Kieselbach Tamás: ´szintén mondom, hogy ez a dimenzió egyáltalán nem foglalkoztat. Tudok róla, de nem tartom nagyon fontosnak. Persze örülök, ha ismerik, amit csinálok, de arról nem nagyon van fogalmam, hogy mennyire vagyok benne a magyar kulturális közéletben. Nem is ez az elsődleges célom.
MN: Hanem mi?
KT: Maguk a festmények és a hozzám közel álló művészet megismerése, gyűjtése, rendszerezése és megismertetése.
MN: A galéria építészetileg kicsit olyan, mint egy hagyma, egyre beljebb és beljebb jut az ember, újabb és újabb rétegek nyílnak meg előtte, és minél beljebb kerül, annál elképesztőbb mennyiségű tárgy, de főleg művészeti album, könyv, tudományos mű található a polcokon. Minek tartja magát inkább, tudósnak vagy műgyűjtőnek?
KT: Én magamat a képekkel élő, a képeket értő és szerető embernek tartom, és a tudósok által képviselt világ nem a sajátom, azt valamiképpen száraznak és életszerűtlennek érzem. ´k szövegek és adatok halmazát írják le olyasmiről, ami engem tárgyként érdekel, méghozzá olyan tárgyként, amelyből vissza lehet következtetni nemcsak arra az emberre, aki készítette, hanem arra is, aki megvásárolta. Általuk magamat is egyre jobban megismerem.
MN: Segítene abban, hogy a Narancs olvasói is megismerjék önt? Így lehetne talán a legjobban leírni azt az utat, amit valaki a nagy sikerig megtesz.
KT: Akkor azzal az általános, de nekem nagyon fontos mondattal kezdem, hogy nagy szerencsémre soha nem kényszerítettek semmire. Nem kellett semmiféle magas elvárásnak megfelelnem, vagy valamilyen kijelölt utat bejárnom. Így történt, hogy rátaláltam arra, ami a legjobban érdekel, és ahol a saját örömömet és sikerélményeimet megtalálhattam. Lehet, hogy kicsit viccesen hangzik, de négyéves voltam, amikor találtam egy "kincset". Az erdő szélén, a fűben rábukkantam egy nagy és csúnya, de eléggé értékes pecsétgyűrűre. A szüleim megdicsértek, és rám ragadt, hogy kincseket találok. Későbbről is származik néhány jó családi történet a kincsek megtalálásával kapcsolatos képességemről. Apám egyébként megőrizte a gyűrűt, és amikor elvégeztem a gimnáziumot 1982-ben, ebből tudtam kifizetni életem első olaszországi utazását. Korábban, még tizennégy éves koromban kezdtek komolyabban érdekelni a régiségek. Remegtem az izgalomtól egy-egy tárgy láttán.
MN: A családban, a lakásban régiségekkel volt körülvéve?
KT: Átlagos polgári háztartás volt. Nem voltak benne kifejezetten műtárgyak, de nagyapám nem dobott ki semmit. Így a sokféle kacat között volt olyan, ami később igazi régiségnek számíthatott. A háború előtti tárgyak számomra valami különleges, szép, ismeretlen, izgalmas világot jelentettek. Miközben azokat a tárgyakat, amelyek a saját gyerekkoromban kerültek a házba - talán, mert az egész országot rondának tartottam -, nagyon megvetettem. A tárgyak irányába menekültem tehát visszafelé.
MN: Ez mit jelentett? Már akkor gyűjtötte ezeket?
KT: Igen. Legnagyobb szerencsémre anyám szívesen adott kölcsön pár hónapra 1000-2000 forintot, hogy megforgassam a pénzét, és büszke volt, ha többel tértem haza. Apám pedig munka után gyakran vitt ki Szentendrére, ahol akkor az országban az egyetlen, de nagyon jó műkereskedés létezett, tele gyönyörű tárggyal. Tizenhat éves koromban elhatároztam, hogy műkereskedő leszek.
MN: De ha jól emlékszem, azokban az időkben, 20-25 évvel ezelőtt nem volt gyakori választás egy tizenéves fiú számára a műkereskedelem.
KT: Sokáig alapvetően kívülálló ember voltam. Állandóan jártam a lomtalanításokat, a műgyűjtő klubokat, az Ecserit, és persze egyre több műkereskedővel kerültem kapcsolatba. Arról pedig, hogy minek mi az ára, alapos tanulmányokat folytattam, mégpedig úgy, hogy hetente többször is bementem a belvárosba, és végignéztem az összes régiségboltot, azok naponta változó kínálatát, hogy tájékozódjam, mi lett drágább, mit adtak el. Nincs az az egyetem, ahol ennél többet meg lehetne tudni a tárgyakról, a műgyűjtésről.
MN: Mikorra tehető az az időszak, amikor úgy döntött, hogy elsősorban a festészet, méghozzá a huszadik század érdekli a legjobban?
