos helyen falugyűlést tartottak, és igyekeztek válaszolni a kérdésekre.

A nép pedig kérdezett. A gazdálkodókat elsősorban az érdekelte, művelhetik-e a földeket abban a formában, ahogy eddig, a vadásztársaságok aggódtak, hogy nem vadászhatnak, ebben jó szövetségesre találtak azokban a falusiakban, akik már azt fontolgatják, abbahagyják a termelést a mérhetetlen vadkár miatt. (Az Õrségben úgy elszaporodott a vad, hogy nemcsak a mezőn lévő termés végzi gyakran szarvaseledelként, de a kiskerti zöldség is, hiába teszik éjszakára közvetlenül a konyhaajtóba. Kerítés híján szabad a bejárás az udvarokba.) A nemzeti parktól sokan azt remélték, hogy konkrét anyagi haszonnal jár, azaz - akárcsak külföldön - a magyar gazdálkodó is kap támogatást, kompenzációt. Amikor kiderült, hogy nincs közvetlen biznisz, hanem csupán a pályázatok elbírálásánál jelent majd előnyt a nemzeti park, többen csalódtak.

"Hagyományőrzés és természetvédelem, ez a nemzeti park gondolata. Az Õrségben sok minden megmaradt a múltból, sok minden újraéleszthető. Igyekszünk megőrizni azt, ami az évszázadokkal ezelőtti képből máig él - építészetben, mesterségekben, gazdálkodásban. Másutt már sehol nem látni szálaló erdőgazdálkodást, ami annyit jelent, hogy nincsen tarvágás, az erdő gyakorlatilag örök. De semmi esetre sem célunk valamiféle skanzen létrehozása, mint mondjuk Hollókőn. Mindent a maga természetes állapotában szeretnénk láttatni, ezért is örülünk annak, hogy gazdálkodnak az emberek, nem akarjuk semmibe belekényszeríteni őket. De lesznek nehézségek, hiszen a szeres településszerkezetet, ami szintén hozzátartozik a tájhoz, szeretnénk megőrizni. A tájba illő építészetről már jó tapasztalatokat szereztünk a Hanságban, akármit ott sem lehet felhúzni. De ez nehéz dolog, hiszen hogyan írjam elő, hogy a drágább anyagokat használják fel az emberek az építkezéshez, amikor pontosan tudom, hogy milyen rossz anyagi körülmények között élnek. A kompenzációnak meg kell jelenne a természetvédelmi törvényben" - igyekezett dr. Markovics Tibor láttatni, hogy a hivatalos természetvédelem helyzete sem könnyű.

Gazparkban a miniszter

A nagyrákosi millenniumi zászlóátadáson a környezetvédelmi miniszter ismét tájékoztatót tartott a polgármestereknek a tervekről. A község elöljárója, Németh Istvánné Baksa Eszter, aki egyben gazdálkodó is, megkocsikáztatta Turi-Kovácsot, és megmutatta neki a határt: az egykor virágzó földeken néhol akkora gaz nő, hogy rókát lehet vadászni benne.

"A legnagyobb gond, hogy teljesen megszűnik a gazdálkodás, egyre kevesebb az állat, ráadásul rendezetlenek a tulajdonviszonyok. Az itt élő ember mindig igényes volt a házára és a mezőjére, de most már csak a portájára büszke. Úgy éreztem, a miniszter úr nem igazán ismeri az őrségi valóságot, mert ami az útról látszik, az csak a kirakat. Ez így egyelőre gazpark, nem pedig nemzeti park. Nagyrákos nem volt olyan szerencsés helyzetben, mint a szakszövetkezethez tartozó falvak, miután itt széjjelment a téesz, az emberek közömbösek lettek a gazdálkodással szemben, az istállónak a nevét sem akarják hallani, a földeket nem használják, azok máshonnét jöttek kezén vannak. És nem csak itt fogynak a gazdálkodók. Kondorfán, ahol a kárpótlás után egy testvérpár halálig haragudott egymásra egy kaszavágásnyi földért, most gazosak a földek. A tejnek nincsen ára, a gépek drágák. Visszafele bemutattam az udvaromat a miniszternek: 45 éves Dutra, 30 éves Ferguson traktor, osztrák lomtalanításon vásárolt bálázó."

Turi-Kovács Béla a sajtótájékoztatón az avatót jövő tavaszra ígérte, miután egyeztetett a negyvennégy település polgármesterével. A többség megértette, hogy a lépés fejlődési lehetőséget hoz a térségnek, mondta a miniszter, s hozzáfűzte, bár néhol népszavazást szerettek volna, mindez nem lehetséges, hiszen a park létrehozása nem lakossági igény, hanem "szakmai megalapozottság kérdése".

Török Tibor