Janisch Attila: Mire jó, ha vidékizünk?

  • Janisch Attila
  • 2019. október 17.

Belpol

Aki nem vidéki, ne értekezzen a vidékiségről, mert rosszízű általánosságokhoz és Orbán táncrendjéhez fog eljutni.

Olvasom egyes, általam is megbecsült (tősgyökeres budapesti) Facebook-ismerőseim posztjait, amelyekben igen sokan meglehetősen lekezelően nyilatkoznak a magyar vidékről, a vidékiségről.

Ehhez a nem túl felemelő tendenciához – ami ha érthető is, mindenképpen hibás szemléletet tükröz – a következőket fűzném hozzá. Aki nem vidéki, nem értekezzen a vidékiségről, mert könnyen olyan rosszízű általánosságokhoz fog csak eljutni, mint például az, hogy „az ország ott válik ketté, ahol a könyvepolc találkozik a szántófölddel”.

Ez meg teljességgel felesleges, ráadásul rettentően kontraproduktív.

19 éves koromig szinte ki sem tettem a lábamat Kecskemétről,

Budapestet máig nem kedveltem meg, többek között az efféle szemlélet miatt. Nem beszélve arról, hogy a magukat felsőbbrendűnek gondoló budapestiek között igen sok „vidékit” találtam – értve ez alatt a lekezelő, lenéző jelentést.

Szóval a vidékiség nem attól vidékiség, hogy hol él az ember, hanem attól, hogy milyen. A legjobb családban is lehet valaki „suttyó vidéki”, de ehhez képest

minden más „vidékizés” baromság.

Persze lehet ezt még forszírozni, csakhogy nagyon gáz (mondanám: „vidéki”) nem észrevenni, hogy ezzel éppen a Fidesz és Orbán a társadalmat még jobban megosztó, (régi) új ideológiai fundamentuma lesz megerősítve, ugyanis Orbánék már a választási bukás másnapján meghirdették (újraélesztették) a népi-urbánus dichotómiát. Nem véletlenül.

Úgyhogy az értelmes budapesti értelmiségnek pont ez ellen kellene fellépnie, nem pedig Orbán táncrendje szerint a finomkodó balerinát alakítani, mert ez nagyon vissza fog ütni.

Neked ajánljuk