Brüsszel falai ledőltek. Az ostromlott városba özönlenek a kelet-európaiak: az intézményekbe, a képvise-letekre, a lobbiszervezetekhez, vagy csak úgy, a saját szakállukra próbálni szerencsét. Az EU-negyedtől az éttermeken keresztül a házibulikig mindenütt ott nyüzsögnek, szembetűnően több energiával és ambícióval, mint a régiek. Többségük hamar kivívja magának a tiszteletet vagy legalább az érdeklődést. Csak még nem mind tudja, mit akar pontosan, és hogyan vágjon bele. Ahogy küldő államaik sem.
Az egy éve csatlakozott országok brüsszeli képviselőivel, a közösség masinériáját működtető diplomatákkal és tisztviselőkkel beszélgetve lassan kibontakozik a kép az első évről: az új tagoknak van még mit tenniük, hogy beletanuljanak a szervezet működésébe, s legfőképpen, hogy kiokoskodják, mit akarnak és mit várnak ők maguk az uniótól. Az újak érdek-képviseleti technikái döcögősek, s még eltart egy ideig, míg az outsider aspiránsokból aktív eseményformálók lesznek.
Milyen a táp?
"Nagyok voltak a várakozások" - mondja egy új tagállam kissé fáradtnak tűnő diplomatája, aki, mint az itt megszólalók túlnyomó többsége, neve mellőzését kérte. "Azt hittük (a taggá válással), rengeteg új lehetőség nyílik meg, aztán nekünk csak döntenünk kell. Ehelyett fuldoklunk a történésekben, az információban, a rengeteg szereplőben. És még nem tudjuk, hogyan kell mindezt kezelni."
Az Európai Parlament (EP) mellett tanyát vert magyar nagykövetséget (brüsszeli kóddal: állandó képviseletet) is ez jellemzi - a kemény pörgés közepébe csöppenve embereink kissé elbizonytalanodva próbálnak rájönni, hogy a millió aktuális ügyből mi a fontos, hol az elejük és a végük, hogyan érdemes belefogni feldolgozásukba és befolyásolásukba. "Az elmúlt év mennyiségi munka volt, nem annyira minőségi. Próbálunk mindent egyszerre csinálni, ahelyett, hogy az igazán fontos dolgokra koncentrálnánk. Még nem tanultuk meg igazán az érdekértés, az érdekérvényesítés technikáit. Érezzük a nyomást, de a szelekciós technikákat és a befolyásolás eszközeit még nem annyira" - mondja a diplomata.
A 25 kormányt képviselő Európai Tanácsban - az EU-ban ez a döntéshozatal központja - az újak az esetek többségében követő magatartást, már-már tűzoltást folytatnak, sokszor pár lépéssel az események mögött. A csúnya eltaknyolástól nemegyszer csak az menti meg őket, hogy momentán nincsen nagyon sok fontos ügy. "A régiek a megérkezésünk előtt kisöpörték a padlást" - magyarázza egy diplomata cinikusan, de alig palástolt megkönnyebbüléssel. Szerencse az is, hogy az EU döntéshozatali mechanizmusai dermesztően lassúak - sokszor van alkalom korrigálni.
A kullogás egyik, talán legfontosabb oka az lehet, hogy az államigazgatások sem álltak át rendesen az unióra. Az új tagállambéli diplomaták gyakran arról pöfögnek, hogy az otthonról küldött tárgyalási pozíció (magyar diplomataszlengben: "táp") gyakran rossz vagy irreleváns. Az uniós ügyekben elvileg otthon, a megfelelő minisztériumban kell előkészíteni a mandátumot, a brüsszeli követség ezt képviseli. De a magyar államigazgatásban sem tudatosult még, hogy az uniós tagság állandó odafigyelést igényel. Az EU nem külpolitika, hanem a szaktárcák többségét minimum heti szinten igénybe vevő feladat, amivel folyamatosan foglalkozni kell. Ezt megszokni - gondolkodásban, intézményes struktúrában, gyakorlatban - időbe telik. Egyesek szerint akár 8-10 évbe is, de legalább az első saját elnökségig, amikor majd fél évre az egész államigazgatást "át kell állítani EU-ra". Az otthoniak tétlensége miatt aztán a dolgok nagy része Brüsszelben dől el. Az állandó képviseletek maguk próbálják menedzselni az ügyeket, ahogy tudják. Pedig az érzékenyebb kérdésekben egy diplomata nemigen dönthet: hisz ő nem önálló politikai mandátummal rendelkező képviselő.