KT: Mindig is vonzódtam a képekhez. A legbeszédesebb tárgy a festmény. Amikor egy idő után elkezdtem szisztematikusan végigjárni a világ múzeumait, rájöttem, hogy mennyire izgalmas dolog egyre beljebb kerülni ebbe e világba. Napokat, heteket töltöttem egy-egy múzeumban. Kívülről megtanultam a kiállított képeket.
MN: Ez mit jelent?
KT: Hogy pontosan emlékezzek, és akár el is tudjam mondani fejből az adott képet, hogy hány alak van rajta, azok milyen irányba néznek, milyen holmit viselnek, hogyan van szignálva, milyen a kép felülete, az arányrendszere stb. Ezért aztán egy idő után egyre közelebb kerültek hozzám a festmények, még közelebb, mint a többi műtárgy.
MN: Mennyire volt meghatározó, hogy milyen korból való az a tárgy, amelyet megvásárol?
KT: A régi és újabb tárgyak egyformán érdekeltek, sokáig csak az 1945 előtti műtárgyakat kerestem. A vásárláskor sok mindent figyelembe vettem, nem feltétlenül a kor vagy az érték volt a döntő. A saját ítéletemben bíztam, azt vettem, amit jónak tartottam. 1995-ben egy kicsi galériát nyitottam a Falk Miksa utcában. Nagyon hamar rengeteg tárgy gyűlt össze, és mivel a legtöbbet nem tudtam kitenni, bemutatni, nagyon szerettem volna egy nagyobb helyet. Lakást akartunk venni a feleségemmel, de amikor megtudtuk, hogy az egykori kávéház helyén működött és régóta bezárt Paprika csárda eladó, elhatároztuk, hogy inkább galériára költjük az összegyűlt pénzünket. Nagy szerencsével sikerült megvennünk ezt a szép helyiséget.
MN: Mi volt a cél, milyen galériát akart?
KT: Klasszikus képgalériát, ahol igazán jó minőségű, régebbi és újabb korokból származó festményeket lehet vásárolni. Kezdetben ez elegendő is volt, később, a piac változásával aukciós házat is alapítottam.
MN: Hogyhogy elsősorban klasszikus magyar festészetet gyűjt és árusít? Jól jegyzik a világban?
KT: Nem, egyáltalán nem jegyzik jól, alig ismerik. Ezért viszonylag olcsón lehetett hozzájutni. Az imázsa, a presztízse még nem épül bele az árba.
MN: Joggal van így? Nem is elég jó minőségű a magyar festészet?
KT: Véleményem szerint a második vonalat mindenképpen elérjük, ami elég nagy dolog. Még ha a magyar köztudatban sokan sokkal magasabbra is szeretnék értékelni. Első vonalban csak a világ legjobbjai vannak.
MN: A napokban egy igazán hozzáértő franciával beszélgettem, és azt kérdeztem tőle, mit nevezne nálunk ötcsillagos vendéglátóhelynek. Mire kérdő tekintettel nézett rám, és azt mondta: ötcsillagos? Hiszen még Franciországban is jó, ha háromcsillagosnak nevezhető helyet találunk. Magyarországon a kétcsillagosnak is örülni kell. Vagyis mi magyarok szeretjük túlértékelni magunkat. A művészetben is ez a helyzet?
KT: Pontosan ugyanez. Mert vágyunk rá. Ha azt mondanánk, hogy ki tudunk szorítani magunkból egy "háromcsillagos helyet", akkor hazudunk. Az olyan, mintha nagy ráfordítással, külföldi alapanyagokból készülne az egyestés vacsora, a konyhában a tíz legjobb magyar séf három tál ételt készítene, aztán a sikeres este után kiderülne, hogy egyébként az év többi napján ez így megismételhetetlen. Azért örülök, hogy ez szóba került, mert én magam most épp egy olyan könyvön dolgozom, amely a magyar festészetet úgy akarja beállítani, hogy a lehető legeslegjobb arcát mutassa, esetleg még annál is egy kicsit jobbat.
MN: Jó az, ha megtévesztjük a világot?
KT: Szerintem kötelességünk megtéveszteni.
MN: Mert?
KT: Mert Radnótitól sem az átlagos vagy közepes, íróasztalon felejtett munkákat kell lefordítani és megismertetni a világgal, hanem a legjobbakat. Hogy ő is a legjobbakkal versenyezhessen. Az sem hazugság, ha egy nő kicsinosítja magát, és a legjobb formáját mutatja.
MN: Mi lesz ebben a könyvben?
