Irak egyes vidékei lángokban állnak. Mindazt, ami Fallúdzsában, illetve az ország déli részén történik, már rég nem lehet egyszerűen zavargásoknak nevezni.
A bevonuló amerikai csapatok Irak két közösségének támogatásában bíztak, de sem az északi kurdok, sem a déli síiták nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A kurdok a hadműveletek alatt (és azok után is) egyértelműen passzívak maradtak, a síiták egy része pedig kifejezetten ellenséges volt, noha a szövetségesek - a Szaddám Huszein utáni - szabadságot ígérték.
A kurdok számára az ideális helyzetet éppen a Szaddám-rezsim utolsó éveiben élvezett de facto függetlenség jelentette. Az északi kurd tömb két nagy törzsszövetségre oszlik, amelyek közül a déli a Dzsalal Talabání vezette Kurdisztáni Hazafias Unióban találja meg a maga politikai kifejezését; az északiakat a Maszúd Barzání irányítása alatt álló Kurdisztáni Demokrata Párt képviseli. E két párt önálló területi, törzsi háttérrel rendelkezik, és saját fegyveres gerilláik (pesmerge) is vannak. Bár elvben együtt ellenőrzik a körülbelül 36 000 km2-nyi, Arbil központú kurd autonóm területet, a kilencvenes években két nagy polgárháborút is vívtak egymással (1992, 1995). A zömmel szunnita kurdok között él egy sajátos, a muzulmánok által sátánistának tartott szekta, a jazídí is.
A kurdok
számára a kurdisztáni események a legfontosabbak, s ódzkodnak attól, hogy újra irakiakká kelljen visszavedleni. Mindazonáltal az amerikaiak által elképzelt szabad és demokratikus Irak elismerését vajmi nehezen tagadhatnák meg. Nem is utal semmi arra, hogy ezt tennék, sőt: Barzání és Talabání örültek legjobban a márciusban elfogadott ideiglenes iraki alkotmánynak, amely számos kérdésben - többek közt a végleges alkotmány és a jövendő választási törvény elfogadásában - vétójogot biztosított nekik.
Fellépésük jobbára egyetlen momentumra fokuszált: az ősellenségnek tartott Törökország távol tartására területeiktől. Koalíciós erők egyáltalán nem állomásoznak a szövetségesnek tekintett kurdok területein. A kurdisztáni helyzet paradoxona, hogy az évtizedeken át érvényesülő törzsi és politikai megosztottság éppen a jelenlegi szélárnyékban alakult át a kurd vezetők és kíséretük közti együttműködéssé. Ennek elmélyüléséhez a jelenlegi politikai vákuum fennmaradására lenne szükség. Ha bármelyik iraki kurd erő kilépne a jelenlegi helyzet keretei közül, akkor bizton számíthatna a másik ellenséges lépéseire.
Ha az észak-iraki kurdok etnikai vagy éppen törzsi különállása érthető is valamennyire, az események főszereplőjévé vált síiták viselkedése a mi tájainkon ismeretlen tapasztalatokon alapul. A síiták - Irak lakosságának közel 60 százaléka - szembenállása Szaddám Huszein rendszerével két fő tényezővel magyarázható.
Bár vezetőik viszonya a teheráni hatalommal korántsem problémamentes, és etnikai értelemben is két különböző népcsoportról van szó, Szaddám mégiscsak iráni hittestvéreikkel vívott véres háborút: az iraki-iráni háborúban síiták (is) lőttek síitákra. Ennél is jelentősebb azonban az a tény, hogy a Baath-rezsim és
a síiták
eszmeisége eleve összeegyeztethetetlen. A szíriai keresztény politikus, Michel Aflak által alapított Baath-párt Nyugatról importált szekuláris modernizációt kínált egy elképzelt összarab nemzetnek. Ebben a - tiszta formájában soha meg nem valósult - világban pedig érthető okokból nem szánt politikai szerepet az iszlámnak.
