Magyar Narancs: Mi zajlott a Nemzetközi Olimpiai Bizottság kulisszái mögött? Kívülről úgy tűnt, Thomas Bach NOB-elnök elég sokáig totojázott, mire bejelentette, hogy az olimpiát 2021-re halasztják.
Kulcsár Krisztián: Minden a függöny előtt zajlott és zajlik. A NOB több körben, teljeskörűen egyeztetett a sportolói bizottsággal és az olimpiai mozgalom három pillérével: a saját tagságával, a nemzetközi sportszövetségekkel és a nemzeti olimpiai bizottságokkal. Esetenként száz résztvevős beszélgetések zajlottak. Március közepén az országok egymás után vezették be a pandémiával kapcsolatos intézkedéseiket. Ekkor még jóval az olimpia előtt voltunk, a kvalifikációk sem voltak még veszélyben, de a NOB elkezdte végiggondolni a lehetőségeket. Április közepét jelölték ki a döntés időpontjául, de a közvélemény részéről olyan nyomás nehezedett rájuk – és nyilván a japánokra is, ahol akkor még nem is ütötte fel a fejét a járvány –, hogy végül kénytelenek voltak korábbra hozni. Az eljárás végső soron alapos és gondos volt, amiben nincs is semmi meglepő – elég belegondolni abba, hogy micsoda erőforrásokat emésztett föl már eddig is a szervezés, vagy hogy világszinten az olimpikonok 70 százaléka csak egy olimpiára jut ki.
MN: Ön mit képviselt?
KK: A NOB feltétel nélküli támogatását. Nem lett volna helyes azokat a szakembereket az esetleges kételyeimmel vagy aggodalmaimmal gyengíteni, akiknek a napi munkájuk, hogy az olimpiai játékok ügyét vigyék, és naprakészek a részletekkel. Valószínűtlennek tűnt, hogy az olimpiát elhalasztják, erre a történelemben soha nem volt példa. A realitás az lett volna, ha beszámozzák a játékokat és nem rendezik meg. Erre eddig háromszor került sor – egyszer az I., kétszer a II. világháború idején –, de halasztás még nem volt. Csak az ilyen esemény méretét, szervezésének komplexitását nem ismerő laikusok gondolhatták, hogy a hetekkel vagy egy-két hónappal való eltolás egyáltalán alternatíva lehet. A végül meghozott kedvező döntéshez az is kellett, hogy a japánok legyenek a szervezők, akiknek erre megvan a kapacitásuk, a tudásuk, a fegyelmezettségük és a pénzük.
MN: Japán szakemberek 2–6 milliárd dollárra becsülik a halasztás okozta többletköltséget. Ki fizeti meg majd ezt?
KK: Ezt a számot nem hallottam, nem tudom megerősíteni, de biztos, hogy drága mulatság lesz. Az olimpiai falu lakásaiba a vevők egy évvel később tudnak majd beköltözni; a repülőjegyeket és a szállodai foglalásokat törölni kell vagy átütemezni a következő évre, csakúgy, mint a lefoglalt versenyhelyszíneket, hogy csak néhány dolgot említsek. Az olimpia megszervezésének terhei alapvetően a szervezők vállán vannak, s a japánok a többletköltséget is vállalják. A NOB pedig együttműködik és anyagi áldozatvállalásra is kész: 650 millió dollárt különített el a többletköltségekre. De mellette a nemzetközi szövetségeknek, a versenyzőket küldő nemzeti olimpiai bizottságoknak szintén megemelkedő költségekkel kell számolniuk, így a MOB-nak is.
MN: Arról mit gondol, hogy vakcina nélkül a 2021-es rendezés is kérdéses?
KK: Már a kérdésfelvetés is felelőtlenség, sokat árt az ügynek, bizonytalanságot szül.
MN: Nincs ez ott a lehetőségek között?
