A doni hadisírok utóélete

Holtukban sem

  • Kovács Péter
  • 2013.02.10 12:01

Belpol

Hetven éve, 1943. január 12-én indult a szovjet hadsereg offenzívája, amely elsöpörte a 2. magyar hadsereget a Don-kanyarnál. Az elesett magyar katonák azóta sem leltek végső nyugalomra: napjainkban is zajlik az évtizedes vita újratemetésükről civilek és a Honvédelmi Minisztérium között.

"Ami ott folyt exhumálás címszó alatt a '90-es évek vége körül, az tulajdonképpen hullagyalázás volt - mondja Mártha Tibor fényeslitkei polgármester, a Don Menti Magyar Honvédsírok Gondozására Alapítvány elnöke. - Műanyag zsákokba szedték a maradványokat a munkások, miközben semmilyen magyar szakmai felügyelet nem volt. Kibontottunk pár zsákot, és láttuk, hogy az egyikbe a koponya, a másikba pár nagyobb csont, a harmadikba pedig a 'maradék' volt belerakva, miközben mindhárom zsákot földdel töltötték ki, hogy a súly meglegyen. Így lett egy halottból három is akár papíron, ami nyilván valakinek anyagilag jól jött az orosz államadósság fejében végzett tevékenységnél. Mára oda jutottunk, hogy gyakorlatilag minden egykori magyar katonai temetőben lehetetlenné vált a név szerinti azonosítás, például fogalmunk nincs, hogy a rudkinói központi temetőben ki lett eltemetve. Legalább kívánatos lett volna az újratemetéskor az elhunyt adatait tartalmazó rozsdamentes fémlapot tenni a sírokba."

Nézőpontok

Mártha évek óta kritizálja a doni exhumálási gyakorlatot, bár sorozatos beadványai miatt korábban még a katonai főügyészségre is beidézték. Azt viszont elismeri, hogy az általa bírált gyakorlat főleg az "1997-től induló állami beavatkozás kezdetén" volt jellemző. Ezt követően elsősorban a Hadtörténeti Intézet vezetésével "mentették a menthetőt" a hadisírgondozók. Mostanra azonban nincs mit: a doni nagy temetőkben az exhumálások befejeződtek, Mártha nagy bánatára a civilek, a hozzátartozók kizárásával. Ő egyébként abban sem biztos, hogy szükség volt a halottak "összevonására", hiszen bár jelenleg kiválóak az oroszokkal (főleg a helyi egyházi szervekkel és a lakossággal) a kapcsolatuk, egy oroszországi nacionalista kurzusváltásnak akár újra célpontjai lehetnek az egykori megszállók temetkezési helyei. A tevékenységéért 2012-ben a Magyar Érdemrend tiszti keresztjével jutalmazott (és az érdemrendjét a Donnál eltemető) Márthánál egyébként kevesen ismerik jobban az egykori harcok helyszíneit és temetkezési helyeit a Don-kanyarban; 2013-ban már harmincötödik csoportját fogja végigkalauzolni az egykori harcmezőn egy tíznapos túra keretében, bár - mint maga is megjegyzi - a költségek miatt és a hozzátartozók elhunytával "egyre kevesebb jelentkezővel".

Mártha állításait visszautasítja és erős csúsztatásnak tartja Maruzs Roland őrnagy, a Honvédelmi Minisztérium (HM) Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztályának osztályvezetője. Szerinte a magyar fél részéről valóban nem mindig volt jelen szakértő a helyszínen, de az anyagi lehetőségek és a pár fős létszámmal működő hadisírgondozó szervezet keretei között nem is lett volna ez megvalósítható. Az orosz partnerszervezet minden exhumáláson pontos jegyzőkönyveket készített, amelyeket átadott a magyar félnek. Maruzs úgy véli, hogy aki az exhumálás területén minimális jártassággal rendelkezik, az tisztában van azzal: több mint 50 évvel az események után a sokszor tömegsírban eltemetett katonák maradványait nem mindig lehet azonosítani. Ehhez antropológiai vizsgálatok vagy sok esetben DNS-vizsgálat szükséges, ami 27 000 maradványnál mérhetetlen költségeket jelentett volna, és a doni katonatemetőinkből valószínűleg máig nem lenne semmi. A jegyzőkönyvekből egyébként pontosan kiderül, hogy kit lehetett azonosítani. Az alumíniumból készült, 1936 mintájú azonossági jegytok sem minden esetben maradt meg olyan állapotban, hogy leolvasható lett volna a rajta lévő perforált, tízjegyű azonossági szám. A köznyelvben csak "dögcédula" néven ismert jegytokon belül elhelyezett papírból készült azonossági jegy és sebesülési jegy pedig a legritkább esetben maradt fönn olvasható állapotban. Ezért született az a döntés, hogy azokból a temetőkből, ahol volt exhumálás, az összes egykor ott eltemetett neve fölkerüljön a rudkinói gránittáblákra. A maradéktalan azonosítást csak a háború után egy-két esztendővel lehetett volna megvalósítani, de a Szovjetunióban erre nyilvánvalóan nem kerülhetett sor. Maruzs szerint az, hogy több mint 50 évig kellett várni, semmi esetre sem azok bűne, akik kezdeményezték és végrehajtották ezt a nem könnyű feladatot.

