az Európai Parlament Magyarországról delegált tagjaira. A választás történelmi jelentőségéhez képest bizton állíthatjuk: az emberek döntő többségének fogalma sincs arról, mi fán terem e testület.Az Európai Parlament (EP) története értelemszerűen haladt együtt az Európai Unió kialakulásával. Az 1951-ben, a párizsi szerződés által létrehozott Európai Szén- és Acélközösségben közgyűlésnek nevezték a még csak kvázi-népképviseleti szervet, amely inkább tanácsadó testületként működött, tagjait nem közvetlenül választották, hanem delegálták. (Integrációs kérdésekbe, vagyis az EU külpolitikájának az alakításába mindmáig csak igen mérsékelt beleszólása van e fórumnak - bár az új tagok felvételét megvétózhatja.) Az EP elnevezést 1962 óta használják, a képviselők közvetlen választását 1976-ban határozták el. Ez komoly elmozdulást jelentett a közösség filozófiájában is, hiszen a tagállamok laza, kormányközi szövetségének ideáját felváltotta egy szupranacionális fórum lehetősége. A választási rendszer mikéntjéről azonban nem született egységes álláspont, így az EP-választásokon minden nemzet a saját politikai elitjének leginkább tetsző, vagyis jobbára a helyi parlamenti szavazásokkal megegyező rendben választja képviselőit.
Az EP-nek ma már - szemben a kezdeti időszak csekély jogosítványaival - meghatározó szerepe van az unió költségvetési keretének jóváhagyásában (kivételt ez alól csupán az agrárkiadások képeznek) és a számvevőszékkel közösen ellenőrzi az Európai Bizottság gazdálkodási gyakorlatát, sőt vissza is hívhatja a bizottságot. A bizottság elnökének a kinevezése sem történhet az EP jóváhagyása nélkül. Munkájában 20 állandó parlamenti bizottság és több - általános szabály szerint maximum egy évig műkö-dő - ideiglenes bizottság vesz részt. Az EP tagjait 5 évre választják (a következő ciklus jövőre kezdődik), a testület elnökét - jelenleg Pat Cox - viszont két és fél évente cserélik, hogy a konzervatív és a szocialista oldal minden ciklusban adhasson EP-elnököt. Az elnök munkáját 14 helyettes és 5 questor, vagyis pénzügyi tanácsadó segíti. Az üléseken minden képviselő a saját anyanyelvén szólalhat fel, hiszen minden tagország nyelve egyben az unió hivatalos nyelve is.
Az EP-ben nincsenek nemzeti frakciók, a képviselők ideológiai, pártpolitikai alapon rendeződnek csoportokba. Az egyes nemzetek delegáltjainak száma az adott ország lélekszámával arányos, a legtöbb képviselővel így Németország (99), a legkevesebbel Luxemburg (6) rendelkezik. A 626 tagú testületben jelenleg hét frakció működik. Ezek közül a legnagyobb a kereszténydemokrata és jobbközép pártokat tömörítő Európai Néppárt (PPE), amelyet a - legkorábban alakult - Európai Szocialisták Uniója (PSE) követ. Ez a két csoport a maga 413 tagjával határozza meg az EP legfontosabb tisztségviselőinek a körét. Frakciót alkot a Liberális, Demokrata és Reformista Párt (ELDR), a Zöldek és az Európai Szabad Szövetség (V/ALE) meg az 1973-ban alakult Kommunisták és Szövetségesei csoport utódjának számító Európai Egyesült Baloldal/Északi Zöld Baloldal csoport (GUE/NLG). Emellett vannak független képviselők is és úgynevezett pártközi csoportok (intergroups), utóbbiak egy meg-határozott politikai cél elérésére szerveződnek, a parlamenti frakciók határvonalaitól függetlenül (ilyen a tőke szabad mozgásának kiteljesedéséért dolgozó Kenguru-team és az uniós alkotmány megszületését sürgető föderalista csoport, amely Krokodilklub néven is ismert).
Magyarország komoly harcot vívott azért, hogy a nizzai szerződésben eredetileg megállapított 20 képviselői mandátumnál kettővel többet kapjunk, a hasonló népességű Görögország, Belgium és Portugália ugyanis 22 tagot delegálhat. (A 25 tagállamot tömörítő, kibővült közösség parlamentjének összlétszáma 626-ról 732-re nő.) Végül - a dán elnökség ötleteként - egy furcsa öszvér megoldás született: hazánk és Csehország egyaránt 24 helyet kap. A 2009-ben kezdődő újabb ciklustól azonban visszaáll a nizzai rend, Magyarország tehát a népességéhez képest várhatóan mégiscsak alul lesz reprezentálva a testületben, hacsak addig nem sikerül kilobbiznunk az arányos képviseletet.
Az EP következő képviselő-választása tehát jövő júniusban esedékes, meg is kezdődtek a találgatások, hogy a hazai politikai közélet mely szereplői jelöltetik majd magukat. A csábítás óriási, hiszen a következő ciklusban egy EP-i képviselő havi illetménye várhatóan 8500 euró lesz (a díjazás mértékét jelenleg még az egyes tagállamok határozzák meg, de az Európai Tanács közeljövőbeni döntésével ez változni fog). A dús lé nyalásához azonban fel kell adni a nemzeti törvényhozásban esetleg birtokolt helyet, már csak azért is, mert az EP havi egy hetet strasbourgi székhelyén ülésezik, másik kettőt pedig Brüsszelben (ide értve a bizottságok munkáját is). Ez a gyakorlatban lehetetlenné teszi a két pozíció összeegyeztetését, sőt minden más komolyabb hazai szerepvállalást. Aki tehát indul, az gyakorlatilag kiírja magát a magyar közéletből. A felreppent nevek közül Demszky Gábor a nyilvánosság előtt is megerősítette, hogy tervezi az indulását. Szerinte nem lehetetlen a főpolgármesteri tisztség és az EP-képviselőség összeegyeztetése, hiszen Róma polgármestere is tagja az EP-nek (a plenáris ülésről való hiányzás természetesen engedélyezett, bár ezekre a napokra nem jár napidíj). Kovács László, az MSZP elnöke pedig úgy fogalmazott, korábban valóban kacérkodott a gondolattal, de most mégsem véli úgy, hogy elindul, mert fontosabbak számára a belpolitikai teendői (államfői ambíciói). Az EP-képviselők között egyébként több, hazájában népszerű és elismert, de kiöregedett-kiérdemesült politikust találhatunk (mellettük - egy nem magyar politológiai tipológia szerint - ott vannak még a belpolitikai küzdőtéren már leszerepeltek, az ambiciózus helyi közszereplők, az érdekvédők és a szakszervezeti vezetők, valamint az idealista hoch-értelmiségiek).
Várhatóan pártokra szavazhatunk majd (az indulás feltétele valószínűleg húszezer ajánlócédula lesz), a körülmények pedig nagyban hasonlítani fognak az országgyűlési választásokra (például a választókörzetek tekintetében). A szavazói részvétel Európa-szerte csökkenő tendenciát mutat (ahol a legkevesebb információval rendelkeznek az emberek az EP-ről, ott a legalacsonyabb a szavazási kedv), a kampánytematika pedig általában a belpolitikai ügyekre összpontosít. Az eredmény tehát elsősorban - az időközi választásokhoz hasonlóan - egyfajta helyzetjelentés lesz a honi pártpolitikai erőviszonyokról.
Bugyinszki György