KK: A megalapozatlan hipotézisek rossz irányba visznek, sőt könnyen önbeteljesítő jóslattá válhatnak. Csak akkor nem rendezték meg az olimpiát, amikor szó szerint lángokban állt a világ. Máskor mindig. A spanyolnátha idején, a Zika-vírus árnyékában, és akkor is, amikor 1980-ban a nyugati világ, 1984-ben a béketábor, vagy éppen az ’56-os magyar események vagy a dél-afrikai apartheid miatt néhány fejlett demokrácia éppen bojkottálta. Münchenben terroristák gyilkolták a sportolókat az olimpiai faluban, mégis ment tovább az olimpia.
MN: Megrendítheti-e ez az egész a NOB-ot? A korrupciós és doppingügyek már így is megtépázták a renoméját.
KK: Nem hiszem. Pénzügyileg biztos nem. A NOB pénzügyi háttere stabil, és az elmúlt 125 év megtanította arra, hogy megfelelő piaci biztosításokkal gondosan lefedje a pénzügyi kockázati tényezőket, ideértve a legfőbb bevételi forrásának, a nyári olimpiának az elmaradását. De én ezen felül is optimista vagyok. A sport a járványt követő új világban nem a problémának lesz a része, hanem a megoldásnak. A korrupciós és a doppingügyek sem rendítették meg a NOB-ot, bár kétségtelen, hogy jelentős reputációs deficitet jelent minden egyes eset, és azt sem tudom, hogy valaha kijelenthető lesz-e az, hogy a sport megtisztult.
MN: A MOB-nak ebben a helyzetben milyen teendői vannak?
KK: Tesszük a dolgunkat itthon. De az élet mindenhol megállt, és nálunk is nyomasztó volt a bizonytalanság. Május közepén elkezdődött a visszarendeződés, a mi fő operatív feladatunk pedig az olimpiai utaztatás átszabása lett. A másik, hogy közösen csináljuk végig a nemzetközi és a magyar sportági szakszövetségekkel a kvalifikációkat. Sportszakmai feladataink is vannak: javaslatainkkal támogatjuk az állami sportirányítást, szövetségeket, egyesületeket. De akkor tudjuk majd mi is az őrlángot érdemben feltekerni, amikor a sportélet újraindul, jönnek az edzőtáborok, versenyek, és elkezdenek újra főzni a tatai és a dunavarsányi edzőtáborok konyháján. Amíg a gyerekek nem mennek le a terembe birkózni, vagy nem engedik be őket a pályákra, addig a szövetségek és a klubok sem üzemi hőmérsékleten működnek.
MN: Milyen hatásai lehetnek a halasztásnak a magyar sportra, beleértve ebbe a sportolók egzisztenciáját és az utánpótlást is?
KK: Kezdjük az utánpótlással. Van némi aggodalom a lemorzsolódással kapcsolatban. Nem vagyok pesszimista, magas szintű a sportkultúránk, másfelől élsport egyáltalában azért létezik, mert a gyerekek, és persze főleg eleinte a szülők belülről motiváltak. Téved, aki e mögé anyagi érdekeket gondol. A nagy bajnokaink egyike sem azért kezdett el 6–8 évesen sportolni, mert irigyelte valamelyik külföldi nagymenő magánrepülőjét. A gyerekek a sikert és a dicsőséget keresik. Ami az olimpiát illeti, természetes, hogy lesz a halasztásnak hátrányos hatása, mert sújtja az idősebb versenyzőinket – de a feltörekvő fiataljainknál segíteni fog. A lényeg, hogy ciklusokon átívelően nem fogja befolyásolni a magyar csapat eredményességét. A többiről pedig akkor lesz érdemes beszélni, ha már látjuk, milyen gazdasági következményei lesznek a válságnak Magyarországon, és hogy ezek a hatások miként áramlanak át a sportba. Mindenesetre naivitás azt gondolni, hogy az élet pont a sportban fog a következő években változatlan mederben továbbfolyni. A csapatsportágaknál, tehát a tao által részben vagy egészben finanszírozott, kiemelt sportágaknál lehet és lesz is hatása.
