Tulajdonképpen csak első pillantásra, a politikusi számítás logikája felől nézve tűnik ésszerűtlennek, hogy a német kereszténydemokraták - a CDU - elnöke szembeúszott a többségi árral, és kijelentette, hogy igenis támogatja az amerikai elnök Szaddám Huszein lefegyverzését célzó törekvéseit. Angela Merkel megfogalmazása persze kellőképpen homályos ahhoz, hogy közvetlenül le lehessen fordítani a szokásos és leegyszerűsített kérdésre: akkor most helyesli a háborút, vagy nem helyesli?Ez végül is örvendetes, mert a közbeszédet a felszín, az indulatok felől a hosszabb távú kérdések irányába tolja. A háborúnak ugyanis előbb-utóbb vége lesz, és akkor majd történnie kell valaminek a német- (egyáltalán: európai-) amerikai kapcsolatokban. Nem is beszélve magáról az Európai Unióról, amelynek ha másért nem, a bővítés kapcsán mindenképpen össze kell rázódnia a mostani külpolitikai szétesettségből. Ellenkező esetben az derülne ki ugyanis, hogy mindaz, amiről a bővítés kapcsán szó esett, akár a mellette szóló érvekben, akár a bővítés és a belső összetartás erősítése egymás mellé, sőt szembeállításakor, valójában szemforgatás volt, mert továbbra is a nemzeti érdekek és törekvések jelentik a legfontosabb politikai húzóerőt, az unió pedig nem több, mint ezek fékentartásának és kiegyensúlyozásának az erőtere.
A német kormány politikai mozgásterét eleve behatárolja egyfelől Schröder kancellár bukdácsoló népszerűsége, másfelől pedig az elsöprően háborúellenes közvélemény, amellyel ennyire gyenge lábakon egyszerűen nem lehet szembemenni. A CDU elnöke, akire túl közeli megmérettetés nem vár, megengedheti magának, hogy egy ilyen kevéssé népszerű állásfoglalással profilírozza magát. Ráadásul - vagy tán főként? - Stoiber bajor miniszterelnökkel, a jobboldal előző kancellárjelöltjével szemben is, aki - tekintettel a közelgő tartományi választásokra -
csupán hímez-hámoz
az iraki háború ügyében. Habár Münchenben nem is voltak olyan, tízezreket megmozgató béketüntetések, mint Berlinben, Lipcsében vagy Hamburgban. A kormányt sem ezek a megmozdulások hozzák nehéz helyzetbe, sokkal inkább azok a parlamenti kérdések - a liberális FDP soraiból például -, amelyek azt tudakolják, pontosan hol, kinek és miféle információkat gyűjtenek a NATO német legénységgel dolgozó Awacs felderítő gépei Törökországban. Mindezt talán idealista túlzás abba a kontextusba helyezni, hogy Németország a létét, a szabadságát, de még az egységét is végeredményben az Egyesült Államoknak köszönheti, amint ezt egyes konzervatív kommentátorok megjegyzik. Ugyanakkor nem meglepő az sem, hogy Colin Powell, az elvakult héjának semmiképp sem tekinthető amerikai külügyminiszter, aki annak idején katonaként a belnémet hidegháborús határvonalon is teljesített őrszolgálatot, értetlenül és megbántottan figyeli a német indulatokat.
De nem is annyira Németország, mint inkább a francia külpolitika mutatja továbbra is erőteljes jeleit annak, hogy most már
üti a meleg vasat,
amíg csak lehet, megingathatatlanul fenntartva azt a meggyőződését, hogy lehetséges az elmozdulás egy többpólusú világ felé, és ennek éppen most, éppen az adott összefüggésben célszerű minél erőteljesebb bizonyságát adni. Nem lehet nem felismerni a gonoszkodással árnyalt szellemességet Párizs egy-egy konkrét diplomáciai lépésében. Múlt hétfőn a NATO nagyköveti tanácsában a franciák felajánlották, hogy megfelelő felszerelést küldenek Törökországba egy esetleges iraki biológiai, vegyi vagy atomtámadás gyors felismerésére és a védekezéshez. Az ajánlatot természetesen annak a februári esetnek a fényében kell értékelni, amikor Franciaország elhárította Törökország védelmi igényeit, mondván, hogy ezek csak belehajszolják a NATO-t a háborús logika követésébe. Csakhogy Washington akkor még valóban azt remélte, hogy Ankarától hídfőállást kaphat az Irak elleni akcióhoz, ami azóta tévedésnek bizonyult. Franciaország pedig fényesen bizonyíthatja: lám, nem hátrál ki az atlanti szolidaritás kötelezettsége alól.
Az amerikai-brit-francia érdekellentét-hármast elemző írások az elmúlt hetekben előszeretettel nyúlnak vissza az 1956-os szuezi válság eseményeihez (amelyek egyebek mellett a magyar forradalom nemzetközi összefüggésrendszerét is kijelölték, így aztán hiába vártuk az akár ENSZ-felhatalmazás nélküli amerikai beavatkozást). Az amerikaiak akkor a brit-francia akció támogatását is megtagadták, amiből London és Párizs ellentétes következtetést vont le. A britek azt, hogy érdekeiket
csak amerikai hátszéllel
érvényesíthetik, a franciák viszont azt, hogy magukra kell hagyatkozniuk, amit aztán az afrikai érdekszférájukban végrehajtott katonai akciókkal az évtizedek folyamán többször meg is tettek. Hogy ez az atlanti szolidaritással miként harmonizál, ezen is el lehet gondolkodni, az viszont biztosnak látszik, hogy az európai szolidaritás elve, más szóval egy közös európai biztonságpolitika felé sem a brit, sem a francia út felől nem vezet átjáró - az a bizonyos német-francia tengely a nemzetközi diplomácia szintjén már csak ezért sem tűnik tartós opciónak. Ez csak francia és brit részvétellel lehetséges, annál is inkább, mert jelenleg csak ez a két ország gondolja komolyan védelmi képességeinek a fejlesztését. A német védelmi koncepció mindmostanáig az volt, hogy a NATO - vagyis Amerika - ernyője alatt, ahogy eddig is, ezután is majd csak lesz valahogy. (Alighanem azt is felismerte Angela Merkel, hogy nem volna könnyű ehelyett olyan új doktrínát találni, ami nem fullad közröhejbe.)
Gondolhatjuk persze, hogy a hagyományos értelemben vett védelmi problémák a világ folytonos jobbulása, a dolgok tartósan örvendetes állása következtében fokozatosan a semmibe tűnnek, rendőrségi ügyekké egyszerűsödnek. Addig pedig igyekszünk izolálódni, aztán ha már nagy a baj valahol, az Egyesült Államok úgyis odacsap. Mi pedig akkor újra csóválhatjuk a fejünket és undorodhatunk - ami képtelenség természetesen, és ebből a háborút követően remélhetőleg nemzetközi szinten is adódnak és levonódnak majd újszerű következtetések. Például cselekvési alternatívák a nemcselekvés álmegoldása helyett.
Kovácsy Tibor