Lajstromok

Sokan azért vádolják szakszerűtlenséggel a mindenkori honvédelmi vezetést, mert az azonosításhoz nem használta fel a meglévő irattári anyagokat. A HM a II. világháború alatt meglepő pontossággal vezette a haláleseteket és a temetkezési körülményeket, még a heves harcok alatt is elvárták a csapatoktól a hősi halottakról szóló részletes jelentéstételeket. A HM 22. (veszteségi) osztálya összegezte a csapatoktól és tábori lelkészektől beérkező adatokat, majd a katonák veszteségi kartonján feltüntette őket. Az 1943. januári katasztrófáig pontosan dokumentálták a doni hadsereg temetőinek adatait is, sok helyen térképvázlatokkal kiegészítve. Ezt az óriási adathalmazt azonban csak 1947-ig használhatták a hozzátartozók információszerzésre, a nyilvántartás politikai okokból előbb süllyesztőbe került, az 50-es években pedig nagy részét megsemmisítették.

A szakszerűtlenség vádjára Maruzs őrnagy úgy reagált, hogy amíg a veszteségi dokumentumok nem kerültek elő a honvédség központi irattárából, addig értelemszerűen nélkülük folyt az exhumálás, amint azonban Bús János és Szabó Péter kutatásai eredményeként 1999-ben napvilágot láttak a korabeli temetőkataszterek és vázlatrajzok, a további feltárások ezek segítségével zajlottak. Amíg Bús vezetése alatt volt a hadisírgondozó szervezet, az alezredes többször is járt a helyszínen, személyesen felügyelte és irányította szakmailag az exhumálásokat. Az előkerült maradványokat minden esetben úgynevezett "exhuma" koporsóban temették el, a központi temetőkbe történő összevonáskor pedig a majd százéves hadisírgondozó szakmai múlttal rendelkező német és angol mintát követték. A központi temetők minden esetben nagyobb biztonságban vannak, mint az elszórt kisebbek, és persze a gondozás költségei is kisebbek.

A bírálók nagy része is a német gyakorlatra hivatkozik követendő példaként. A németeknél nem ritka a kiterjedt levéltári kutatásokon túl az antropológiai, sőt esetenként a DNS-alapú azonosítás sem. Az más kérdés, hogy a két világháború között alapított Német Háborús Sírokat Gondozó Népi Szövetség (VDK), bár nagyságrendekkel több pénzből dolgozik, szintén a helyi központosított újratemetéseket támogatja. Általánosságban elmondható egyébként, hogy a világban egyedülálló az az amerikai gyakorlat, amely törekszik minden katonáját hazavinni, akár több évtizeddel később is. Igaz, olyan nagy áldozatokkal járó esetekben, mint amilyen például a normandiai partraszállás volt, a mérvadónak tekintett brit gyakorlathoz alkalmazkodva a csaták helyszínén alakítanak ki jól gondozott temetőket. Míg Nyugat-Európában főleg civil szervezetek, addig keleten a haderőhöz köthető hivatalos szervek koordinálják az újratemetéseket. Közülük is kimagaslik a szovjet idők hőskultuszára támaszkodó orosz Vojennije Memoriali. Megjegyzendő, hogy miközben a szovjet-orosz sírokat már 1947-től megállapodás védte, addig az egyoldalú viszony csak 1995-től vált kölcsönössé, és kezdődhetett meg többek közt a doni temetők feltárása.

