Örökbefogadás fogyatékkal
A gyermekvédelmi törvény rendelkezése szerint megfelelő jelentkező esetén késedelem nélkül meg kell indítani az örökbefogadási folyamatot az olyan gyermeknél, akiről lemondtak a szülei. Ennek ellenére is vannak olyan babák, akiknek csak két-három éves korukra rendeződik a sorsuk. Az a kislány is kétéves lesz, aki egy budapesti csecsemőotthon lakójaként már és még nem élhet családban. Holott volnának, akik befogadnák, amivel az is egyetértene, aki lemondott a gyerekről.
n G. Sándor a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre járt; könyvelői, statisztikus és vállalati tervezői képesítéssel rendelkezik. Egy felnőttkorában szerzett betegség következtében jobb lábából hiányzik az Achilles-ideg. 1998 óta egy, múlt évtől két mankóval jár. Bár Sándor 100 százalékos rokkant, nyugdíja mellett folyamatosan dolgozik. Öt éven át értelmi fogyatékos gyermekekkel foglalkozott. Hobbija a filmezés: forgatott a Duna Televíziónak, az RTL Klubnak és a Magyar Televíziónak. Forgatókönyvet ír, rendez, és mozgássérült filmeseket tanít. Előző házasságából két egészséges fia van.
G. Sándorné, Anna ikerterhességből született: ikertestvére nem fejlődött ki, az ő testéből műtötték ki. Gerince elferdült, nem nőtt a korának megfelelően. Anna gimnáziumi érettségijével ma a helyi önkormányzat egyik egységénél adminisztrátorként dolgozik.
GS-né, Anna: Tavaly júniusban adtuk be a kérvényt, és novemberre lett meg a jogerős határozat.
GS: Jó sok papír összegyűlt.
GS: Igen, az állami rendszerben is benn van a lapunk, de egyesületektől is várunk jelzést, hátha valami összejön.
MN: Mindig tudták, hogy saját gyerekük nem lehet?
GS-né: Ez olyan dolog, hogy az ember ezt nem nagyon tudja. De hogy is mondjam... Az eszével tudja, a szíve mélyén meg reménykedik.
MN: Az orvosok mit mondanak?
GS-né: A fogamzóképességgel egyikünknél sincs gond, de kérdés, lenne-e a babának elég helye. Mert hogy ilyen kicsi vagyok. Elméletileg a szívem bírná, lehet, hogy a gerincem is. De nem vagyunk már fiatalok, mindketten harminckilenc évesek vagyunk, nem nagyon javasolják.
GS: Egy babánk már elment 2001 augusztusában. Héthetes volt, nem volt szívhang. Összeroppantunk.
GS-né: Pedig hozzá vagyunk szokva a csapásokhoz. Én születésem óta sérült vagyok, a párom huszonegy éves kora óta. Két malomkő között őrlődünk. Jó volna saját gyerek, de tudjuk, hogy az örökbefogadás a masszív megoldás.
MN: A kérelmezésnél miből állt a procedúra?
GS-né: A Fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál kellett jelentkezni, az Alföldi utcában. Kitöltöttünk egy űrlapot, hogy milyen gyereket szeretnénk.
GS: Mivel van két fiam, kislányt gondoltunk. Ez az egy kérésünk volt. Mozgássérült gyereket elfogadnánk, úgy hatvanhét százalékig, akit nem kell cipelni. Megértem a jelbeszédet, tehát hallássérülttel sem volna gondunk.
MN: Attól nem tartanak, hogy így eleve nem egészségeseket ajánlanak?
GS-né: Ez benne van a pakliban. De ide olyan helyre jönne a kicsi, ahol megértik. Ahol a beteg is úgy nő fel, ahogy az egészséges gyerek.
MN: Ettől kezdve minden azon múlott, alkalmassá nyilvánítják-e önöket.
GS-né: Ehhez igazolást kértek a vagyoni helyzetünkről, azzal nem volt probléma, megvan a szükséges jövedelmünk. Meg vinni kellett egy papírt a körzeti orvostól, hogy nem kábítószerezünk, nem vagyunk alkoholisták vagy gyógyszerfüggők. Az orvos sokat kekeckedett. Hogy minek akarunk mi gyereket? Pedig azzal mentem, most biztosan meg lesz velünk elégedve, mert most nem szülünk, hanem örökbe fogadunk, "megjött az eszünk". Mert addig nagyon ellenezte, hogy saját gyerekünk legyen. "Nem elég a maguk baja?" Végül nagy nehezen aláírta a papírt, de még beküldött a nővérrel, aki megpróbált beszélni a fejemmel: biztos, hogy kell nekünk ez az örökbefogadásos dolog? Amikor a beszélgetés megvolt, következett a pszichológus. Többek között olyat kérdezett, hogy szándékunkban áll-e majd verni a gyereket.
