„Ki fogja mindezt megírni belülről? A Rogán fia?” - Bödőcs Tibor humorista irodalomról és politikáról

Paródiakötetében feltűnik mások mellett Márai, Kertész Imre és Hrabal, a NER ún. hőseit pedig Móricz szellemében ábrá­zolja. Addig se iszik című első könyvéről a Dumaszínház öltözőjében beszélgettem vele, ahol – mivel ő hozta fel a műsorában – nem kerülhettük ki Habony Árpád péniszét sem.

Magyar Narancs: Az irodalmi paródiáról egyből a Karinthy Így írtok tije ugrik be mindenkinek, ahol az a felállás, hogy van egy első osztályú író, aki más első- vagy épp másodosztályú szerzőket parodizál. A pályatársak kedves, nemritkán méltatással felérő kifigurázása később is működő minta lett a magyar irodalomban…

Bödőcs Tibor: De ha csak egy ilyen kis stand-upos klapec nyöszörög, mint én…

MN: …mondjunk inkább outsidert! Nem volt benned amiatt görcs, hogy íróóriásokat parodizálsz úgy, hogy nincs saját irodalmi munkásságod?

BT: Dehogynem. Az elején. Mondjuk, a kívülállás egy ilyen kritikai műfajnál nem feltétlenül hátrány. Nem tudom, hogy ez irodalom-e, illetve, hogy milyen színvonalú, de mindent beleadtam, élet-halál kérdést csináltam belőle, ahogy a stand-upból is szoktam. Kérdés az is, hogy az engem övező talmi népszerűség dacára olyanok is elolvassák-e, akik kifejezetten szépirodalommal foglalkoznak, vagy hogy lesz-e róla komoly kritika. Remélem, lesz. A borítóválasztásnál volt kérdés, hogy melyik arcomat „használja” a kiadó. Menjünk-e el abba az irányba, hogy a celeb írt egy könyvet, bár mondjuk nem tudom, hogy az vagyok-e…

MN: Az vagy, szerintem.

BT: Merem remélni, hogy nem. Ahhoz Jenő Hurkázója néven hentesbolthálózatot kellene indítanom a Körúton, meg kutyatápot reklámoznom. Celebnek lenni annyit tesz, mint a puszta ismertséget áruba bocsátani, celebkeltető műsorokban szerepelni, zsákban futni a feleségemmel, főműsoridőben altatni a kislányomat a tévében. Végül nem arról szól a borító, hogy a híres ember írt egy könyvet, bár a pofám rajt van.

MN: Hogy írtad meg az első paródiát, a Hamvas Béláról szólót?

BT: A Hévíz folyóirat évekkel ezelőtt megkeresett, hogy írjak valamit, de egy ideig azt válaszoltam nekik is, amit mindenkinek, hogy a Gutenberg-galaxis úgyis tele van űrszeméttel, nem akarom ezt gyarapítani. Hárman nem írunk: Jézus, Szókratész és én, ezt mondtam sokáig. Alázatos olvasó vagyok és voltam, nem gondoltam, hogy be tudok kapcsolódni az általam nagyra becsült szerzők mellé. Emellett úgy voltam vele, hogy a stand-up mellett nem fér el az írás, nem tudtam elképzelni, hogyan lehet ezt párhuzamosan csinálni. Aztán rájöttem, hogy a paródia hamarabb volt meg nálam, mint a stand-up, hiszen 17 éve paródiákkal kezdtem. Később jött a saját hang, de eszközként most is használom néha a paródiát. Hamvas Béla nálam az egyik legnagyobb szellem a magyar kultúra bölcsészvonalán Szentkuthy Miklós, Szerb Antal, Márai mellett, de ott van nála ez a kinyilatkoztatásféleség, amikor megmondja a tutit. Ez volt nekem Hamvas Béla legrosszabb értelemben vett motivációs tréneri arca, ami fel is dühített, de röhögtem is rajta, éreztem, hogy ez parodizálható. Egyik délután a feleségem elment a gyerekekkel kirándulni, volt egy üveg borom, és elkezdtem írni a paródiát. Krúdyval folytattam, és az a hat-hét ember, akinek elküldtem, nagyon pozitívan reagált. Sándor György (a Kossuth-díjas humorista – a szerk.) külön lelkesített, évek óta mondta, hogy „Tibike, ez a stand-up olyan gatyaletolás”. Sándor Gyuri ismerte a sznob filosz énemet, sokat beszélgettem vele irodalomról, kérdezte, miért nem ilyen irányba megyek. A stand-up más, többet tud gesztussal, hanggal, sokkal egyszerűbb, animálisabb műfaj, a szavak fűszere, a mondatok szerpentinjei írásban jönnek ki igazán. De nem játszanám ki a két tevékenységet egymás ellen. Egyébként a színpadnak is van egy sajátos, irodalmi jellege, mivel ott is mondatokat hozok létre, és fellépek velük több százszor, ezalatt csiszolódik minden, aztán beáll – így egy idő után, kis túlzással, olyan lesz, mint egy vers. Ha például kimarad egy jelző, vagy más lesz a ritmus, akkor már nem poén a poén.