Az idő megoldja

Magyar katonai temetők bőven akadtak a Donnál, hiszen a front mögött a veszteségek miatt már 1942-ben hol a falusi temetőkben, hol külön területen kialakítottak magyar részeket. Szabó Péter alezredes-hadtörténész, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főmunkatársa elmondta lapunknak, hogy ezeket jórészt már 1943 januárjában tönkretették az előretörő szovjet csapatok, szemtanúk leírása szerint a sírokat sokszor harckocsikkal legázolva. A magyar arcvonal januári áttörésekor és a visszavonulás alatt elesetteket a kegyetlen téli időjárási viszonyok miatt egyszerűen az út mellett hagyták. 'ket a hó elolvadása után a helyi lakosság temette el, sokszor közös tömegsírban az orosz, német halottakkal együtt, sokszor a megtalálás helyén egy árokban vagy a falusi temetőkben. Ezekről az elhantolásokról semmiféle dokumentum nem maradt fenn. Elvétve azért akadt példa arra, hogy a magyar hadisírok háborítatlanul megmaradtak évtizedeken át, s még az újratemetések kezdetekor is süppedő sírhantok jelezték a sírok pontos helyét. A hadtörténész egyébként osztja a civilek véleményét, miszerint a szakmaiságot nélkülöző és helyenként kegyeletsértő volt a doni áttemetések gyakorlata az 1990-es évek végétől. (Az akkori kaotikus helyzetről lásd: És századunk megyen, Magyar Narancs, 2000. január 20.)

"A doni katonatemetőinkbe jelenleg mintegy 27 ezer fő van áttemetve (19 ezer fő Rudkinóban, 8 ezer fő Bolgyirevkában), ebből több mint 12 ezer főt sikerült nevesíteni a kutatások alapján - tájékoztat a jelenlegi helyzetről Maruzs őrnagy. - A 12 ezer nevesítés sokszor nem konkrét azonosítást jelent, ebben minden olyan személy benne van, akiről tudjuk, hogy egy felszámolt temetőben volt eltemetve, még ha a konkrét csontokról nem is lehetett megállapítani minden esetben az azonosságot. Rudkinóban 50 ezer további olyan név van emléktáblákon feltüntetve, akikről tudjuk, hogy a hadműveleti területen tűntek el."

Éppen a januári harcokban elesettek miatt egyáltalán nem tekinthető lezártnak a doni program Maruzs őrnagy szerint. Jelenleg a német partner aktív a területen, az ő kutatásaik alapján kerülnek elő magyar katonák maradványai is, amiket az orosz partner szállít Rudkinóba, ahol az esetlegesen előkerülő azonossági jegyek, személyes tárgyak alapján próbálják "nevesíteni" az elhunytat. Újratemetésre nagyjából félévente, nagyobb csoportokban kerül sor. A közvéleményt honlapjukon (hadisir.hu) tájékoztatják frissülő adatbázissal, ahol név szerint kereshetők az egykori katonák adatai.

A lassan csillapuló exhumálási vita ellenére abban minden általunk megkérdezett fél egyetértett, hogy 70 év után is erkölcsi kötelesség megadni a végtisztességet az egykori katonáknak. Ebben, ahogyan többen is kiemelték, meglepő módon a Don környéki falvak orosz lakossága a legjobb partner, amely ma már csupán szerencsétlen áldozatokként tekint az egykori megszálló hadsereg tagjaira. Éppen ezért is kínos a kilátogató magyar csoportok számára a magyarázkodás, amikor szóba kerül a magyarországi szovjet emlékművek (például a Szabadság téri) és síremlékek meggyalázása.

Arccal a sírok felé

Az elmúlt években a német szövetség (VDK) irányításával zajlott a katonatemetők kialakítása Magyarországon, s ezek során magyar honvédek maradványai is előkerültek. Babucs Zoltán történész, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa elmondta, hogy e feltárások a 2000-es évek elején nemegyszer sértették a szakmai, kegyeleti, sőt közegészségügyi szempontokat is. Babucs az akkor a Hadtörténeti Intézethez tartozó hadisírgondozás kirendelt ellenőreként rendre részt vett a hazai feltárásokon, és többször tapasztalta a csontok szakszerűtlen, puszta kézzel történő felszedését és zsákokba pakolását is. Az ellenőrzések hatására azonban mára rendeződött a helyzet, megfelelő emberek végzik a munkát.