A két, egymással is ellenséges viszonyban álló Baath-párti rezsim, az iraki és a még fungáló szíriai, egyaránt egy vallási kisebbség (Irakban a szunniták, Szíriában az alawiták) világi nacionalizmussal igazolni kívánt diktatúráján alapult a többség (Irakban asíiták, Szíriában a szunniták) felett. Az iraki Baath-rezsim, amelynek Szaddám Huszein csak folytatója s nem örököse volt, a kelet-európai posztsztálinista diktatúrák mintájára megkísérelte modernizálni és homogenizálni az országot. Ezt az sem feledtette el, hogy Szaddám az első Öböl-háborúban - teljesen feleslegesen - megkísérelt szent háborút hirdetni az amerikaiak és szövetségeseik ellen. Az iraki síitákat a Huszein által rájuk mért represszió, a sorozatos tömeggyilkosságok pedig még inkább az iszlám és az iszlám vallási vezetők által - sok esetben illegálisan - működtetett népjóléti és oktatási intézmények felé sodorták. Így nem is csoda, hogy most jó részük mindenről hallana inkább, mint a szekuláris demokráciáról; s hogy a "síita identitás" megerősödéséért feltehetőleg Szaddám Huszein tette a legtöbbet.
Ugyanakkor politikai és szociológiai értelemben korántsem homogén csoportról van szó. A síiták közösségén belül is megtalálható a teljes társadalmi rétegzettség; Dél-Irakon kívül Bagdad egy külvárosában, Al-Szadrban is lakik belőlük vagy kétmillió; végül pedig vezetőik korántsem egyformán viszonyulnak Irak jövőjéhez, az amerikai megszállás tényéhez vagy éppen Iránhoz. Bár igazi politikai tekintéllyel vallási vezetőik bírnak, világiasabb politikai szervezetek is versenyeznek a támogatásukért: például az erős iráni befolyás alatt álló párt, az Iraki Iszlám Forradalmi Főtanács (IIFT); de többnyire síiták az iraki kommunisták is.
Mindezek mellett nem egységes a síita vallási vezetés sem, sőt. Szísztání nagyajatollah, a síita klérus momentán legbefolyásosabb vezetője jóváhagyta hívei számára a kapcsolattartást az amerikaiakkal, legalábbis nem akadályozta meg a föderatív berendezkedést előrevetítő - és az iszlámot nem kizárólagos jogforrásnak megjelölő - ideiglenes alkotmány elfogadását, s a mostani véres események során is inkább csillapítja, mint uszítja híveit. Az viszont tény, hogy síita ajatollahnak vagy síita politikusnak lenni Irakban nem kimondott életbiztosítás. Szísztání házát egyszer már körbevették annak a Muktadá al-Szadrnak a fegyveresei, aki a mostani zavargások fővezére, s aki - az általános közvélekedés szerint - 2003 áprilisában Nedzsefben megölette a mérsékeltnek számító El-Khójí ajatollahot. (Al-Szadr számlájára írják az IIFT egy nyugati emigrációból hazatért és a megszállást pártoló vezetőjének meggyilkolását is.) A kormányzótanács, illetve a Szövetséges Átmeneti Hatóság pancserságára mi sem jellemzőbb, mint hogy közel egy évükbe tellett, míg letartóztatási parancsot adtak ki Al-Szadr ellen. Így joggal merül fel a gyanú, hogy ha most nem lép fel nyíltan az amerikai adminisztráció ellen, tán meg is úszhatta volna.
Muktadá al-Szadr
családi gyökerei szintén a nedzsefi klerikális establishmentig nyúlnak vissza. (Nedzsef a vele általában rivalizáló iráni Kum mellett a síita iszlám legfontosabb szellemi központja: itt okosodott például Khomeini ajatollah is.) Atyja maga is nagyajatollah volt, akit Szaddám öletett meg. A most harminc körüli fiúnak semmilyen teológiai végzettsége, illetve funkciója nincs; viszont - főként a bagdadi síita nyomornegyedekben - ügyesen szervezte meg a Huszein-rezsim bukása után az alapvető közszolgáltatásokat, milicistái helyreállították (a maguk módján persze) a rendet, s ezzel maga, illetve az általa képviselt amorf radikalizmus mögé sorakoztatta fel a korábban a kommunistákkal rokonszenvező (!) városi proletariátust. Lapzártánkkor az ő martalócai tartják ellenőrzésük alatt Nedzsefet: az ifjú, hataloméhes underdog "felszabadította" a tehetetlen, agg arisztokraták városát. Muktadá al-Szadr talán nem is elsősorban a koalíciós erők ellen harcol, hanem éppen forradalmat csinál a síita hatalmi elittel szemben: s hogy e felkeléssel most az utolsó kártyáját játszotta-e ki, nem tudhatjuk. Az biztos: kitűnő pszichológiai érzékkel mérte fel, hogy felfegyverzett hívei kellő támogatást kapnak a radikális síita tömegektől. Szadr most gyakorlatilag érinthetetlen, aligha lehet egyhamar végrehajtani vele szemben a letartóztatásiparancsot. Ezt a helyzetet csak súlyosbítja Bremer kommunikációs hibája, amikor arról beszél, hogy Szadr "törvényen kívül helyezte magát". Miközben a világsajtó Fallúdzsára figyel, Szadr hívei gyakorlatilag kiverték a koalíciót Nedzsefból és Kútból, jelentős erőiket kötve le délen.