 

Fotók: Németh Dániel

MN: Többször parodizálod az írói macsóságot, miközben…

BT: …nincs nő a könyvben!

MN: Hát nincs.

BT: Ez időhiány miatt volt, a le­adási határidő környékén vettük észre, hogy így alakult.

MN: De hát kéttucatnyi férfira csak volt időd.

BT: Szabó Magda, Kaffka Margit, Virginia Wolf, ők nagy hiányzók. Nézd, mindig random módon választottam ki, hogy ki lesz a következő, lehetett volna, igen, kellett volna több nő is. Ez novellacímnek sem rossz: Kellett volna több nő is!

MN: Tormay Cécile is remek alapanyag lett volna.

BT: A Cécile néni, igen! De nem akartunk trashbe lemenni. Na jó, ő minőségi író, hogy mit ír, hagyjuk, de azért ebbe a ligába nem fér be. A főtanácsadóm Cserna Szabó András volt, ezeket mindig átbeszéltük vele.

MN: Tehát a színvonal a választásnál alap volt.

BT: Igen, Rejtőnél volt ez a kérdés, hogy tényleg olyan jó író-e, hogy beférjen ebbe a sorba. Az újraolvasás elején meginogtam, de bőven befért. Vagy Mándy Ivánnál. Ő hatalmas novellista, minden kismesterezés nélkül. Amikor elolvastam a Fagylaltosok című novellát, egyből felraktam a legnagyobbak közé a fejemben. Orwellnél merült még ez fel: van egy YouTube-videó, amikor a halálos ágyán mondja, hogy jók voltak az ötletei, de a kivitelezéssel gondok voltak. Amikor őt olvastam, ez nekem is eszembe jutott. Ő nem olyan „író animal”, mint Márquez vagy Hrabal, inkább filozófiailag erős, a gondolatok gazdagságában, az esszé határvidékéről szökik át az irodalomba.

MN: Volt olyan, akit kifejezetten azért választottál, mert idegesít, vagy irritál?

BT: Inkább olyan, aki bosszant is, de szeretem, így egyszerre. Nincs a kötetben Szabolcska Költőcske Mihály típusú paródia, ha erre gondolsz. Volt fogás mindenkin, például Nádas Péternél a túlszálazása a dolgoknak, az igen alkalmas célpont, miközben nagyon jelentős íróról van szó. De nem csináltam paródiát senkiről azért, hogy megsemmisítsem.

MN: Mondják a magyar irodalomra, hogy alaphangon van egy komoly vagy éppen komolykodó jellege.

BT: Erre mondta Schöpflin Aladár, hogy „milyen jó lenne egy léha író, aki jó”. Mert aki jó, az nem léha, aki meg léha, az nem jó. És tényleg, van a magyar irodalomban Hrabal vagy Hašek? Örkény és Rejtő bekerült, és Esterházy is, akinek még a humorát is megbocsátották. Alapvetően nálunk a súlyos, bélkihúzó, köldöknéző, érfelvágó vonal az erősebb, a jobb. Amiben talán a történelmi klíma is benne van.

MN: És aki alapvetően jó és vicces, annál nem volt kérdés, hogy egyáltalán lehet-e, érdemes-e parodizálni?

BT: Nem. A gonzós résznél gondolkoztam rajta, hogy mikortól irodalom valami. Hunter S. Thompson szerintem nem irodalom, de gyakran súrolja, viszont Kerouac már az. A gonzóhoz őket olvastam, és sok magyart is, a Narancs hőskorából például. Hántes S. Tamás ezekből lett összegyúrva.

MN: Hol a határ? Hol lendül át irodalomba a zsurnalizmus?

