Narancs.hu: Az Európai Unió lassú kezdés után számos tabudöntögető lépést tett meg annak érdekében, hogy csökkentse a koronavírus-járvány következményeit. Átmenetileg felfüggesztette a maastrichti kritériumokat, százmilliárd eurót tesz bele egy páneurópai, munkanélkülieket támogató alapba, és még sorolhatnánk. Hogyan értékeli, ami eddig történt?
Jeszenszky Géza: Én leginkább a gőzmozdonyhoz hasonlítanám az Európai Unió működését: az is lassan indul, de ha már beindult, akkor rendkívül erős. A jelen helyzetben azért is volt kicsit lassú a reakciója, mert eleinte nem lehetett látni, hogy mennyire lesz súlyos a járvány, s az se volt kezdetben világos, hogy mit tud az EU ebben a helyzetben tenni. Figyelembe kell ugyanis venni, hogy az EU belátható időn belül nem lesz egy szuperállam. Van ugyan egyfajta kormánya, de nem tud gyorsan cselekedni, és egy csomó kérdésben nincs is jogköre. Nem tud például kijárási tilalmat vagy tesztelést elrendelni.
Arra van csak lehetősége, amire a lisszaboni szerződés és más dokumentumok felhatalmazzák. Viszont azt láttuk, hogy ezen kereteken belül megtette, amit csak tudott: egy ideig például úgy tűnt, hogy az uniós tagállamok leállítják vagy komolyan lassítják majd az országok közötti kamionforgalmat – ami akár súlyos élelmiszerellátási problémákhoz is vezethetett volna –, Ursula von der Leyen, a Bizottság elnöke kellett ahhoz, hogy ennek elejét vegye. Még ha formálisan csak annyit tudott tenni, hogy kéréssel fordult az uniós kormányokhoz: változtassanak ezen a helyzeten. Míg a válságkezelést eleinte az egyes kormányok önző lépései jellemezték, közben egyre nyilvánvalóbb lett, hogy egy járvány esetén egységes fellépésre lenne szükség.
Narancs.hu: És tényleg megtanulták ezt a tagállamok?
JG: Ezt majd akkor fogjuk látni, ha a nehezén már túlvagyunk. Ha minél többen fejezzük ki azt az óhajunkat, hogy az EU képes legyen váratlan veszélyhelyzetekre gyorsan reagálni, akkor akár el is indulhat valami a megfelelő irányba.
| ||
Narancs.hu: Milyen forgatókönyveket tud elképzelni az EU jövőjéről?
JG: Történészként különösen érzékeny vagyok arra, hogy a jövőt nem lehet megjósolni. A történelem is csak azt igazolja, hogy rengeteg váratlan fordulat következhet be, az ember pedig csak reményeket táplálhat. Ezekre aztán a valóság könnyen rácáfolhat.
Narancs.hu: Nem is jóslatot kérnénk, hanem a lehetőségekre lennénk kíváncsiak.
JG: Azt gondolom, hogy a jövőben különösen indokolt lenne függetlenedni a külső beszállítóktól. Meglepett az elmúlt években, hogy egyes nálunk kapható virágokat Dél-Amerikából hoznak be repülővel, és ennek megfelelő áron kínálják a vásárlóknak.
Holott, amit meg lehet itthon termelni, azt nem lenne indokolt importálni. Persze, erre lehet azt mondani, hogy télen nem terem meg az eper vagy a cseresznye, de azt gondolom: talán jobban is tudnánk élvezni az első gyümölcsöket, ha azok csak koranyáron jelennének meg a piacokon. Az, hogy más kontinensekről importáljunk valamit csak azért, mert olcsóbb, nem feltétlenül indokolt. Hiszen sokszor a minőség nem felel meg az elvárásoknak. Lásd a kínai piacokat. Én protestáns emberként egy takarékosabb életet remélek, ahol nagyobb hangsúlyt helyezünk a lokalitásra.
Narancs.hu: Egy ilyen helyzetben a tagállamokat szeretné megközelítőleg önellátónak látni vagy az EU egészét?
JG: Táguló, koncentrikus körökben kellene gondolkozni: sok mindent egy országon belül is meg lehetne termelni, tehát ez lenne az első kör. Aztán következne a második kör, Közép-Európa, ahol a szomszédainkkal együttműködve hoznánk létre termékeket, végül pedig jönne Európa. Az például rendben van, hogy autóalkatrészeket szállítunk egymásnak az EU-n belül, hiszen egy Magyarország méretű ország nem tudná az autógyártást maga intézni, de ettől azért kívánatos lenne az is, ha az elmúlt évtizedekben megszűnt iparágak egy része feltámadhatna Magyarországon belül is.
