Ha a magyar sajtó szabadságáról esik szó, meg arról, hogy meddig tart a nyilvánosság hatalma, ritkán gondolunk a vidéki napilapokra. Pedig nem árt, ha tudjuk: míg a négy országos "minőségi" napilapból mindösszesen úgy 320 ezer példány kel el naponta, addig a megyei napilapok összpéldányszáma közelíti az egymilliót. A magyar nép túlnyomó része - már amelyik egyáltalán újságot vesz a kezébe - belőlük tájékozódik tehát. Ennek fényében csöppet sem megnyugtató, hogy a megyei napilapok mindegyike lényegében az egyetlen a helyi piacon - mind nyomtatott információszolgáltatóként, mind a vidéki kollégák lehetséges munkaadójaként. A monopólium megöli a versenyt; a verseny halála pedig a minőséget nyírja ki. Csekély vigasz, hogy mindez "történelmi" okok miatt alakult így.Egy szabad országban a sajtó csakis akkor lehet igazán szabad, ha munkatársait nem fenyegeti minden percben a létbizonytalanság. Magyarországon az újságírók nagy része egzisztenciálisan igen kiszolgáltatott - de a legsanyarúbb helyzetben vitathatatlanul a megyei lapok munkatársai vannak.
Üzleti szempontból a média magyar világa rendkívül finoman fragmentált, és szinte 100 százalékosan felosztott. Ide betörni ma már csak rettentően sok pénzzel lehet(ne) - márpedig megfelelő tőkeerő csak azon multinacionális vállalkozásoknak áll a rendelkezésére, amelyeknek éppen a status quo - bizonyos esetekben a monopóliumuk - megőrzéséhez fűződik nagyobb érdekük. Mindez a megyei lapok történetével érzékeltethető a leginkább. Ezek egykoron (a Pest Megyei Hírlap kivételével) valamennyien az állampárt, az MSZMP tulajdonában voltak, megyénként egy-egy kiadóvállalattal. Hetet közülük 1990 tavaszán, a rendszerváltó parlamenti választás két fordulója között szöktetett meg az Axel-Springer (AS), a többit (kivéve a Pest Megyei Hírlapot) pedig - már az Antall-kormány regnálása idején - versenytárgyaláson adta el az utódpárt. Aligha a puszta véletlen műve, hogy az új tulajdonosok egybefüggő körzetek lapjait vették meg. Észak-Magyarországon egy vorarlbergi osztrák (ma: Inform Média Kft.), kilenc közép-magyarországi megyében és Nyugat-Magyarországon pedig két német szakmai befektető, az említett AS és a West-Deutsche Allgemeine Zeitung (ma: Pannon Lapok Társasága Kft.) került pozícióba. Győrt a brit Daily Mail szerezte meg (ma: Lapcom Kft.), míg Szegedet egy francia cég, ám mára a (városi) Délmagyarország és a (megyei) Délvilág is az angolok kezén van.
Az Egerben (Heves Megyei Nap) és Szolnokon (Jászkun Krónika) - magyar tőkéből - indított független napilapot évekkel később az az Axel-Springer vásárolta föl, amely már birtokolta az "eredeti" megyei lapot. A többéves vergődés után tavaly megszűnt Békés Megyei Nap/ló helyét is a helyi Springer-napilap foglalhatta el. Bár az újonnan létrehozott lapok szakmailag fényévekkel voltak jobbak a régieknél, az olvasók körében - talán a megszokás, talán a multik tőkeerejének köszönhető marketingakciók miatt - mégis a hagyomány győzött. Még érdekesebb azonban, hogy ezen a piacon a verseny kivétel nélkül minden résztvevőnek ártott: ott, ahol valaha is volt alternatíva (Eger, Szolnok, Békéscsaba), szignifikánsan kisebb a mai példányszám, mint a szomszéd megyékben, ahol a "régi" lap megyei pozícióját soha nem veszélyeztette semmi. (Kevés ideig élt a rendszerváltás előtt útjára indított független Dátum, és két évig sem húzta az alternatív győri Nyugati Hírlap. Ugyanerre a sorsra jutott a regionális napilap úttörőjének nevezhető, veszprémi központú Új Hírek is.)