Ez részben a régieket is jellemzi. A brüsszeli diplomaták és a fővárosok közti ritmus- vagy véleménykülönbség jelentős részben a szervezet felépítéséből fakad: az itteniek itt vannak, az otthoniak meg otthon, nemritkán 2000 kilométerre, a helyzet, a hangulat és a többiek álláspontjának pontos ismerete nélkül. Az EU ráadásul az elmúlt 15 évben - ahogy újabb területek kerültek legalább részben európai ellenőrzés alá - egyre bonyolultabbá vált. Még a régi tagállamok is küzdenek a minisztériumaik közti egyeztetési zavarokkal. A legtöbb brüsszeli képviselet néha improvizálásra kényszerül, mert az otthonról érkező utasítás elkésett vagy egyszerűen maflaság. Berlin például minden piszlicsáré EU-ügyben kénytelen konzultálni a tartományok vezetőivel is, ami oda vezet, hogy Németország brüsszeli képviselete gyakran magára marad, és a nagykövet az otthoniaktól függetlenül viszi az ügyeket. "", belülről látni az EU konyhájátÉ Milyen nagyszerű - és milyen katasztrofális ez az egész" - vigyorog egy holland diplomata, amikor arról kérdezem, hogy az enyhe elveszettség érzésével vajon egyedül vannak-e az újak.
Együtt és külön
A munkaszervezés persze csak az egyik kérdés. A másik a tartalom, a stratégia: hogy milyen politikák érdekében is lép fel egy-egy tagország. Egy tagállam, különösen ha kicsi vagy közepes méretű (és Magyarország a kettő közé esik), ha akarna se tudna egyszerre követni, érteni, befolyásolni mindent. A kulcs - értenek egyet a megkérdezettek -, különösen a kisebbek számára, hogy legyen világos elképzelés arról: mi a fontos, mi a nemzeti érdek szempontjából húsba vágó, és mi az, amit el lehet érni. Ezekre kell keményen ráfeküdni. A mániákusan hajtogatott "nemzeti érdek" elvont fogalom: a konkrét, napi ügyekben nem könnyű megfogni, s egy csomó esetben nem is játszik szerepet - Magyarországot rengeteg minden egyszerűen nem érinti, a közös halászati politikától kezdve a közös külpolitika egyes területein át a belső piaci szabályozás számos fejezetéig. Ezekkel foglalkozni merő időpazarlás. Egy országnak tudnia kell, hogy számára mi a fontos - és arra koncentrálni a tűzerőt. A régi tagállamok közül erre Luxemburg a legjobb példa. A nagyhercegséget méreténél és helyzeténél fogva a kérdések jelentős része nem érdekli. Ahol viszont van luxemburgi érdek - például a banki ügyek -, ott nagyhatalomnak számít: érdekérvényesítési képessége - részben fegyelmezettsége miatt - meglehetős. És a saját érdek felismerése a rugalmasság és a kompromisszumkészség alapja is. Nyugati diplomaták több új tagállamra is azért panaszkodnak, mert bizonytalanságuk defenzív viselkedéshez vezet. "Ha tudod, hogy neked mi a fontos, akkor azt is tudod, miről mondhatsz le - és ez tesz jó tárgyalópartnerré. A többiek emlékezni fognak, hogy ebben és ebben a kérdésben egyszer engedtél nekik, és ezzel élhetsz a következő alkalommal, amikor majd neked kell valami" - mondja egy holland diplomata. De stratégiában az újak egyelőre nem állnak túl jól - ennek még csak nyomait látni itt-ott. Magyarország sem kivétel. A nagyhatalmi illúziókat kergető, agresszív lengyelekkel pedig, akik lépten-nyomon "jogaikra" hivatkoznak és a súlyukkal érvelnek, egy év után mindenki torkig van Brüsszelben.