MN: A MOB-nak kellett már kérnie pluszforrást a kormányzattól?
KK: Nem. A mi operatív költségvetésünknek kisebb része közpénz: 153 millió forintot kapunk egy évben a kormánytól. A többi forrásunk piaci alapú, illetve a NOB-tól származik a bevételeinknek egy másik jelentős része. Az egyes sportági szövetségek állami támogatása sem rajtunk keresztül történik, a felosztásra mi csak javaslatot teszünk.
MN: Ők kértek?
KK: Plusz forrásigényük a járvány miatt nincsen, de miért is lenne? Több költségük a szövetségeknek nincs, sőt az elmaradt versenyek, utazások, edzőtáborok miatt inkább csökkentek a kiadások. Felmerülhet, hogy a bevételek egy része elmarad, de ez a gond is inkább az egyesületeknél jelentkezik, miként az elmaradt tagdíj-, jogdíj-, jegy- vagy szponzori bevételek is. De azt látom, hogy a kormányzat úgy közelít a sporthoz, hogy az az utolsó lesz – főleg az olimpia előtt egy évvel –, amelynek a kívánságait ne kezelné prioritásként. Nem aggódom a sportági szövetségeink finanszírozása miatt.
MN: Annak, hogy stratégiai ágazat lett a sport, csak a pozitívumait látja?
KK: Persze. Veszem a bátorságot kijelenteni, hogy ennek a magyar sporttársadalom általánosságban örül. Az pedig a sportvezetők feltétlen felelőssége, hogy miként sáfárkodnak ezzel a kiemelt figyelemmel és forrásbővüléssel. Bízom abban, hogy mind a kormányzati oldalon, mind általában társadalmon belül a hangulat olyan lesz, hogy ne okozzon feszültséget ez a kiemelt státusz. Vagyis ne történjen meg az, hogy a sportot hálátlannak tekinti a társadalom nagyon nagy része.
MN: A finanszírozási rendszert hatékonynak találja?
KK: Biztos, hogy lehet rajta javítani. Közhelyes, de attól még igaz, hogy mi nagyobb hangsúlyt szeretnénk fektetni az eredmények következetes számonkérésére. Teljesítménykényszer nélkül a források hasznosulása – ami a sportban nagyon is mérhető és eredményességnek hívják – esetlegessé válik.
MN: És azt, hogy a politika ennyire belefolyik?
KK: Senki ne gondolja, hogy a Karmelitában döntik el, mikor legyen a triatlonosok magyar bajnoksága, vagy milyen válogatási elvek alapján dől el a vívók olimpiai utaztatása. Itt is érzek némi álszentséget, mert amióta világ a világ, az olyan ágazatok, mint a sport vagy a művészetek keresik azokat a potens vezetőket, akik képesek biztosítani a saját közösségüknek a működéshez elengedhetetlen pénzügyi vagy politikai támogatást. Miután pedig a magyar állam a sport legnagyobb hazai finanszírozója, én az erős politikai jelenlétben nem látok semmi rendkívülit, ez 10, 20, de 80 évvel ezelőtt is így volt, és így van ez más országokban is.
MN: A sportnak a Rákosi-érában meg a Kádár-rendszerben is volt hangulatjavító szerepe. Most a gazdasági nehézségekből már egyre többet érzékelünk, és ha eldurvul a recesszió, a közös zászlólengetés meg csúszik, nem lesz, ami elfeledtethetné a problémákat. Erről mit gondol?