Úgy tűnik, a piac felosztását mindenki tudomásul vette. Csupán egy "ellenséges akcióról" tudunk (a dolog jellege miatt erről nem jelent meg híradás), ám ez sem maradt megtorlatlanul. Néhány évvel ezelőtt az Axel-Springer felségterületén megjelenő (ám az AS-től független), jól bevezetett, hetente kétszer lakossági hirdetések ezreit közlő Irányár című lapot a Lapcom vette meg (vagyis az angolok piaci részesedést óhajtottak szerezni a németektől). Az AS erre először a "saját" területén beindította a maga hirdetőújságját (Tempó), megcsappantva ezáltal a versenytárs bevételeit, majd nekilátott a terjeszkedésnek a Lapcom felségterületén.
1990-ben az új tulajdonosok a magyar sajtó őskorszakának megfelelő viszonyokat találtak a megyei lapoknál. Egyetlen szerkesztőségben (Eger) volt csupán számítógép; a nyomda és a terjesztés külön-külön, önálló érdekeltséghez tartozott. (A rendszerváltásig a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának külön engedélye volt szükséges ahhoz, hogy egy lap a nyolcoldalas terjedelméből ne a központilag meghatározott egy, hanem két oldalt szentelhessen hirdetések közlésének.) Az új tulajdonosok azonnal nekiláttak a fejlesztésnek: a történet innentől kezdve
a "tőke koncentrációja és centralizációja"
marxista, de ettől függetlenül találó kifejezéssel is leírható. Számítógépes rendszerek, hálózatok kiépítése volt az első lépés, saját nyomda létrehozása a második, a harmadik pedig a Magyar Postától független terjesztőhálózat megszervezése. A kiadások így lehetőleg a saját érdekeltséghez tartozó cégnél/alvállalkozónál jelentkeztek, amelyek a piaci helyett a pillanatnyi érdek szerinti alacsonyabb vagy magasabb áron nyújtanak szolgáltatást. Az Axel-Springer évi 1,3 milliárd forintos forgalmú kecskeméti nyomdája - bővítési beruházása most nyáron kezdődött meg - Bács-Kiskunon kívül Jász-Nagykun-Szolnok, Békés, Komárom-Esztergom napilapját gyártja, emellett évi 120 címet. A megyei lapok mind a tulajdonos nyomdájában készülnek Kelet- és Nyugat-Magyarországon is.
Volt az adásvételeknek egy - többnyire nem emlegetett - abszolút unikális tárgya is: az adott megyében élvezett sajtómonopólium. Máig ez éri a legtöbbet. A nyolcvanas években, amikor a Népszabadság még 700-800 ezer példányban jelent meg naponta, egy nagyobb megyei napilapból úgy 70 ezret nyomtak - Győrött 100 ezernél is többet. Egy-egy megyében a Népszabadságból legjobb esetben 20 ezer kelt el, vagyis a megyei lap helyben három és félszer volt olvasottabb az országosnál. Az arányok mára persze megváltoztak - a megyei lapok javára: 40-50 ezer helyi lapra jut 3-7 ezer Népszabadság.
Ma már a kiadók kínálatának csak egyik eleme a "zászlóshajóként" emlegetett megyei lap: a teljes termékskála egy egész "lapcsalád". A Lapcom lapcsoporthoz például a Kisalföldön, illetve a Délmagyarországon és a Délvilágon kívül 16 kiadvány tartozik. E termékek megjelenéséhez beruházásokra volt szükség. A dolgok olajozott működéséhez ezután már csak a leggyengébb láncszemet kellett kiiktatni: az újságírót. Szimbolikus emlék: Győrött először a legtapasztaltabb, legképzettebb, legjobb - emiatt viszont a legtöbbe kerülő - újságírókat (közöttük a több nyelven beszélő Pákovics Mihályt) bocsátotta el az új tulajdonos. Nagy általánosságban nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy a derékhad másutt is így járt. Jellemző - és igaz - nyári történet kering az interneten. Főszereplője az egyik (külföldi) laptulajdonos és egy olvasószerkesztő. A kolléganőnél rákgyanút diagnosztizáltak, és másfél hónappal későbbre beutalták komolyabb kivizsgálásra. Lojális alkalmazottként bement a főnökéhez és közölte vele: szeptemberben (megmondta az okot is) kórházba kell vonulnia, nem akarja a szerkesztőség életét borítani. Ez volt délelőtt 10-kor. Délután 2-kor megkapta a felmondólevelét. Egyébként amikor odament dolgozni a céghez, a főnöke kijelentette: soha ne felejtse el, mindig igyekezni fognak egy nála olcsóbb embert találni.