A síita közösség az elmúlt évtizedekben mérhetetlen szenvedéseken ment keresztül. Előbb saját hittestvéreik ellen kergették őket egy elképesztően kegyetlen háborúba, aztán brutálisan eltaposta lázadásaikat az állam. Vezetőik egy részét Szaddám ölette meg, másik részük Nyugatra vagy Iránba menekült, a harmadik helyben próbált meg túlélni. Az otthon maradók neheztelnek az emigránsokra, az emigránsok ügynököt gyanítanak őbennük. A gyanakvás általános, mindennaposak a politikai gyilkosságok. A miliő pompásan festene a színpadon valamely Shakespeare-dráma közegeként: a baj csak az, hogy ez maga a való élet, s hogy ennek a közösségnek kellene lennie az új Irak legfőbb letéteményesének.
A szunniták
Mindazonáltal nem árt figyelnünk Fallúdzsára sem. Itt fordult elő ugyanis először, hogy a tömeg nem katonákra, hanem civil biztonságiakra támadt, ráadásul nem az iraki, hanem a palesztinai események miatt. A fallúdzsai csőcselék ugyanis az amerikaiak agyonverésével Jászín sejk meggyilkolását vélte megbosszulhatónak. A két tűzfészek, Irak és Palesztina történései mindeddig nem kapcsolódtak össze; baljós előjel az is, hogy Fallúdzsában szunniták és síiták együtt léptek fel az amerikaiak ellen. Cinikusan azt mondhatnánk, hogy ez fontos lépés lehetne az oly sokak által hiányolt iraki nemzeti egység irányába, de kérdés, hogy ennek éppen ilyen körülmények közt kell-e kicsíráznia. Fallúdzsa egyébként bár szunnita, nem Szaddám híveinek, hanem a vele eredetileg szemben álló szalafí (fundamentalista) mozgalom fellegvára. A városban tavaly április 28-án kezdődtek meg az Amerika-ellenes atrocitások, amikor az amerikai erők erőszakkal oszlattak fel egy demonstrációt. Ettől kezdve a város az ellenállás egyik tűzfészke lett.