Mindez nem jelenti persze azt, hogy a helyzet ne javult volna az elmúlt egy évben. Mára legalább eljutottunk oda, hogy az egyes elnökségek idején tervek készülnek a következő fél év legfontosabb ügyeiről, a hozzájuk tartozó célokról. Aktivitás szempontjából pozitív példaként említhetjük a magyar diplomácia ténykedését Horvátország és Ukrajna európai integrációs céljai érdekében (ami legalább világos szándékról és érdekértésről árulkodott); napjaink egyik legnagyobb jelentőségű uniós piaci reformjának, az államhatárokon átnyúló szolgáltatások liberalizálásának markáns és következetes támogatását vagy a szintén fontos vegyi szabályozási reformokban való szakmai ténykedést. Magyarország nem tartozik a legbénábbak közé, sőt: a méreténél fogva más kategóriába tartozó Lengyelország mellett az egyik legaktívabb tag. Hazánknak még respektje is van, noha ennek nagy része a 90-es évek öröksége, amikor a tagjelöltek közül a Juhász Endre nagykövet vezette brüsszeli missziónak volt a legjobb reputációja szakmaisága és diplomáciai érzéke miatt.
A régi és az új tagállamok közti különbségek még mindig észrevehetőek. De egyre kevésbé, s új színezetet is öltenek. Nem általánosságban, hanem a napi politizálás során, konkrét ügyekben fogalmazódnak meg: egy-egy kérdésben ki hol áll, ki mellett és kivel szemben. Itt pedig nem az a szempont, hogy ki mikor csatlakozott az EU-hoz, hanem hogy mi az érdeke - és ez millió dologtól, gazdasági fejlettségtől, földrajzi helyzettől, mentalitástól, kultúrától, politikai berendezkedéstől, sőt az adott ügyben eljáró diplomata személyiségétől is függ. S ahogy változik egy tagország pozíciója a különböző ügyek szerint, úgy változnak az államok koalíciói is. Költségvetési kérdésekben a csóró keleti államok hajlamosak összetartani, sőt gyakran a szintén fejletlenebb déliekkel is egy követ fújnak. A gazdasági liberalizációval, modernizációval összefüggő kérdésekben Nagy-Britannia és pár másik liberális északi állam természetes szövetségese Közép- és Kelet-Európa, ahogy kül- és védelempolitikai kérdésekben is. Horvátország uniós ambícióit a Monarchia utódállamai - régi és új EU-tagok - együtt támogatták. Egy tagállam súlyát pedig nem elsősorban az adja, hogy régi vagy új, hanem az, hogy mennyire tudja hasznossá tenni magát. Az iraki háború egyike volt azon eseményeknek, amelyek megmutatták, hogy a régi politikai térképek használhatatlanok - a kelet-európai blokk gyakorlatilag egységesen Amerika-párti volt, enyhítve a britek (és kisebb mértékben a spanyolok és olaszok) első látásra súlyos elszigeteltsé-gét. Az aktuális viták közül a legfontosabb a 2007-2013-as uniós költségvetés. Itt elég jól elkülönülnek a szegényebb, a felzárkóztatási pénzekre nagyon rászoruló új tagállamok érdekei. Hogy mennyire tudják érvényesíteni, még nem tudni - egyelőre úgy néz ki, hogy jut, amennyi jut. "Jelentéktelen országok vagyunk - de kevésbé jelentéktelenek, mint egy évvel ezelőtt" - foglalja össze egy kelet-európai diplomata.
A parlamentben
A tanács irtózatos márványtömbjétől pár percre lévő, főleg üvegből épült Európai Parlamentben, ahol 24 magyar képviselő dolgozik, kicsit mások a dilemmák. A tagállamok közti különbségek itt eleve kisebbek, hisz a munka alapvetően nem nemzeti, hanem pártalapon szerveződik. Az igazi különbség nem abból fakad, hogy ki melyik államból származik, hanem hogy mikor került be a parlamentbe. Szájer József, a jobboldali Európai Néppárt, a legnagyobb frakció helyettes vezetője szerint "ez természetes. A beilleszkedés időbe telik és munkába kerül, és nem mindig számíthatunk a régiek szolidaritására. Mindenki ügyel a saját érdekeire, és az erősebb kutya elve itt is érvényesül" - mondja.