A kiadók tulajdonosai nagyjából megtartották a régi személyzetet alkalmazottként, rendes bérrel. Ha nyomdát alapítottak/vettek, ott is betartották a játékszabályokat. Az, hogy épp az újságírókkal bántak el, mondhatni törvényszerű volt - különösen, hogy előbb magukat az újságokat alakították át. A szakma talán egyetért abban, hogy 1990 előtt még a legvonalasabb megyei (párt)lap is a hazai újságírás hagyományait őrizte, azaz ötvözte a fiction és a non-fiction elemeit. A lapok közöltek tárcát (ami szubjektív, igazából írói műfaj), verset, film- és kiállításkritikát, tehát egyfajta kulturális misszót is teljesítettek. Bevett műfaj volt a riport, gyakran jelentek meg portrék. Mindegyik lap - kivétel nélkül - rovatrendszerben működött, a rovatokban szakterületekre specializálódott munkatársak dolgoztak, akiknek érteniük kellett ahhoz, amivel foglalkoznak.
Az új tulajdonosok
mindenütt a saját arcukra formálták a lapokat. Tehették, hisz versenytársuk nemigen akadt (ha mégis, nem sokáig győzte tőkeerővel). Megszűntek az "írói" műfajok - bejött helyettük az "infó". Míg "írói" műfajban csak felkészült szakember tud alkotni, "infót" (Leesett az első hó Kukutyinban. A település utcái - képünk - fehérbe öltöztek stb.) bárki. Megtörtént eset: egy megyei lap frissen kinevezett főszerkesztője egy soha nem hallott nevű német újságnál tett két és fél napos tapasztalatcsere után azzal állított haza: az információ igazi hordozói a háziasszonyok. Arról és úgy kell írni tehát, amiről és ahogyan ők beszélnek. Sőt: a legjobb, ha ők maguk is írják meg! (Az elgondolást tettek követték.)
A piacgazdaság hajnalán vállalkozások ezrei alakultak, létük függött az ismertségtől; a hirdetési igények egyik napról a másikra robbanásszerűen megnőttek. Ebből a szempontból logikus, hogy a kisipari munkával, nap mint nap más tipográfiával megjelenő lapokat "modulrendszerűvé" formálták. Például előírták, hogy az első oldalon legalább 14 információnak kell megjelennie, ezek közül minimum hármat kép illusztrál stb.: ez lehetővé tette, hogy a frissen érkezett reklámokat akár az utolsó pillanatban is könnyedén beilleszthessék az oldalra - az újságcikkek rovására. Ha előre tervezett méretű a hirdetés, akkor a cikk sem lehet másmilyen: innentől számíthatjuk a "méretre írott információ" magyarországi elterjedését. A tizenöt centis lyukba tizenöt centis cikk kell - mindegy, hogy a téma húsz, nyolc vagy százhárom centis cikket érdemelne. Azt az "információt", amit a lapok szívesen közölnek, bárki, a legcsekélyebb szakképzettség nélkül képes megírni - ha pedig ez így van, akkor "igazi" (szakképzett, a tárgyhoz értő, specializálódott) újságíróra sincs szükség.
A szakma értéke a "háromperces újság" (amelynek az átlapozása maximum ennyi időbe telik) bevezetésének a pillanatától a nullára, a munkaerő ára pedig az épp szükséges minimumra zuhant. A rendszerváltás előtt a megyei sajtóban az átlagosnak tekinthető újságírói fizetések az akkori pedagógusbéreket legalább kétszeresen haladták meg. A szerkesztőségek újságírólétszáma 40-50 között volt, a havi kötelezően megírandó penzum 35-40 flekk (1 flekk körülbelül 1500 leütés, szóközökkel). Mindenki teljes munkaidőben foglalkoztatott alkalmazott volt, rendszeres volt a havi prémium és az éves nyereségrészesedés. A szerkesztőség állta a kommunikáció (telefon, telex, telefax) költségeit, emellett - természetesen - a vidéki utak benzinpénzét is; a hét végi ügyeleteket akkora összeggel honorálták, amennyiért megérte a családtól távol tölteni a szombatot.