Ám a fenyegető hírek dacára nyilvánvalóan korai lenne még arról beszélni, hogy Irakban elveszett minden. Még akkor is, ha szinte vég nélkül lehetne sorolni
az amerikaiak
azon lépéseit, amelyeket - különösen így, utólagos okossággal - bátran nyilváníthatunk elhibázottnak. A The Atlantic című folyóirat februári számában egy kitűnő oknyomozó írás (James Fallows: Blind Into Baghdad) az ősbűnt az amerikai kormányzat, elsősorban Donald Rumsfeld hadügyminiszter és helyettese, Paul Wolfowitz érzéketlenségében és hajthatatlanságában látja. Bár a külügyminisztériumban, az adminisztráció alsóbb szintjein, illetve a különféle think-tankekben számos tanulmány és elemzés született arról, hogy milyen politikát lenne tanácsos folytatni a győzelem után, a hadügy héjái ezeknek az anyagoknak a megfontolására már nem szakítottak időt. A Future of Iraq projekt több hónapig, emigránsok és szakértők bevonásával készült, több ezer oldalnyi szakanyagát például soha senki nem vette igazából figyelembe. Így történhetett meg, hogy bár minden ilyen forgatókönyv leszögezte: ha a szövetségesek nem látnak neki azonnal a közszolgáltatások és a közrend helyreállításának, úgy hamar elidegeníthetik maguktól az irakiak (amúgy az intervenciót támogató) többségét. Mint tudjuk, pontosan ez történt és történik mind a mai napig. Az amerikaiak forradalmi hevületükben szélnek eresztették az iraki hadsereget és a rendőrséget (mondván, hogy mind a Baath-rezsim kiszolgálói voltak), amivel nemcsak az ellenállás egyik bázisát teremtették meg, de azt is hagyták, hogy a megszállás első napjaiban elszabaduljon a pokol. A civil lakosság gátlástalan fosztogatása és randalírozása nyilvánvalóan nem tett jót az új rendszer iránti bizalomnak. A rendőrség újjászervezésével értékes hetek teltek el, s ez a testület még mindig legfeljebb kisegítő karhatalom. (Összehasonlításul: a Bászrát megszállva tartó britek azzal kezdték működésüket, hogy összeszedték és egy volt baathista tábornok irányítása alá rendelték a helyirendőri erőket, így a lakosság elsősorban saját, helyi karhatalmával nézhetett szembe.) Ugyancsak végzetes hiba volt az iraki határőrizet feladása: az országba akadálytalanul léphetnek be a legkülönfélébb nacionáléjú radikálisok és terroristák. És kiderült az is, hogy nincs elegendő tolmács sem az országban (kérdés, hova lettek a Taszáron állítólag e céllal kiképzett nyelvészek).
Intézmények
E balfogások és következményeik mára nyilvánvalóvá váltak. Korántsem ennyire szomorú viszont az iraki demokratikus intézményrendszer kiépítésére tett kísérletek mérlege.
Hogy az ország kormányzását egy ideig a szövetségeseknek kell ellátniuk, azt ép ésszel senki nem vonhatta kétségbe. A Szövetséges Átmeneti Hatóság (CPA) saját statútuma szerint "ideiglenesen gyakorolja a kormányzati hatalmat annak érdekében, hogy az átmeneti időszakban ellássa Irak hatékony közigazgatását... A CPA rendelkezik mindazokkal a végrehajtói, törvényhozói és igazságszolgáltatási jogkörökkel, amelyek céljai megvalósításához szükségesek." A kérdés a legelejétől fogva csak az, hogy ez az átmeneti időszak meddig tart, s mi következik utána. Hogy az amerikaiak mihamarabb szabadulni akarnak a kormányzás nyűgétől, csak a nagyon ostobák előtt nem nyilvánvaló: az út végén a (lehetőleg) demokratikus, népképviseleti és stabil Irakot képzelik a szövetségesek. A CPA az átmenet megkönnyítésére felállította az Ideiglenes Kormányzótanácsot (IGC). E tanuló kormány tagjainak sorába a legfontosabb vallási és etnikai csoportok képviselőit, valamint emigráns politikusokat jelölt ki a CPA. Az IGC-nek épp ez az egyik gyenge pontja: nincs megfelelő legitimitása. Ebből adódóan mind ez idáig nem is volt képes ténylegesen átvenni a CPA-tól a kormányzati hatásköröket. (A minisztériumokban ha valakik, hát a CPA "tanácsadói" rendelkeznek valódi hatalommal.) És az sem biztos, hogy a kormányzótanácsot épp az etnikai-vallási megosztottságok és számarányok szerint kellett volna összehívni. E törésvonalak elismerése és hangsúlyozása épp azt az amúgy korántsem egyértelmű folyamatot gyorsíthatja fel, amelytől a szövetségesek a legjobban tartanak: Irak széthullását. (Képzeljük el, hogy az 1989-es Ellenzéki Kerekasztalnál nem a politikai pártok vagy pártkezdemények, hanem a katolikusok, a reformátusok, a zsidók, az emigráns szervezetek, a svábok, a cigányok meg a magyarok képviselői foglalnak helyet: a végén elég furcsa ország lett volna ez a miénk.) Mindebben azonban hiba volna az amerikaiak szűklátókörűségét észrevételeznünk. A feladat - a nemzetépítés feladata - korántsem egyszerű: s mivel Irakban az etnikai és vallási megosztottság létét tagadni végzetes tévedés lenne, kézenfekvőnek, mi több, egyedüli járható útnak tűnt e megosztottságokat figyelembe venni. (Gyors választásokat egyetlen politikai erő sem akart.)