Narancs.hu: El tudja képzelni, hogy kialakul a kétsebességes Európa?
JG: Ezzel az elképzeléssel már régóta riogatnak minket, de a valóság az, hogy ez a két sebesség már fenn is áll – elég csak azt nézni, melyik tagállamokban fizetnek euróval és melyekben nem. A közgazdászok jelentős része egyetért abban, hogy ajánlott lenne bevezetni nálunk is a közös valutát – akkor például a forintárfolyam se kezdett volna meredek zuhanásba.
Narancs.hu: Egy gazdasági válság hogyan fogja Magyarország és Németország kapcsolatát befolyásolni – tekintve, hogy az Orbán Viktor érdekeit védő autóipar is gyengülni fog?
JG: Ebben a kérdésben közgazdászok véleményére tudok támaszkodni. Sokan óvtak már attól, hogy egy ország gazdasága csak egy-két lábon álljon. Az, hogy Magyarország egy nagy autóipari beszállító, ingataggá tette a helyzetünket. Ideig-óráig működhet, de nem lehet az a cél, hogy örökre összeszerelőüzem maradjunk, ahol betanított munkások dolgoznak nyugati cégeknek. Arra kellene törekedni, hogy kihasználjuk a szürkeállományunkat.
A huszadik század első felében a magyar ipar még élen járt Európában: villanymozdonyokat, elektromos izzókat gyártottunk, és az óbudai hajógyár is nagyon patinás vállalkozásnak számított, itthon gyártott Duna-tengerjáró hajókra emlékszem. Én nagyon örülnék neki, ha megpróbálnánk valami új területen megmutatni, hogy mire vagyunk képesek. Matematikában és számítástechnikában ma is kiváló eredményeket érünk el, vannak sikeres start-up vállalkozásaink is. A tudományt sokkal jobban kellene támogatni. Ezért is vettük sokan rossz néven a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeteinek az államosítását.
Narancs.hu: A felhatalmazási törvényt követően rengeteg kritika érte Magyarországot az EU-ban. Mt gondol ezekről?
JG: Több mint harminc évvel ezelőtt írtam egy könyvet Az elveszett presztízs címen. Ez arról szól, hogy a huszadik század elején az addig nagy elismertségnek örvendő Magyarország egyszer csak a kritika kereszttüzébe került belpolitikája és kisebbségpolitikája miatt. Ez a kritika aztán nagyban hozzájárult a trianoni tragédiához. A könyvben amellett érvelek, hogy nagyon sokszor van túlzás a külföldi kritikában, esetenként fenn lehet akadni bizonyos kritikák szóhasználatán. Én tanácsként a huszadik század elejének tapasztalataiból kiindulva azt mondanám, hogy érdemes meghallgatni a külföldi véleményeket, a túlzásaikat lehet nyesegetni, vitatkozni is lehet minden kritikussal, ugyanakkor elsősorban azt kell megnézni, hogy nincs-e tényleg alapja a kritikának.
| ||
És ha van, akkor azt meg kell próbálni kijavítani. Sőt, a kijavításnál még jobb a megelőzés. Hiszen Magyarország egy csomó olyan kritikát kapott az elmúlt években – beleértve a Gyurcsány-kormány időszakát is –, amelyeket előre lehetett volna látni. Ha a sajtó szabadságát bizonyos orgánumok megszűntetésével korlátozzák, arról bárki megmondaná jó előre, hogy nemzetközi kritikát fog kiváltani. Erre példa a Norvég Alap ügye is, ami azóta sem rendeződött, hogy lemondtam a nagyköveti posztomról. Miért kellett a magyar kormánynak egy becsületes, korrupciómentes ország jobbközép kormányával vitát kezdenie? Máig nem látom mögötte a rációt.
Narancs.hu: Mit árul el a magyar külpolitikáról, hogy minden kormányzati csatornán azt hallani, hogy Európából nem kapunk segítséget, a barátokat pedig Ázsiában kell keresnünk?
LG: A magyar és a nemzetközi sajtóból azt olvasom ki, hogy az EU igenis nyújtott Magyarországnak segítséget. Nem érdemes azon vitatkozni, hogy ennek az összegnek mely része milyen alapon lett odaítélve az országnak, hiszen az EU abba érthetően beleszólhat, hogyan költik el a tagállamok a közös kasszából érkező pénzt.