A helyzet ma: a szerkesztőségekben alkalmazottként dolgozó újságírók (és szerkesztők) száma a tíz évvel ezelőttinek kevesebb mint a fele, néhol azonban csak harmada-negyede. Negyven-ötven főállású újságíró/szerkesztő helyett ma 10-15 készít el egy napilapot, amelynek a terjedelme gyakran duplája vagy annál is több a tulajdonváltás előttinek. A csekély számú alkalmazott mellett csapatnyi "vállalkozó" munkálkodik. Ezek az emberek a médiavilág páriái: belőlük van a legtöbb, ők dolgoznak a legtöbbet, és ők keresik a legkevesebbet. Az évi legkevesebb 20 milliárdos forgalmú, vastagon nyereséges megyeilap-piacon nekik tulajdonképpen csak kötelességeik vannak - cserébe a majdnem semmiért. Boldogok, ha nyomtatott soronként 27 forintért (10 eurócent) megvesznek tőlük egy "információt", saját autójukba a saját pénzükért tankolnak benzint, hogy elsőnek érjenek oda egy "szenzáció" helyszínére. Eszükbe sem juthat, hogy a hét végi munkáért pluszpénzt kaphatnának, szabadságot nem vehetnek ki. E réteg kínkeservvel hoz össze 60-80 ezer forintot (+ áfa) havonta, amiből épphogy befizethetők a hivatalos minimálbér közterhei, ám megélni - akár a legalacsonyabb szinten is - úgyszólván lehetetlen. Ha megunják őket, a legcsekélyebb indok, magyarázat, végkielégítés nélkül tüntethetők el a médiavilágból - helyükre sokszoros a túljelentkezés. A mai megyei médiamunkás - miközben a jövedelméből biztosított életszínvonala a rendszerváltás előttihez képest lecsökkent - minimum kétszer annyit köteles/kénytelen dolgozni, mint a tulajdonosváltás előtt. Azok vannak jobb helyzetben, akik tudják, hogy havi 40 hasáb terjedelmű cikket kell megtermelniük; sok, más megyékben dolgozó kollégájukat "nem köti" efféle előírás, tehát akár ennek a dupláját is kevésnek találhatja a tulajdonos.
A szakmára az egyik - vagy talán a - legnagyobb veszélyt minden bizonnyal a túlképzés jelenti. A legkülönbözőbb állami és privát - fizetős - intézmények évről évre ezres nagyságrendben ontják azokat a fiatalokat, akiket újságíró, média, kommunikációs vagy más efféle elnevezésű szakon "oktattak". Ez rettentő nagy és zsíros biznisz annak a néhány volt újságírónak, aki végigtanítja fél Magyarországot - és óriási pénzkidobás azoknak a szülőknek, akik bíznak/hisznek abban, hogy a majd` milliós befektetéssel biztos jövőhöz/egzisztenciához juttatják gyereküket. A rendszerváltás előtt népművelőkkel lehetett Dunát rekeszteni, ma pedig olyan médiaiskola-végzettekkel, akiknek esélyük sincs a médiába kerülésre. A szerencsések kiváltsága pedig az, hogy nyomorúságos összegekért gürizhetnek egy vidéki lapnak.
Az alulfizetett újságírók számára az alapvető erkölcsi dilemma a "pénzért mindent vagy semmit" elv gyakorlati alkalmazása. A megyei lapok ma pontosan
ugyanúgy kereskedelmiek,
mint a hasonló minősítésű televíziók. Vagyis éltető elemük nem a hír, hanem a reklámbevétel (a szakmában elterjedt - talán túlzó, de mindenképpen találó - megfogalmazás szerint: újságcikk az, amit az el nem adott reklám helyén közölnek). Ebből egyfelől az következik, hogy - ha választani kell - a "hír" és az "üzlet" versenyét nagy valószínűséggel az "üzlet" nyeri.