BT: Erre tökéletes példa Örkény, mert bebizonyította, hogy a nyelvi talált tárgyból is lehet irodalmat csinálni. Ő ugye az újsághírből is dolgozott az egypercesekhez, én Zalai Hírlapot is olvastam hozzá. Ezért lett zalai hírlapos idézet a fejezet mottója. Örkény újságnyelvből csinált irodalmat úgy, hogy máshogy strukturálta és filozófiai töltetet adott neki, amitől egész más lett. Valahogy megemelkedett tőle.

MN: Azt tudod, hogy kié a Zalai Hírlap?

BT: Most már a Lőrincé, de amikor írtam, még nem az övé volt. Olvasom a lapot, ha hazamegyek Búcsúszentlászlóra, az egész oldalas Soros-hirdetéseket mindig megnézem. Jó kis harmincas évekbeli Németország-hangulatot árasztanak. Aztán elolvasom a végén a Garfieldet, persze.

MN: Tulajdonképpen még Mészáros Lőrincet is bevontad az irodalmi paródiába, amikor a költészet napi videódon, a te hangodon József Attila versével köszönti a miniszterelnököt. Azt a pár percet több mint félmillióan nézték meg eddig.

BT: Bevallom, az érdemek itt nem az enyémek. Kabai Dániel vetette fel, hogy mondjam el a verset Lőrinc hangján. A stand-up műsoromban van egy Lőrinc-blokk, ő látta azt, erről jutott eszébe. Mondjuk Lőrincet parodizálni az a szamárinduló vagy inkább egy hajókürt imitálása Kosztolányihoz képest, aki meg egy Beethoven-szimfónia a Lőrinc viszonylatában. Az pedig Szálinger Balázs poénja volt, hogy ha Lőrinc megnézett engem, mert szóltak neki, legalább találkozott a verssel, vagyis ez kultúrmisszió is volt valahol. Kabaival csináljuk ezeket a rövidebb You­Tube-videókat február óta, hamarosan jön a bajszos ember, a „Gyere haza, fiatal!” folytatása is. Én különben nem vagyok fenn a Face­bookon, a hivatalos oldalamat sem én szerkesztem, egy öreg Nokia telefonom van, szóval nem vagyok technikailag felvértezve. A Kabai gondolta ki, hogy a műsoromban vannak olyan egységek, amelyek rövidebben is működnének. Ennyi az egész. Magamtól biztos nem kezdtem volna el kivagdosni ezeket, azt sem tudom, hogyan kell ezt csinálni.

MN: Amikor kimegy egy ilyen videó, akkor a politikai hírportálok is megemlékeznek róla. Azt gondolnám, hogy tudatosan mész abba az irányba, hogy a NER-t összetartó Orbán-mítoszt támadod egyre erősebben.

BT: Annyira nem tudatos ez. Egyébként ők támadják az igazság­érzetemet. Amikor kivágjuk ezeket a részeket, csak annyi történik, hogy a Facebook- és YouTube-világban sokkal nagyobbat szól valami, ami már eleve megvolt. Nem gondoltam arra, hogy én leszek a NER kalapácsa, de persze mint alkotót és magánembert is felzaklatnak a közéleti események, amelyekre a saját műfajommal tudok reagálni. Ha el tudnám mondani a véleményemet komplex formában egy interjúban, akkor nem lenne szükség a stand-upra. De az több. Amikor megmutatok egy rasszista embert, akkor nem azt mondom, hogy a rasszizmus rossz, hanem bemutatom az egész természetrajzát. Ami teljesebb, mintha pusztán „csak” elítélném, és felemelném a mutatóujjamat. Ha a valóság körülöttem durvul, akkor én is durvábban ábrázolom, de a hatást nem tudom előre látni. A gyereknevelés vagy a saját, búcsúszentlászlói gyerekkorom is a műsorom része, sőt hangsúlyosabb része, csak a Narancs ingerküszöbét ez a Viktor-dolog ütötte át.

MN: Ne mondd már, hogy csak a miénket! Az Orbán–Putyin-videót egymilliónál is többször kattintották, ez a téma a mai előadásodban is előjött.

BT: Viktor és Lajos is ezen veszett össze állítólag, a keleti nyitáson, amiből nem lett semmi, csak orosz közeledés. A hét elején volt itt Putyin megint (az interjú Putyin augusztus 28-i villámlátogatása után két nappal készült – a szerk.), nekem alapvető, hogy reagáljak erre valamit. Ez a Putyin-dolog az egyik központi kérdése a NER-nek.

MN: Ott tartasz, hogy a műsorodba beépítetted témaként Habony Árpád péniszét is. Hogy is jutottál el ehhez a testrészhez?