KK: Csak a saját nevemben, illetve a MOB-éban tudok beszélni. Minket nem a politikai haszonszerzés motivál, amikor bejövünk dolgozni, hanem az, hogy miként lehetne a magyar sport eredményességét olimpiáról olimpiára növelni. De ha bárki, aki Horvátországban nyaral, azért is ki tudja magát húzni, mert éppen megvertük valahol a horvátokat vízilabdában, az engem nemhogy nem zavar, hanem örülök neki. Triviális, hogy a sportsikerek az egész ország önbecsülésének tesznek jót. És abban sem érzek rendkívülit, ha bárki – partner, szponzor vagy politikus –, aki kivette a részét a sikerből, magáénak érzi azt, s fölhasználja. Persze, hogy fölhasználja. Mindez azonban kizárólag az Olimpiai Charta értékeinek szem előtt tartása mellett történhet. A fair play, a szolidaritás, egymás tisztelete, a tolerancia mások bőrszíne, politikai, vallási, szexuális orientációja iránt mind olyan alapelvek, amelyekre az olimpiai mozgalom hazai képviselőiként a legfontosabb értékekként tekintünk. És ha azt látjuk, hogy a sport berkein belül ezek közül bármelyik sérül, akkor ott igenis fellépünk. De ennél jobban nem tudom és nem is akarom átpolitizálni ezt a munkát. A MOB feladata és célja az, hogy azzal, aki a sportot leginkább finanszírozza – ez nálunk a magyar állam –, harmonikusan együtt tudjon működni.
MN: Nem ambicionálja ugyanazokat a jogosítványokat a MOB-nak, amelyek korábban egyszer már megvoltak?
KK: Ha azt kérdezi, szeretnénk-e mi is a sportban közpénzt osztani, akkor az a válaszom, hogy nem. Nem tartom magától értetődőnek, hogy egy civil szervezet diszponáljon az állami források fölött. Engem nem azzal a mandátummal választott meg a MOB tagsága, hogy a 2011–2017-es időszak kerüljön restaurálásra. Jól ki tudunk teljesedni ebben a struktúrában.
MN: Amikor három éve elindult a MOB elnöki székéért, azt találgatták, kinek jutott az eszébe az ön személye.
KK: Több megkeresést kaptam, érdekelne-e a feladat, és az őszinteség jegyében mondjuk ki, hogy élveztem – talán ma is élvezem – az állami sportirányítás vezetőjének (Szabó Tünde államtitkár – a szerk.) a bizalmát. Harmonikusan tudunk együtt dolgozni. A MOB 2017 első negyedévében egyfajta útkeresésben volt azt követően, hogy a 2011-ben kapott történelmi eséllyel nem tudott élni. A tagság emiatt frusztrált volt, ami kedvezett nekem, aki a változás ígéretével érkeztem.
MN: Kívülről ez elég sznob társaságnak tűnik. A közvetlen elődei olimpiai bajnokok voltak, és ők mintha külön kasztot alkotnának.
KK: Ez egy 125 éves szervezet, amelyet inkább nagy családnak gondolok, nem sznob társaságnak. Az eddigi elnökök közül kettő volt olimpiai bajnok: Schmitt Pál és Borkai Zsolt, de egyikükkel kapcsolatban sem gondolom, hogy a kimagasló sporteredményeik miatt választották volna meg őket. Az olimpiai bajnokoknak pedig, ha nem is alkotnak külön kasztot, van külön szervezetük, az Olimpiai Bajnokok Klubja. Kiváló velük az együttműködés.
MN: Vannak olyan készségek, amelyeket a pástról hozott, és itt jól tud hasznosítani?
KK: Lehet, hogy csalódást okozok, de a világon semmi ilyenről nem tudok beszámolni. Az valóban számít, hogy volt élsportolóként ismert vagyok a közegnek, ismerem az öltözői nyelvet is, és bizonyos kapcsolatokat nem a nulláról kell indítanom. Ha vannak is esetleg a sportolói múltból hozott kvalitásaim, azoknak nincs közük a vívóteremhez, hanem inkább általánosságban az élsportolókra jellemző dolgok lehetnek. Annyiszor elkenik az ember száját, mire elér valameddig, hogy kialakul benne a hozzáállás: nem baj, csinálom, lemegyek és edzek, és ha nem voltam elég jó, akkor megint lemegyek, és még többet edzek.
MN: Legutóbb 2007-ben interjúztunk, akkor azt mondta, hogy az összes érmét odaadná egy olimpiai aranyért. Ezt most is tartja?