Másfelől azonban mára a "hír" is az üzlet részévé vált. Brutálisan fogalmazva: a "hírért" is fizetni kell. A lapok egy részénél először azokat a gazdasági rovatokat szüntették meg vagy nyomorították minimális terjedelműre, amelyekben a reálszféra híreit közölték - mondván, a cégeknek van elég pénzük: ha bármit is olvasni akarnak magukról, fizessenek érte. A cégek - mit tehettek volna? - fogcsikorgatva elfogadták az ajánlatot, ám cserébe - hiszen megvettek egy szolgáltatást - kikötötték, hogy róluk csak az jelenhessen meg, amit ők akarnak. A kör bezárult: a kiadó megkapja a pénzét, a cég pedig békében élhet, hiszen a független (a hír és hírérték által vezérelt) újságírásnak befellegzett.
Az üzleti szféra után a közszféra bekebelezése következett. Az olvasónak nyilván fogalma sincs arról, hogy mondjuk a megyei közgyűlés elnökével készített január elsejei fél újságoldalnyi ünnepi beszélgetésért a kiadó leszámlázta a megfelelő összeget az önkormányzat gazdasági hivatalának. "Együttműködési megállapodás" alapján évi több millió forintért jelen(het)nek meg a munkaügyi központok vagy más megyei hivatalok/szervek "hírei". A nap mint nap olvasható P. R. aláírás a legkülönbözőbb intézmények, vállalatok, alapítványok életéről szóló, természetesen pozitív kicsengésű cikkek végén nem egy Pesti Róbert vagy Pinkerton Rita nevű újságíró kezdőbetűje, hanem a Public Relations (közönségesen: Pénzes Reklám) rövidítése.
Hallani olyan hangokat is, hogy a megyei lapok ma már nem is olyan nagyon megyeiek - és ezt a véleményt tényekkel lehetetlen lenne cáfolni. A rendszerváltás előtt mindegyik újságot helyben szerkesztették; ma a tömegtermelésé a szerep, tehát a helyi lapban is a központban szerkesztett oldalak jelennek meg. A kiadó szempontjából ez költségcsökkentő eljárás (lapátra kerülhetett szinte az összes külpolitikus) - az olvasónak pedig teljesen mindegy, hiszen többnyire úgyis csak a saját megyéje lapját járatja.
A megyei lapok politikai szerepe - monopolhelyzetük miatt - több mint meghatározó. Ez természetesen a versenypálya minden játékosát óvatosságra inti. Ennek ellenére nem lehetne sem kormánypártinak, sem ellenzékinek minősíteni ezeket az újságokat, és talán annak van igaza, aki úgy látja: mindig a pillanatnyi (üzleti) érdeknek megfelelően foglalnak állást adott ügyekben. Valami azért a főszerkesztőn is múlik: ugyanazon brit csoport tagjai például a Kisalföldet inkább jobb-, a Délmagyarországot inkább baloldaliként minősítik (ráadásul pár esztendeje még fordított volt a helyzet). Egyébként az, hogy egy kereskedelmi újságban még a politikai vélemény is üzlet, jól tetten érhető az egyik nagy kiadó gyakorlatában: bárki hozzászólhat cikkeikhez egy méregdrágán hívható, emelt díjas telefonszámon. Így lehet - nincs más szó rá: zseniálisan - pénzt csinálni az ellenvéleményből is.
Alakulhatott volna-e másképp? Egyesek szerint igen, és az MSZP történelmi bűne, hogy nem engedte/hagyta (Máté László pártpénztárnok kifejezetten megtiltotta), hogy az úságírók privatizálják saját lapjukat. Az a 40-50 millió, amibe a lapok megvétele került (már amelyikért fizettek!), 1990-ben sem volt drámaian nagy összeg egy napilapért; ennyi pénzt birtokló konzorcium mindenütt alakulhatott volna a megyei sajtó magánosítására. Az új tulajdonosok egy része sem tett mást: létrehozott egy egymilliós kft.-t, amely hitelt vett föl, majd pedig a lap - értsd: az újságírók és a kiadói alkalmazottak munkája révén - visszafizette a kölcsönt. Mások épp ennek az ellenkezőjét valószínűsítik: azt, hogy az újságírói privatizálást nem nézték volna tétlenül a külföldi médiacápák, amelyek így is, úgy is ráindultak volna a piacra. S mert nagyobb a tőkeerejük, aligha veszítettek volna; vagyis 1990-ben az történt, aminek történnie kellett.