Az EP-nek, ahogy más nagy és meglehetősen bürokratikus intézményeknek is, hatalmas nehézkedése van. Kiskirályságok tarkítják, régóta beágyazott és saját területükön óriási hatalommal rendelkező politikusok osztják a lapokat. A beilleszkedés kemény munka az újak számára - időbe telik, míg kitalálja az intézmény, hogy hova rakja őket anélkül, hogy a már ott lévők érdekei nagyon sérülnének. S bár az EP képviselőinek mintegy fele a 2004-es választásokon szerzett mandátumot, ez a probléma tehát mindegyiküket érinti, nem csak a kelet-európaiakat, az utóbbiakkal szemben volt némi alapgyanakvás. Új országok, új bajok. Sokan attól is féltek, hogy az új tagállamok képviselői az EP közösségi jellegének rovására keményebben és nyersebben fogják képviselni országuk érdekeit - ez összességében nem így történt. És voltak olyanok is, akik addig alig láttak élő kelet-európait, ezért mindenféle ronda előítéletek zsibongtak a fejükben.
Tény: a régi képviselők rátelepedtek a jó helyekre. Mindössze két bizottsági elnököt adnak új tagállamból származó képviselők (egyikük a magyar Fazakas Csaba a költségvetési ellenőrzési bizottság élén). A jogalkotás szempontjából kulcsfontosságú bizottsági munkát irányító koordinátorok közt egy új sincs. Az EP elnökét, a katalán Josep Borrellt leszámítva egyetlen igazán fontos, meghatározó vezetői poszton sincs új politikus (következésképp új tagállami sem). Nagy tehát az intézmény ellenállása. "Mindenért kétszer olyan keményen kell verekednünk" - mondja Szájer.
De a helyzet mégsem kilátástalan. Szájernek magának sincs oka panaszra. A fideszes képviselő az Európai Néppárt frakcióvezető-helyettese, míg Kósáné Kovács Magda a szocialistáknál látja el ugyanezt a feladatot. Szájer az ENP-n belül a jogalkotási munkát koordinálja, ami komoly dolog, hisz az uniós törvényalkotás jó háromnegyedében az EP egyenrangú a tagállamok minisztereivel. A magyarok összesen hat vezetői posztot szereztek, ez lélekszámarányosan a legtöbb az újak közül. A két hete Brüsszelben lobbizó macedón külügyminiszter két magyar képviselőhöz is bekukkantott, a szocialista Hegyi Gyulához meg a liberális Szent-Iványi Istvánhoz (utóbbi a tagjelölteknek járó uniós támogatások felelőse a parlamentben).
A magyarok az újak közül egyébként is az aktívabbak közé tartoznak - elég összehason-lítani, hány aktuális jogszabályjavaslat vagy egyéb ügy menedzselését szerezték meg a cseh, és hányat a magyar képviselők. A 24 cseh három dossziéra tette rá a kezét, de csak az egyiknek van jelentősége, míg az ugyanennyi magyar nyolcra, és közülük legalább öt valódi téma. A magyar képviselők aktivitása és kompetenciája természetesen változó. De többségük lelkesnek tűnik, legalább valamennyire komolyan veszi, amit csinál (amit sok régiről nem lehet elmondani), és mindinkább kiismeri a hét pártfrakcióra és 25 nemzeti delegációra osztott parlamentre jellemző bürokratikus és politikai káoszt. "Aki keményen dolgozik, az elérheti, amit akar" - sommázza Szent-Iványi István, aki szerint az újak kimondottan harcosak, legalább frakciószinten, ha a gyakran kiskirályok ellenőrizte bizottságokban és a plenárison kevesebb tér nyílik is előttük.