KK: Persze. Egyéni olimpiai sportágban az elérhető csúcs az olimpiai aranyérem. Négy olimpián vettem részt, és miután a győzelem is elérhető közelségbe került, én is ezt tűztem ki célként. Nem sikerült – de azt hiszem, kihoztam magamból azt, amit lehetett. Egyébként a nagybátyám és a nevelőapám révén olyan családból jövök, ahol nem esett senki hasra attól sem, ha valaki olimpiai aranyérmes. Szóval el lehet képzelni, hogy én az ezüstérmeimmel örültem, ha egyáltalán szót kaptam a vasárnapi asztalnál.
MN: Van bármi, amit tőlük tanult?
KK: Nálunk a családban soha nem volt kérdés a fontossági sorrend: első a tanulás – később a munka – és természetesen a család. A sport csak ezután jött. Ennek a két, az imént említett és általam sokra tartott embernek az élete is ezt igazolja. Móna Pista a jogi kar nappali tagozata mellett lett olimpiai bajnok, Kulcsár Győző pedig elköltözött 18 évesen Miskolcra, miután oda vették fel egyetemre, és gépészmérnöki diplomával sem sportállás mellett nyert négy olimpiát. Ők, mivel nagyon közel álltak hozzám, közvetlenül és életre szólóan hatottak rám – az élet különböző helyzeteiben, döntéseknél, dilemmáknál szinte még a hanghordozást is hallom, hogy mit mondanának. Amikor három éve megválasztottak, beszéltem telefonon Török Ferenccel (kétszeres olimpiai bajnok öttusázó – a szerk.), aki tagja a MOB-nak, a Jogi Bizottságunknak és egyébként jó barátja volt Móna Pistának. Mondtam neki: „Feri, ha az István élne, ő biztos lebeszélt volna arról, hogy megpróbáljam.” Mire azt felelte: „Az biztos. Ahogy az is, hogy én meggyőztem volna.” És ebben is igaza van.
Névjegy
A civilben jogász és közgazdász, háromgyermekes családapa négy olimpián járt, Barcelonában (1992) és Athénban (2004) ezüstérmes lett a párbajtőr-válogatottal. Asszóikat az 1998-as Európa-bajnokság óta az „Álvagány műbuzik, előre!” csapatkiáltással kezdték. Ennek eredetéről azt mesélte, hogy „az észtek ellen vívtunk a nyolc közé jutásért, és nagyon vesztésre álltunk. Arra sétált az akkori szövetségi kapitány, legyintett és csak annyit mondott a körülöttünk állóknak, hogy na, az álvagány műbuzik…” Végül nemcsak az észteket győzték le, de az Eb-t is megnyerték. Öt társával (Imre Géza, Kovács Iván, Boczkó Gábor, Fekete Attila és Totola Gábor) ma is összejárnak. „Sok dologban továbbra sem értünk egyet, sőt van, amit rendkívül különbözően látunk, mégis nagy szeretet fog el mindannyiunkat, amikor találkozunk. Sose gondoltam, hogy bármelyikünk is kimagasló klasszis lett volna, de a mögött, hogy ilyen jól tudtunk együtt muzsikálni, elfogadás, szeretet, intelligens és bajtársi viszony volt. És a kapcsolatunk sosem változott attól, hogy az egyikünk párbajtőrkapitány, másikunk szövetségi funkci, harmadikunk sportvezető lett.”
A kétszeres Európa- és háromszoros világbajnok (van még Eb-ezüstje és bronza, valamint kétszer volt vb-n harmadik) egyéni vb-győzelmét 36 évesen, évekkel azt követően aratta, hogy a vívást már csak részmunkaidőben űzte. Dolgozott a CIB Bank főosztályvezetőjeként, volt a BÁV vezérigazgatója, a Nemzetközi Vívószövetség technikai igazgatója. 2017 májusa óta a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, a tisztújító közgyűlésen a küldöttek Borkai Zsolt és Szabó Bence ellenében szavaztak neki bizalmat.