További gond, hogy a front közelsége miatt egyre hiányosabbak lettek a központi nyilvántartások. Az azonosítás, ha lehetséges egyáltalán, amúgy is igen költségigényes; Magyarországon is épp emiatt húzódott évekig az egyetlen konkrét hazahozatali igény, Fáy Jenő főhadnagy ügye, míg végül 2011-ben újratemette a család a Heves megyei Nagyrédén.

A HM-en belül 13 fővel és alig több mint 10 milliós költségvetéssel működik a Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztály. A jelenleg Töll László alezredes vezette főosztály 2010-ben került a Hadtörténeti Intézettől a minisztériumhoz, hogy 2011-től közvetlen miniszteri, a következő évektől pedig a Narancs információi szerint szorosabb kormányzati ellenőrzés alá kerüljön. Feladat van bőven, hiszen az évtizedekig elhanyagolt hadisírgondozás adós a végéhez közeledő doni exhumálásokon túl a hazai rendezéssel is, miközben az Ukrajnába tervezett központi katonatemetőből a kárpátaljai Dercen községnél eddig csak az emlékmű készült el. A közeledő centenárium miatt jelenleg mindenki az első világégés hadisír-nyilvántartásán dolgozik.

A főosztály tevékenységét 2012 elejétől a hadisírokról szóló törvénymódosítás is segíti, amely a temetőfenntartók kötelességévé teszi ugyan e katonasírok megtartását, ám nem rendelkezik megnyugtató módon arról, hogy kinek kellene majdan gondozni a nem kevés magyar katona maradványait rejtő hantokat.

 

"Sok a tévhit a Don-kanyarról"

A sorra megjelenő visszaemlékezések és történészi munkák ellenére is sok tévhit él a közvéleményben a doni csatáról, véli Szabó Péter hadtörténész, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főmunkatársa.

*

Magyar Narancs: Többször kifejtette, hogy máig az elmúlt rendszer és egyes esszéírók sulykolta sztereotípiák élnek a köztudatban a doni tragédiáról. Az is tévhit, hogy a magyar vezetés szándékosan áldozta fel a 2. hadsereget a német szövetség oltárán?

Szabó Péter: A 80-as évektől megkezdett érdemi kutatások fényében e hipotézis ma már nem állja meg a helyét. A köztudatba viszont makacsul beágyazódott, ugyanúgy, mint a "doni hadsereg" valótlan, 150-200 ezer fős veszteségadata, valamint fegyverzete és felszerelése hazai szinten is mérhetetlen gyengeségének képzete. Az utóbbival kezdve: a magyar politikai és katonai vezetés igyekezett a hazai lehetőségekhez képest a legjobban felszerelni a 2. hadsereget. A trianoni békediktátum megkötései miatt csak az 1938-ban meghirdetett ún. győri programtól kezdődően indult meg a magyar honvédség minőségi és mennyiségi korszerűsítése. 1942 nyarán ennek még csak részeredményei mutatkoztak. A 2. hadsereg felszerelésének és fegyverzetének megfelelő összeállítását a meglévő készletekkel igyekeztek biztosítani, akár olyan áron is, hogy az itthon maradó csapatokat gyakorlatilag "levetkőztették". A hátországban rendelkezésre álló teljes fegyvermennyiség csaknem felét megkapta, és az ország gépjárműállományának felét mozgósították számára. Mindezzel együtt 1942-ben hiába számított a legjobban felszerelt magyar kontingensnek, a 2. hadseregnek súlyos modernizációs elmaradásai voltak a német és a szovjet hadsereghez képest. Különösen szembeötlő - és a későbbiek során végzetes - hiányossága volt, hogy a szovjet közepes és nehéz harckocsikkal szemben kevés alkalmas harckocsival és páncéltörő ágyúval rendelkezett. Utóbbiak pótlására a németek több ízben tettek ígéretet, de ezek nagy része beváltatlan maradt. A honvédséget nem a katonai nagyhatalmak háborújában való részvételre készítették fel, megkésett fejlesztése legfeljebb a szomszédos országok hasonló vagy azt meghaladó hadipotenciállal rendelkező hadseregeivel megvívandó harcokra képesítette. Fegyverzete, szállító járművei, a személyi állománya felszerelésének és ruházatának összeállításakor egy esetleges közép-európai hadszíntér terep- és időjárási viszonyait vették alapul.

MN: Mennyire volt önkéntes és mennyire kizsarolt a Szovjetunió elleni hadjáratban történő magyar részvétel?