GS: Hátulról jöttek a kérdések. Mankóval járok, hát hogy rohanok utána, ha el akar szaladni? Mondom: miért akarna elszaladni? Nekem kettő van, sose szaladtak el.
GS-né: Kérdezte a hobbikat. Én szeretek olvasgatni, a férjem verseket ír, filmez, ez is tetszett.
GS: Aztán az önkormányzatis nő jött környezettanulmányra, de nem voltunk itthon. Hagyott egy levelet, hogy "maguk nem együttműködők". Legközelebb jött, esett az eső, de nem volt hajlandó levenni a csizmáját. Szereztem csomó reklámszatyrot, csináltam belőle egy kis folyosót, na akkor végigjött. Majdnem hanyatt dobta magát, hogy ilyen jó a lakás. Ennyi könyvük van? - ezt kérdezte. Rosszat nem tudott írni.
MN: Közben a Gólyahír Egyesületnél is bejelentkeztek.
GS: Ez már azután történt, hogy a Bölcső Alapítvány elhajtott minket. Nem is voltak hajlandók velünk találkozni. Az elnöknő kertelt a telefonban, hogy most nagyon nehéz lesz örökbe fogadni, változnak a törvények és így tovább. Aztán csak kibökte: az a baja, hogy mozgássérültek vagyunk.
MN: A másik helyen is csak egyetlen kislányról szóltak.
GS-né: Az egyesülettől felhívtak minket, hogy a mamája lemondott róla. Van viszont egy probléma: az anyuka törpe, emiatt kétéves koráig nem akarják kiadni, félnek, hogy ő is kicsi marad. De hát mi beírtuk, hogy sérült gyermeket is vállalunk, tehát boldogan mentünk, hogy megvan a gyerekünk.
GS: Behívtak minket a gyermekvédelmibe, elmondtak minden rosszat a szerencsétlenről. Hogy súlyos agykárosodása van, hiperaktív. Az anyáról meg azt, hogy alkoholista volt, és azt sem lehet tudni, hány hónapra született a gyerek. Kérdezték, azért szeretnénk-e látni. Felmentünk a csecsemőotthonba, ott is mondták, hogy na, ez az a kislány, aki nem maguknak való. Nem beszél, pelenkázni kell. Ott is megkérdezték, mindenképpen akarjuk-e látni. Mondtuk, ha már feljöttünk, anélkül nem megyünk el.
GS-né: Egy tüneményes, aranyos kislány volt Viki, nem látszott rajta semmi különös, egészségesnek tűnt. Olyan volt, mint bármelyik másfél éves. Egy mackóval beállt a sarokba, és megszeppenve nézett a nagy szemével. Rövid kis vékony szálú haja van, kék szemű, kedves nagyon. Törékenyke, de arányos.
GS: Nem engedtek közel, csak a járókában néztük. Nem akarok egy otthont sem kritizálni, de egy akkora területen, mint ez az ágy, be van zárva négy gyerek egész napra. Visszamentünk, mondtuk, hogy rendben, mi szeretnénk hazavinni. Itthon már minden kész volt neki.
GS-né: Akkor jött a hideg zuhany. Azt mondták, nekünk nem javasolják, mert mozgássérültek vagyunk, és alkalmatlanok arra, hogy felneveljük.
MN: De hát volt alkalmassági határozatuk, Vikit pedig örökbe fogadhatónak nyilvánították.
GS: Tudom, de nem tartom jó politikának, hogy ott nekiálljak vitatkozni. Olyan is elhangzott, hogy nálunk nem lenne biztonságban, nem tudnánk rá vigyázni. Ez elég sértő volt.
GS-né: Úgy voltak velünk, hogy ezek most idejöttek, bizonyos időt rájuk kell szánni, mert ez úgy hivatalos, de majdcsak elmegyünk. Kértük, hadd jöjjünk fel hozzá máskor is. Mondták, hogy semmi szükség rá. Azóta sem tudunk napirendre térni az eljárás felett.
GS: Nem hiszem, hogy száz százalékig őszintén beszéltek velünk. Hallottam, hogy fejkvótát kapnak, azaz meg kell lenni egy bizonyos létszámnak. De az is lehet, hogy valaki más már kinézte magának a kislányt.
MN: Nem reklamáltak a szakszolgálat központjában?
GS-né: Dehogynem. Azt mondták, írjuk le, ami történt. Az otthon pártjára álltak, mert ott van a kezükben az az orvosi papír. Akkor még fél év volt hátra, ebbe bele tudtak kapaszkodni. Úgy reagáltak, hogy jobb lenne mindenkinek, ha elfelejtenénk a dolgot.
GS: Azt nem értem, hogy ha mondjuk egy egészséges, tökéletes házaspárnak kiadnak egy gyereket, és fél év múlva autóbaleset éri őket, és lebénulnak, akkor visszaveszik tőlük?