Ma már egyre kevesebben és egyre halkabban vetik föl a szakmai összefogást vagy szolidaritást - belátva azt, hogy a magyar média világában minden működhet, kivéve ezt. Dániában és Finnországban olyan rigorózus szabályokat fogadtak el és tartanak be egyfelől a kiadók (munkaadók), másfelől pedig az újságírók (munkavállalók) képviselői, amelyek magyar aggyal fölfoghatatlanok. Ezek egyszerre védik a munkaadó érdekeit és juttatják hihetetlenül széles jogokhoz a munkavállalókat, aprólékosan rögzítve minden elképzelhető juttatást a nyugdíjpénztári befizetéstől a taxiköltség-térítésig. A sztrájkalapból akár féléves - fizetett - munkabeszüntetésre is futja. A médiapiacon - ott - kizárólag azok kaphatnak bármilyen szerepet, akik betartják a szabályokat: beleértve a minimálisan fizetendő honoráriumot, amely semmilyen körülmények között nem lehet alku tárgya, azaz annál csak többet kaphat a szerző, kevesebbet nem.
A magyarországi médiapiacon viszont érvényes szabály az, amit a tulajdonos annak tart. Az újságíró választási lehetősége csupán annyi, hogy - bármilyen alacsony összegért, bármilyen megalázó körülmények között - elvégzi-e a munkát. Igaz, a tulajdonos akkor sem esik kétségbe, ha nem: ugrásra készen áll azoknak a hada, akik a lehetőségre várnak.
Ballai József
Számokban
| Nyomott | Eladott | |
| példányszám | példányszám | |
| I. | Országos terjesztésűek | |
| Blikk | 270 284 | 238 520 |
| Metro (ingyenes) | 314 249 | 307 354 |
| Magyar Hírlap | 57 591 | 35 693 |
| Magyar Nemzet | 123 128 | 78 940 |
| Mai Nap | 95 000 | nincs adat |
| Napi Gazdaság | 15 000 | nincs adat |
| Népszabadság | 218 706 | 189 023 |
| Népszava | 36 994 | 28 922 |
| Színes Mai Lap | 107 871 | 68 391 |
| Világgazdaság | 17 446 | nincs adat |
| II. | Fővárosi lap | |
| Budapesti Nap | 45 000 | nincs adat |
| III. | Megyei lapok | |
| Axel-Springer Magyarország Kft. | ||
| 24 "ra (Tatabánya) | 22 630 | 21 764 |
| Békés Megyei Hírlap | 35 823 | 33 850 |
| Heves Megyei Hírlap | 23 386 | 22 606 |
| Jászkun Krónika (Szolnok) | 3 926 | 3 390 |
| Nógrád Megyei Hírlap | 11 539 | nincs adat |
| Petőfi Népe | 42 323 | 39 660 |
| Somogyi Hírlap | 37 277 | 35 923 |
| Tolnai Népújság | 20 530 | 20 040 |
| Új Dunántúli Napló | 49 143 | 47 421 |
| Új Néplap (Szolnok) | 27 948 | 26 089 |
| Lapcom Kft. | ||
| Délmagyarország | 34 565 | 33 193 |
| Délvilág | 21 154 | 20 900 |
| Kisalföld | 81 245 | 78 515 |
| Inform Média | ||
| Déli Hírlap | 10 751 | 7 895 |
| Észak-Magyarország | 52 605 | 51 419 |
| Hajdú-Bihari Napló | 50 939 | 46 888 |
| Kelet-Magyarország | 58 672 | 57 349 |
| Pannon Lapok Társasága | ||
| Fejér Megyei Hírlap | 52 347 | 49 760 |
| Napló (Veszprém) | 55 554 | 52 746 |
| Vas Népe | 60 850 | 58 378 |
| Zalai Hírlap | 60 979 | 58 355 |
| Független | ||
| Komárom-Esztergom Megyei Hírlap | nincs adat |
(Forrás: Médiaász, 2003. szeptember)