Az újak - lengyelek, magyarok, baltiak - pörgésének látható-mérhető nyoma is van. Az EP Oroszország-politikája és a kelet-európai szomszéd államokkal (Ukrajnával, Fehéroroszországgal stb.) kapcsolatos állásfoglalásai markánsabbak, keményebbek, de értelmesebbek is lettek az új tagállami képviselők megjelenésével. A tavaly karácsonyi kijevi forradalmi események után az EP határozott és eredményes kiállása az ottani ellenzékiek mellett elsősorban a lengyeleknek és a baltiaknak volt köszönhető - ismerik a területet, markáns érdekekkel bírnak, és ki merték-tudták nyilvánítani őket az EP-ben, illetve az EP-n keresztül. A parlamentben jelenleg első olvasatban lévő szolgáltatási irányelv legmegbízhatóbb támogatói a piacliberalizációt reflexből támogató kelet-európaiak - jóllehet a javaslat számos tagállami érdeket sért. És inkább csak szimbolikus, de azért klassz: az EP történetének első romákról hozott határozata is magyarokhoz, a néppárti Járóka Líviához és a liberális Mohácsi Viktóriához kapcsolódik. Az EP - és az EU egészének - politikája erősebb keleti dimenziót nyerhet, liberálisabb lehet az új tagállamok képviselőinek, kormánydiplomatáinak megjelenésével. Pedig az EP-re is érvényes az, ami a tanácsra, még ha nem is olyan élesen: a nemzeti érdek képviselete és védelme annak meghatározásával kezdődik, és ebben a tekintetben nem állunk valami jól. A magyar EP-képviselők, miként a kormány brüsszeli képviselői is, menet közben kénytelenek kitalálni, hogy a bonyolult és gyakran évek óta futó ügyek tucatjai, százai közül mi az, ami igazán fontos. A valóságban kevés kérdés van, ahol világosan azonosítható a nemzeti érdek: az élet több tucat területén jelen lévő uniós jog és politika az esetek nagy részében nem fordítható le ilyen egyszerű képletté. De ahol igen, ott kétségtelenül összetartanak a magyar EP-képviselők: a vajdasági magyarverések ügyét, a román csatlakozás feltételeivel foglalkozó parlamenti jelentést, egyes támogatási-pénzügyi kérdéseket az Országgyűlésben teljesen ismeretlen színvonalú közreműködéssel oldogatják meg a 24-ek. Az adminisztratív és részben kormányfeladatokat is ellátó Európai Bizottság (EB) Budapest által jelölt tagja, Kovács László az adó- és vámügyi tárcát vezeti. Az első parlamenti meghallgatását eltoló Kovács brüsszeli indulása emlékezetesen rázós volt, bár erről csak részben tehet ő (az új biztosok jelölése és meghallgatása még soha nem volt ilyen zűrzavaros, jórészt az Európai Parlament növekvő magabiztossága és politikai étvágya miatt). Az adóügy napjainkban még nem tartozik a legfontosabb tárcák közé, hisz az unióban az adózás nagyobb része állami hatáskör. Ám ez a pénzügyi és gazdasági integráció előrehaladtával változóban van. Kovács a következő egy-két évben el fog szöszmötölni egy-két érzékeny dossziéval - például a társasági adó alapjának harmonizálásával vagy az áfa minimumszintjének meghatározásával. Különböző pozíciókban dolgozó munkatársai szerint Kovács, aki jobban örült volna az eredetileg neki szánt energiaügyi tárcának, gyorsan átállt az adóügyre; akik látják dolgozni, azok szerint lelkes, komolyan veszi és érti a témát. Ráadásul az EB kollektív politikai testület, ami azt jelenti, hogy a biztosok és a munkájukat előkészítő kabinetek mindenfajta üggyel foglalkoznak valamennyit, saját alapfeladatukon kívül is. Kovácsot főleg a külpolitika érdekli, ehhez az EB-üléseken rendszerint hozzászól; hogy mekkora hatással, az egy-két kisebb, pozitív beavatkozástól eltekintve egyelőre nem nagyon tudható - az EB belső vitái nem nyilvánosak. Az EB elvileg az európai közérdeket hivatott képviselni, de ahogy a nemzeti érdeket, ezt is nehéz pontosan meghatározni. A bizottság ezért igen átpolitizált testület, a sajátos és különböző tagállami érdekek egyeztetésének, kikalapálásának, a konfliktusok elsimításának és az európai döntések meghozatalának első és egyik legfontosabb fázisa (a tanács és a parlament előtt). A biztosok, mielőtt közös álláspontra jutnának, a gyakorlatban igenis hajlamosak beállni saját államuk érdekei mellé. Semmi esetre sem technokratákról, hanem politikusokról van szó: a jártasság a politikai dzsungelharcban kifejezett előny. A magyar biztos pedig nemcsak a második legidősebb, de az egyik legrégebben politizáló és legravaszabb tagja is az EB-nek. Hogy a következő négy és fél évben ezt mennyire tudja hasznára - Európa és Magyarország hasznára - fordítani, még nyitott kérdés, ahogy az is, hogy a rábízott tárcával mekkora sikerei lesznek.