GS-né: Sok mozgássérült inkább kockáztat, károsítja az egészségét azzal, hogy szül, mint hogy nekimenjen az örökbefogadási procedúrának. Nem is gondolják, hogy adnának nekik, pedig a törvényben nincs ilyen kitétel.
GS: Rengeteg gyerek van benn, mindenfelé az egész országban. Még mindig nem nézik az érdeküket. De könyörgöm, akkor mire ez az egész?
MN: Ha Viki elmúlt kétéves, megpróbálják újra?
GS: Ha akkor ott lesz még. De hát az se biztos.
Nem öncélú időhúzás
Dr. Radoszáv Miklós, a Fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat igazgatóhelyettese: "Adatvédelmi okokból nem beszélhetek a konkrét esetről még akkor sem, ha erre maguk az érintettek hatalmaznak fel. De soha senkit nem tanácsoltunk el azért, mert nem szimpatikus vagy mert mozgássérült. Hiszen akkor már az alkalmassági vizsgálatnál keresztbe tehetnénk neki. Igaz, hogy az az intézmény, ahol a gyermek éppen van, nem dönthet a jelentkezőről, de a vezetője véleményezheti az ügyet. Mi pedig figyelembe vesszük ezt. Nem számszerű párosítást végzünk - két felnőttnek egy gyerek, ahogy a sorban következnek. Igyekszünk mindenkinek a leginkább neki való családi környezetet megtalálni. Adott esetben nem adunk egy hipermobil (túlmozgásos) gyereket mozgássérült jelentkezőnek. Mindig meghallgatunk három-négy párt, de a múltkor például az országos nyilvántartást is felforgattuk egy gondozottunk miatt. Ki vállalja helyettem annak a kockázatát, hogy egy kihelyezés kudarcot vall? Vagy ha nem vártuk ki a biztonságos időt, és későn derül ki egy örökölt betegség? Ez nem játék, nem próbálkozhatunk újabb és újabb szülőkkel, ha az előző nem válik be."
Esély négy embernek
Mórucz Lajosné, a Gólyahír Egyesület elnöke: "Mikor megláttuk G.-éket a találkozón, rögtön eszünkbe jutott, hogy van az a baba az egyik intézetben. Örültek, mondták, nem probléma a mama betegsége. Mi is örültünk, nehéz ilyen jelentkezőt találni. A baba anyja nem alkoholista: találkoztam vele, egy nagyon pici helyiségben lakik, egyedül él. Beteg a lába, és olyan a helyzete, hogy nem tudta volna nevelni a kicsit. Van egy egészséges nagylánya, ő is csak hétvégén tud hazamenni, hetes iskolába jár.
Az anya próbált utánanézni, hogy jól van-e a gyereke, szerető családba került-e. De hát hivatalosan nem mondhatnak neki semmit. Nyomozott utána, és kétségbe esett, amikor megtudta, hogy Viki még mindig intézetben van. Nagyon sokat hívott, de én mondtam, hogy ez a gyerek már bekerült az állami rendszerbe, innentől mi semmit sem tehetünk. A csecsemőotthonban is megmondták nekem, ne keressünk szülőt, mert nem a mi dolgunk. Az anya még a gyerek másfél éves koráig próbálkozott, egy ideje már nem hív. Nehéz neki. Azt hitte, ha lemond róla, rögtön családba fog kerülni. Nagyon nem akarta, hogy intézetbe tegyék.
G.-ék most a harminchatodikak nálunk, de félő, hogy nem tudunk segíteni. Ez nyílt örökbefogadás, itt találkozik az anya a családdal, és ha ő azt mondja, inkább szeretne egészséges befogadókat, mi olyat keresünk. Ezért lett volna nekik ritka esély ez."
A legmeghatározóbb három év
Kardos Ilona gyermekpszichiáter: "Minden csecsemőotthonban töltött nap károsítja a személyiségfejlődést, és beépít rizikófaktorokat. A gyermekpszichiátriai osztályok páciensei között korosztályukon belül magasabb arányban vannak azok, akik csak három-négy évesen hagyhatták el az otthont, mint akiket korábban családba illesztettek. Ezek a gyerekek gátoltak, behúzódnak a sarokba, vagy éppen rúgnak, harapnak. Képtelenek a közös játékba bekapcsolódni, és hatévesen soha nem iskolaérettek. Tőmondatokban beszélnek, gyenge a szövegértésük, nem uralják az anyanyelvüket olyan szinten, hogy azon tanuljanak. Az ismétlődő kudarcok miatt előbb-utóbb súlyos magatartászavarral, állandó beilleszkedési és teljesítményproblémákkal küszködnek. Így sokan kisegítő osztályba kerülnek akkor is, ha intelligenciahányadosuk megfelelő. Az első évek alatt elszenvedett gondozási hiányok nem hozhatók be teljesen."
Kempf Zita