Hogy legitim kormánnyal rendelkezzen Irak, ahhoz előbb széles körben elfogadott alkotmány és választási törvény kellene: márpedig mindkettő csak akkor lesz legitim és elfogadott, ha irakiak írják. A márciusban a CPA által papírra vetett és az IGC által elfogadott ideiglenes alkotmány rögzített néhány tiszteletre méltó alapelvet (például az egyéni szabadságjogok sérthetetlenségét; azt, hogy az iszlám nem lesz kizárólagos jogforrása a végleges alkotmánynak, valamint hogy annak elfogadása csak széles konszenzussal történhet), és kijelölte az átmenet fő dátumait (lásd: A világ békéjéért, Magyar Narancs, 2004. március 25.). A szövetségesek a jelek szerint sokat tanultak a posztkolonializmus borzasztó tapasztalataiból, s szerepüket nem pusztán abban látják, hogy - miután a könyvelés szerint a gyarmati folyószámla ráfizetést kezd mutatni - egy tessék-lássék összegányolt alkotmány hátrahagyásával elhúzzák a csíkot. A megszálló erők az alkotmányozást olyan hosszú folyamatként képzelik, amelyet az iraki nép - választott képviselői útján - maga irányít, s amely során bizonyos alapelvek betartásáról (például hogy az etnikai és vallási kisebbségek ellenében ne lehessen államot berendezni, horribile dictu, ne lehessen erőszakotalkalmazni velük szemben) a szövetséges katonai erő gondoskodik.
Arra a lényegesen sürgetőbb kérdésre viszont, hogy a legitim iraki kormány megalakulásáig ki és hogyan irányítsa az országot, illetve hogy a CPA július végéig kinek és milyen hatalmat "adjon át", továbbra sincs egyértelmű válasz.
Bush elnök
továbbra is azt állítja, hogy tartani fogja magát e dátumhoz: az azonban mind nyilvánvalóbb, hogy a szövetséges csapatok az országban maradnak. A koalíciós erők rendelkeznek a kellő tartalékokkal ahhoz, hogy akár egy hosszabb felkelést is le bírjanak csillapítani. De az amerikaiaknak mindenképpen taktikát kell változtatniuk. Be kell ismerniük, hogy a Paul Bremer vezette CPA nem képes megbirkózni feladataival, és elvesztette azok bizalmát, akiknek a jobb sorsáért dolgozni Irakba küldték. (Ennek ellenére a legfrissebb felmérések szerint az irakiak többsége nem kívánja a szövetségesek távozását.) Az amerikaiaknak át kell venniük a brit módszereket, apró, helyi kompromisszumokat kötve kell kialakítaniuk és tágítaniuk azt a kört, amelynek a hatalmat átadhatják. Ha ezt nem teszik meg, előbb-utóbb megjelenik az a karizmatikus vezető, aki képes lesz maga köré gyűjteni az irakiakat: immár Amerika, illetve a koalíció ellenében.
Az események legnagyobb nyertese az idáig az amerikaiak bábjának tartott kormányzótanács lehet, amelyről kiderült, hogy képes volt Fallúdzsában összehozni a tűzszünetet. Lapzártánkkor épp ők próbálják rábírni Szadrot a felkelés leállítására. A fallúdzsai siker személy szerint a kormányzótanács egyik régi ellenzéki, világi szunnita tagját, a nyolcvanéves Adnan Pacsacsi egykori külügyminisztert illeti. Pacsacsi tavaly decemberben, Paul Bremer bizalmi embereként, a kormányzóval együtt jelentette be Szaddám Huszein elfogását. Talán ő lehet az a politikus, aki képes egy ideig maga köré gyűjteni az iraki erők józanabbját, s a nevükben, általuk is elfogadottan tárgyalhatna a térségben valószínűleg még hosszú időn át jelen levő amerikaiakkal.
- dobtár -