Lehet, hogy Kína segít, és lehet, hogy a maszkokat onnan olcsóbban lehet most beszerezni, de Magyarország gazdasága ettől függetlenül nem Kínától hanem az EU jövőjétől függ – az uniós támogatásoktól és az ottani gazdasági tevékenységektől. Örülök neki, hogyha távoli országokkal is jó a kapcsolatunk, de a magyar kereskedelem jó kétharmada akkor is az Európai Unióval zajlik. És azt se felejtsük el, hogy nagyon régóta vágytunk már az EU-tagságra – a diktatúra alatt csak ábránd volt, hogy valamikor a közös európai piac része leszünk. Fiatalként már tudatában voltam, mennyire szomorú, hogy nem lehettünk azon országok között, amelyek aláírták a római szerződést, éppen ezért rendkívül nagy öröm volt, hogy 1994 április elsején én adhattam be a csatlakozási kérelmünket.
Narancs.hu: Mennyire jók azok a szakemberek, akik ma a magyar külpolitikát művelik?
LG: Nincs kétségem afelől, hogy a kormányfő, a külügyminiszter és a minisztériumban dolgozó szakemberek értik a világot. De az elmúlt hat évben azt olvastam, hogy nagyon nagy arányú személycserék történtek. Az sem megnyugtató, hogy rövid időn belül ennyire gyakran változott a washingtoni nagykövet személye. A nagykövetségi gárdáról sem azt hallottam, hogy nagyon tapasztalt lenne. Szeretem a fiatalokat, de a diplomáciában szükség van a tapasztalatra. Ráadásul világszerte azt látjuk, hogy a kulcsfontosságú nagyköveti posztokra általában már középkorú vagy idősebb emberek kerülnek, akiknek a tekintélye is más, mint egy ígéretes fiatalé. Szóval én úgy gondolom, hogy volt már erősebb a külügyi gárda, de remélem, hogy a mostanában induló, erősebb utánpótlásképzés eredményt fog hozni.
Persze itt nem csupán szakismeretekre és tapasztalatra van szükség, hanem az ország jóléte iránti elkötelezettségre is – ami nem egy politikai párt iránti elkötelezettséget jelent. Nagyon fontos ezen kívül az is, hogy a diplomata – más, felelős pozíciókban dolgozó emberekhez hasonlóan – érezze, hogy van mozgástere, hogy nem pórázon mozog. Azt hallani például, hogy manapság a magyar diplomaták csak engedéllyel nyilatkozhatnak. Én nem vállaltam volna Washingtonban Magyarország képviseletét, ha minden újságinterjúhoz vagy előadáshoz jóváhagyást kellett volna kérnem. Hiszen egy ilyen szerepnél a bizalomra is szükség van.
Narancs.hu: Milyennek látja az Egyesült Államok jelenlegi helyzetét?
JG: Barack Obama elnöksége láthatóan visszavetette a magyar-amerikai kapcsolatokat. Elsősorban magyar érdek lenne, hogy ez javuljon, miközben a kapcsolatok minősége szinte mindig rajtunk múlt. A mostani elnökkel valamelyest javult a helyzet, de ez inkább személyes, mint országok közötti jó kapcsolat.
Úgy gondolom, hogy Amerika Trump elnöksége alatt nem növelte a súlyát, sokkal inkább veszíteni látszik belőle. Már a két világháború közötti izolációs politikát felelevenítő „America First” szlogen is erről árulkodik. Persze, nem baj, ha egy ország a nemzeti érdekeket képviseli, hiszen mindenki ezt teszi, de a nemzeti érdeknek van egy szűk és van egy tág értelmezése is. A mai világban pedig nem lehet szűken értelmezni az érdekeket, és azt mondani, hogy csak az számít, hogy nekem jó legyen, a többi meg nem érdekel.
Egy ország akkor sikeres, ha másokkal eredményesen tud együttműködni. Trump alatt nagyon megromlott az Egyesült Államok viszonya Európával és a NATO-val. Ezen kívül szélsőségek között mozgott a kapcsolata Moszkvával – volt, amikor túlságosan jónak minősítették Trump és Putyin kapcsolatát, máskor ugyanaz az elnök rendkívül élesen kirohant orosz kollégája ellen. Kínával is voltak mézeshetek, de elsősorban az elharapódzó kereskedelmi háború volt a jellemző, Észak-Korával kapcsolatban pedig egyik pillanatban nukleáris háborúval fenyegetett, majd a másikban összeborult Kim Dzsongunnal. Szóval nem egy következetes politika, amit a mostani elnök művel. Valószínű, hogy egy másik elnök alatt Amerika tekintélye újra nőni fog. Hiszen az amerikai gazdaság páratlanul erős, és legkésőbb öt év múlva – de talán már jövőre – új elnök veszi át Trump helyét.