SZP: Önkéntes 1942-ben semmiképpen nem volt. A német politikai és katonai vezetés főleg az 1941/42. téli moszkvai szovjet ellentámadás során elszenvedett pótolhatatlan személyi és anyagi veszteségeket követően kezdte - zsarolással és ígérgetéssel - követelni szövetségeseitől a korábbinál lényegesen nagyobb katonai részvételt a keleti hadszíntéri hadműveletekben. Magyarországtól is teljes haderejének (három hadsereg) rendelkezésre bocsátását kérte. Az 1942. januári kétszintű magyar-német tárgyalások során egy hadseregnyire lealkudott eredményt Horthy és a magyar hadvezetés kedvezőnek minősítette, mert a meglevő erők felét érintette e német kérés, és az erdélyi területek elvesztésébe bele nem nyugodott Románia hadserege a keleti hadszíntéren továbbra is nagyobb mértékben "vérzik". A román-magyar háborús veszély valódiságát jól mutatja, hogy a hátországban maradt román alakulatok jelentős része a háború alatt mindvégig a magyar határ mögött állomásozott. A Kállay-kormányt is az egyre nyíltabban hangoztatott román revíziós szándék késztette arra, hogy erőforrásainak nagy részét a háború befejeztével elkerülhetetlennek látszó magyar-román fegyveres konfliktusra tartalékolja.

MN: A 2. hadsereggel tényleg nagy számban küldtek a frontra "megbízhatatlan elemeket"?

SZP: Az emberanyag összeállításánál a cél - feltehetően a fentebb említett megfontolásból - a leginkább kiképzett korosztályok kímélése volt. A magyar politikai és hadvezetést az vezérelte, hogy a 2. hadsereg egyenlően terhelje az ország területét, a hadszíntérre elvonuló sorállomány, vagyis a tényleges szolgálatát töltő állomány nem haladhatja meg a honvédség sorállományának 20 százalékát. A mozgósított alakulatok tartalékállományuk felét vehették igénybe, a fennmaradó hányadot 30-45 év közötti, kevésbé kiképzett póttartalékosokkal egészítették ki. A nemzetiségek - főleg románok és ruszinok - százalékos aránya 20, a munkaszolgálatra kötelezett zsidóké, baloldali mozgalmakban résztvevőké, illetve kisebb részben nemzetiségeké pedig 10 százalék volt a hadsereg élelmezési létszámának egészében.

MN: Mekkora volt a 2. hadsereg vesztesége?

SZP: A 2. hadsereg veszteségéről először a Münnich Ferenc előszavával megjelent, Horváth Miklós által szerkesztett célzatos dokumentumkötetben (A 2. magyar hadsereg megsemmisülése a Donnál, Zrínyi Kiadó, 1958) lehetett olvasni. Az elesettek - forrásmegnevezés nélküli - 147 971 főben megállapított adatát, illetve a más egyéb, 150 és 200 ezer közötti valótlan adatot azóta is számos történész, publicista, politikus, illetve a média területén dolgozó szakember átveszi. Az 1958-as kötet szerkesztője a jelentősen felnagyított veszteségadattal valószínűleg a második világháború még súlyosabb magyar vonatkozású tömegtragédiáiról - a szovjet hadifogoly- és munkatáborok, illetve a német koncentrációs táborok közel 700 ezres magyar áldozatáról - szerette volna elterelni a figyelmet. A 2. hadsereg valós veszteségadatát - többek között az eltűnteknek nyilvánítottak magas száma miatt - feltehetően sohasem fogjuk teljes pontossággal meghatározni. E hadsereg kötelékébe - az 1942 őszén kiérkező felváltó alakulatokkal és menetszázadokkal együtt - 1942 áprilisa és 1943 áprilisa között 250 ezer fő tartozott. Az utólag előkerült s fontos részadatokat tartalmazó dokumentumokat alapul véve 127-128 ezer főre tehető azon honvédek és munkaszolgálatosok száma, akik hősi halált haltak, fogságba estek, illetve megsebesültek a 2. hadsereg több mint egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége alatt. Ezen belül 50 ezren haltak meg, közel ugyanennyien sebesültek meg és - javarészt a szovjet rádió hivatalos jelentése alapján - 27-28 ezer főre tehető azok száma, akikre hosszú és kegyetlen hadifogolyévek vártak.

 

Neked ajánljuk