BT: Az ilyen ötletek csak úgy záporoznak, mindig az a kérdés, hová tudom beilleszteni őket. El kell képzelnem, hogyan működhet ez az egész rendszer. Ha tetszik, írói feladat kitalálni, hogy élnek ők, minek kell ennyit lopniuk, mit csinálnak a pénzzel, hogy élik meg ezt az irgalmatlan meggazdagodást. Így jutok el ahhoz az ibizai életképhez, amelyben az említett úr szerepel. Ahol is, hogy ne szpojlerezzem szét a műsoromat, a kokain Golgotáján, az impotencia keresztjén láthatjuk a főhőst, erről szól az általad említett rész. Üvölt az ellentmondás ezekben az éle­tekben. Ott volt az a fénykép, amelyen Rogán Tóni úgy száll fel a helikopterre, mintha lucernáért menne a nyulaknak. Jobb ma egy Rogán, mint holnap megint! Nem tudom, hogy Tiborcz Pistáék mit énekelnek, amikor be vannak baszva, nem járok VIP-szektorba a Szigeten, azt viszont látom, hogy ez a gazdagság, amit ilyen gyorsan összeszedtek, nem a francia forradalom előtti önfeledt, kultúraőrző arisztokrata dolog, és nem is az, amikor az amerikai rapper ül a limójában lelkiismeret-furdalás nélkül, hiszen neki megveszik a lemezét, elmennek a koncertjére, megérdemli, hogy annyit keresett. Érdekel, hogyan magyarázzák meg maguknak, hogy ezt nem loptuk, hanem a haza érdekében, meg ha nem mi csinálnánk, megcsinálná más… Ez nekem kérdés, hogy milyen belső monológok mennek náluk. Bonyolult pszichológiai képlet lehet, amikor megmagyarázzák maguknak, miért kell lopni.

MN: Nem feltétlen ilyen bonyolult ez. „Most mi jövünk, eddig a komcsik voltak helyzetben, most mi, ki kell egyenlíteni, ez a világ rendje, megérdemeljük, lenyomtuk őket” – és hasonló cinizmusok.

BT: Ez érdekes szempont, igen. Még az is lehet, hogy nincs idejük, se kedvük gondolkodni ezen. De engem az is érdekel, hogy aki nem vesz részt benne, hátrább húzódott, mondjuk, egy Pokorni: ő mit gondol? Leéli az életét, és nem szól hozzá, pedig látja a dolgokat. Egyszer talán ebből is lehetne műsor. De nagyon érdekelne, hogy ki fogja mindezt megírni belülről.
A Rogán fia? Talán. Valakinek egyszer meg kell.

MN: Van a mostani műsorodban egy poén, amiben megpendíted, hogy Orbán talán börtönben végzi…

BT: Most is ott van. A központosuló hatalom egyre szűkebb cella, nem irigylem a csávót! Na, ez olyan, mint egy Narancs-interjú címe: „Nem irigylem a csávót”. Ezeknek a rendszereknek, ha nem is tudni, mikor lesz végük, de van úgy, hogy helikopterrel kell menekülni olyan jó, dél-amerikai hangulatban.

MN: Az ilyen poénok miatt kapsz negatív visszajelzéseket? Elég megosztó az ilyen vicc.

BT: Kapok, de kicsi az arány. A honlapomon megadott e-mailre írnak, meg kommenteket, de azoknak sokszor nincs profiljuk, úgyhogy ebből nem lehet felmérni, hogy mennyi a fizetett troll, és mennyi az őszintén felháborodott ember. Másfelől meg ne is tetsszen nekik, nekem sem tetszik, amiről beszélek.

MN: Rokonaid nem szólnak be?

BT: Van ilyen, igen, hogy más a politikai álláspont. Vagy elhallgatjuk ezeket, vagy azt mondják, hogy „Tibike, máskor inkább Szentlászlóról mesélj többet!” De szerencsére nem kell családi rendezvényen politizálnom, nincs is rá késztetésem, mert a színpadon ki­adom magamból. Ezért sem vagyok már annyira szórakoztató a színpadon kívül.

MN: Van, hogy a faluban, a kocsmában migránsoznak?

BT: Nem jellemző, de előfordul. Addig sem zsidóznak.

MN: Mit csinálsz ilyenkor?

BT: Elmondom azt a pár mondatot, amit ilyenkor el lehet. Úgysem tudom meggyőzni őket, meg amúgy sem vesznek komolyan, mert néha parodizálni kezdem az illetőt.

MN: Nem kóstolt még be a pártmédia ezekért a poénokért?