KT: A legjobb magyar festészet. Lehet, hogy lesz benne olyan magyar festő, akinek az egyébként gazdag életművét csak két kép reprezentálja - az a kettő, ami igazán jó. Tudom, hogy ez csúsztatás, de elkerülhetetlen. Képzőművészetünk nem annyira gazdag, hogy bárhová nyúljunk, mindenhol remekműveket találjunk. Nekünk tudatosan menedzselnünk kell a magyar képzőművészetet, annak legjobb formáját kell bemutassuk. Erre a világ számára újonnan felfedezett művészetre példa lehet az íreké, ahol a képeik árának felfutásában is tükröződő elismertségük régebben kezdődött. Gazdaságilag is előttünk járnak. A közelmúltban például két ír kép kelt el egy nemzetközi aukción 1,8, illetve egymillió angol fontért. Ilyen és hasonló eredmények máshol 15-20 éves múltra tekintenek vissza, így tudták elérni mára a "négycsillagos" kategóriát.
MN: Nekünk vajon mennyi időre lenne szükségünk?
KT: Kevesebbre, mint az elődeinknek, mert mára minden felgyorsult. Rendeztem már olyan árverést, ahol Szinyei Merse Pál Parkban című képét 620 000 márkáért adtam el, egy másik aukción pedig Orbán Dezső csendéletét 370 000 márkáért, de az interneten szervezett árverésen is váratlanul magas árakat fizettek az ott bemutatott tárgyakért.
MN: Ez hogyan zajlott?
KT: Valószínűleg annak köszönhettem a sikert, hogy kombináltam az online-t és az offline-t. Meg is lehetett nézni a képeket életben, de a számítógépről lehetett tájékozódni az árverési anyagról. A közeljövőben Magyarországon nem hiszek az olyan internetes aukció erőteljes térnyerésében, ahol jelentős műtárgyak csak virtuálisan láthatók és vásárolhatók meg. A kombinált aukción tíz képről volt szó. A bejött összeget egy olyan alapítványnak adományoztam, amely rászoruló gyerekeket támogat. Tehát az is fontos volt, hogy én magam nem akartam ebből pénzt csinálni.
MN: Mi az alapvető célja a leendő könyvvel?
KT: Hogy olyan korszakos mű legyen, amelytől kezdve másként tekintenek külföldön a magyar művészetre.
MN: Miért éri meg egy magángalériásnak, hogy a saját pénzén, horribilis összegért ilyen jó cselekedetet hajtson végre?
KT: Először is, mert fontosnak tartom, így szívesen áldozok rá. Másodszor, mert ez az, ami - a beszélgetésünk elejére visszautalva - összeköt a tudománnyal. Tartozom magamnak ezzel a könyvvel, szeretném megmutatni, hogyan látom én a magyar klasszikus modern festészetet - az elmúlt 22 év külföldi múzeumlátogatásai, kiállításai alapján kialakult értékrendem ismeretében -, mivel mindenki másnál több képet láttam ebből a korszakból magángyűjteményekben, múzeumokban, múzeumi raktárakban, piacokon, boltokban, aukciókon.
MN: Ezek szerint - persze nem akarok túl nagy anyagi indiszkréciót elkövetni - a galéria finoman szólva rentábilis vállalkozás?
KT: Ha az ember türelmes, akkor egy idő után ez a munka meghozza a gyümölcsét. Aki mást mond, az hazudik. Ha nem mennének jól a galériák, akkor bezárnának.
MN: Hány működő galériáról tud Budapesten?
KT: Három-négy jelentős aukciós házról és 100-200 jól-rosszul működő galériáról. Minél több van, annál biztosabban lesz köztük jó minőségű. Fontosak az új színek és gondolatok. Ezek erősítik a piacot.
MN: Létezik ma műkereskedői piac Magyarországon?
KT: Úgy mondanám, hogy kvázipiac létezik.
MN: Ez mit jelent?
KT: Hogy van már eladás is, és van vétel, de minden csak olyan, mintha igazi lenne. Várható, hogy rövidesen alánő majd a valóság. Egyelőre a sűrűségi szintje még nem éri el az igazi piacét, azét, ami külföldön működik. De erősen abba az irányba haladunk.
MN: Min mérhető ez a "sűrűségi színt"?
KT: Amikor például egy jelentős festő életmű-kiállítása megindítja a vásárlást. Ilyesmi még nem történik meg nálunk. A közvetlen hatás még nem működik. De ha ez rövidesen egy gazdag ország lesz, akkor minden úgy fog működni, ahogy kell.
MN: Azt többször említette, hogy a kísérleteiért vagy a könyveiért befolyó összegeket alapítványoknak adja. Miért?
KT: Én gyűjtő, műkereskedő és művészettörténész vagyok egy személyben. Mivel meg tudok élni a képeim eladásából, az egyre jobb aukcióimból, megtehetem, hogy a kísérleteimet ne a pénz miatt folytassam. Én mindig nagyon nagyra tartottam azt, amit Soros György csinált. Persze nem gondolom, hogy hozzá lehetnék hasonló, de tetszik az attitűdje, aminek az a lényege, hogy a profizmus hozza a pénzt, és amit abból lehet, elkölti ott, ahol arra mások rászorulnak.
Váradi Júlia