BT: Még nem, de tervezzük, amolyan preventív jelleggel a Kabai Danival, hogy csinálunk egy lejárató videót rólam. Jellemző reakció, hogy akiknek tetszik, amit csinálok, azon poénkodnak, hogy „Tibike, vigyázz, elvisznek, jön a fekete autó, mi lesz a gyerekekkel?” Ezek a reflexek benne vannak az emberekben, ezért is lehetett felépíteni, amit most látunk. És sajnos ez a minta erősebb, mint a demokráciáé, ahol sok az aprómunka, az egyeztetés, ahol természetes a vita, de itthon sértésnek veszik néha még azt is, ha valakivel nem értesz egyet. Demokraták nélkül nehéz dolog a demokrácia, és itthon sajnos még nincs kritikus tömeg a demokratákból. Az viszont tök jó, hogy ki lehet mondani dolgokat, és ki is kell, bár lehet, hogy a civiltörvény után jön a felségsértés vagy a nemzetgyalázás törvénye, és először nem mondhatok ilyeneket a médiában, aztán már élőben sem. Ezt abszolút el lehet képzelni, de talán nem jutunk el idáig. És az nem jó, hogy mindez csak azon múlik, meddig megy el a felcsúti Ramszesz.

MN: Már több mint tíz éve ugrálsz a magyar közéleten. Mennyit változtál ebben a témádban?

BT: Már 2010 előtt is nyilaztam a korrupt politikusokra. De persze én is változom, ráadásul a Rádiókabaré és a tévé itt-ott kiszedtek egy-két keményebb kiszólást. Nem tagadom, valóban sokkal szabadabban beszélek, mint korábban, de ebben szerepe van, hogy a YouTube-ról ezeket nem vágják ki, ahogy annak is, hogy időközben rám szakadt az amerikai stand-up hatása is, ahol nagyon radikálisak tudnak lenni. Azt elfogadom, hogy durvább vagyok ma már nyelvileg és a témákat illetően is.

MN: Mit kellene Botka Lászlónak tennie, hogy kiérdemeljen tőled egy paródiát? A mai ellenzék „az éppen nem náci Vona Gábort” leszámítva nemigen tűnik fel a műsorodban.

BT: Tűnjön fel a radaromon, álljon elő egy témával, ami átüti az ingerküszöböt. Az a probléma, hogy az egyszerű narratívákban – hogy okoskodjak végre egy kicsit – a Viktorék jók. Egyszerűen, primitíven felépítenek egy történetet, és azt sulykolják. De miért nem lehet ez ellen egy pozitív történetet bevetni? Miért nem lehet a Nyugatról egy pozitív mesét csinálni? Hogy például, ha beülsz bárhova, nem lesz vizes a söröd, nem szól a gagyipop, nem lesz oly heveny a húgyszag. Szóljon ez a történet a minőségről! Súlytalan embert pedig miért támadjak? Ha nem fejt ki hatást a társadalomra, akkor nekem nem érdekes. De nem akarom egy kalap alá venni a teljes ellenzéket. Szél Bernadett egyik szenvedélyes parlamenti beszéde számomra pislákoló demokráciánk villanása volt. Bár nem tudom, hogy csak ezért rájuk szavaznék-e. Nem tudom, kire szavazok jövőre.

MN: Ha megcsörrenne a telefonod, és beleszólna Andy Vajna, hogy lenne egy lyuk a TV2 műsorán, nincs-e kedved valamivel betölteni, Tibor, engedd el a fantáziádat – elengednéd?

BT: Nem akarok televíziós lenni, nem akarok a tévében sokat szerepelni. Szeretem ezt a kis műhelyt, szeretem szép lassan kidolgozni az adott műsoromat, és felvenni, ha végre kész van. Külön tévéműsor nem érdekel, és Andy sem.

MN: És ha nem külön műsor lenne, hanem valami rugalmasabb dolog?

BT: No!

MN: „Tacskó Horthy, tescós Napóleon, Barbie Hitler…”

BT: Ezek azért elég megosztó poénok voltak. „Tibike, inkább a kocsmát kéne...”

MN: Amikor londoni fellépése­den ezekkel tömted a közönséget majdnem két percen át, abból mennyi volt impró?

BT: Először kettő volt, aztán a színpadon mindig eszembe jutott még valami. Végül körülbelül tíz lett. A túltolás mindig kérdés, az írásban is, itt is. Nem lenne elég csak öt? Most már úgy látom, hogy viktoros jelzőkben kicsit eljuhászferencesedtem, de a túlzásnak is megvan az esztétikája.