A május 25-i választás eredményeiből következtetéseket csak óvatosan lehet levonni, részben az eddigi legalacsonyabb választási részvétel (a jogosultak 28,92 százaléka, azaz 2322 982 fő szavazott), részben a választói aktivitás nagy szórtsága miatt. Egyelőre fogalmunk sincs az ezúttal otthon maradt, de az országgyűlési választásokon többnyire részt vevő körülbelül 3 milliónyi szavazó pártszimpátiáiról - éppen ezért elhamarkodott például minden olyan értékelés, miszerint a múlt vasárnap, lám, világosan megmutatta, hogy a baloldali ellenzék pártjai április 6-án jobban szerepeltek volna külön listán indulva. (Ha a külön listák mellett külön egyéni jelöltek is lettek volna, akkor mind a 106 körzetet a Fidesz nyeri; ha pedig mindenhol egyetlen baloldali egyéni jelöltet állítanak, mint az történt másfél hónapja, de a pártok külön listán próbálkoznak, akkor az egyéni induló a tapasztalatok alapján csak a saját szervezete listáját erősíti az adott kerületekben. Ilyenkor mindig nagy a kockázata annak, hogy valamelyik lista 5 százalék alatt marad, és így a rá adott voksok a semmibe vesznek.)
A budapesti kiugró aktivitás (amely 10 százalékkal haladta meg az országos részvételt), illetve a megyei jogú városok és általában a nagy települések átlagosnál nagyobb szavazási hajlandósága ugyancsak értelmetlenné teszi azt, hogy az eredményeket egy az egyben megfeleltessük az egyes pártok tényleges társadalmi támogatottságának. Az Együtt-PM például a budai kerületekben majd' mindenhol második lett a Fidesz mögött, rendre 10 százalék fölött produkálva, és a főváros egészében is jól teljesített: budapesti 13,07 százalékával lenyomta az MSZP-t és a Jobbikot, valamint minimálisan (0,03 százalékkal) maradt le a Demokratikus Koalíciótól (DK). Mindezek alapján azonban csak annyi állítható bizonyosan, hogy az Együtt-PM jó országos szereplésének és Európai Parlamentbe jutásának első számú oka a magas fővárosi részvétel mellett begyűjtött tisztes budapesti szavazatmennyiség - nem pedig az, hogy a pártszövetség immár egy országosan is stabil 5 százalék feletti formáció.
Jobbos
Ugyanígy félrevezető - csak más előjellel -, ha egy-egy párt vasárnapi támogatottságát az áprilisival vetjük össze. Az tehát, hogy a Fideszre feleannyian szavaztak, mint másfél hónapja, semmit nem változtat azon a tényen, hogy Orbán Viktor megint nagy győzelmet aratott (1 191 163 szavazat, 51,49 százalék). A mostani eredményt máshonnan célszerű nézni, és nem csak azért, mert más a karaktere az EP- és az országgyűlési választásnak: Orbán annak ellenére is több mint egymillió embert mozgósított, hogy alig másfél hónap telt el az előző siker óta, és a vasárnapi választásnak nem volt érzékelhető tétje az átlagszavazó számára. Az eddigi EP-választásokon (2004, 2009, 2014), amikor a pártok tényleg csak legelkötelezettebb és legtudatosabb választóikat képesek aktivizálni, a Fidesz mindahányszor egymillió fölötti szavazatot kapott (a legtöbbet, 1,63 milliót 5 éve), ami egyedülálló teljesítmény. Az MSZP egyetlenegyszer, 2004-ben volt képes egymillió voksra (igaz, az akkori szocpártnak az az EP-választás így is kudarcot jelentett) - vasárnap viszont a negyedmilliót is alig érte el.
Azt a tényt, hogy áprilishoz képest arányaiban a Jobbikra kevesebben szavaztak vasárnap (339 501 szavazat, 14,68 százalék), mint akár a Fideszre, akár a három baloldali pártra, szintén ne tekintsük a hanyatlás kezdetének. (Ez a több helyen előkerült okoskodás azon alapul, hogy a tavaszi és a múlt vasárnapi részvétel arányában több vagy kevesebb szavazatot gyűjtött-e valamelyik párt az áprilisi mennyiségnél; egyébként a Fidesz és a baloldal többet szerzett, a Jobbik kevesebbet.) Ugyanakkor Vona Gáborék győzelmi kijelentései, miszerint második legerősebb pártként immár ők a Fidesz kihívói, teljességgel indokolatlanok: a három baloldali párt összesített támogatottsága kevés kivételtől eltekintve mindenhol jóval meghaladja a Jobbikét. Mi több, a Jobbik a korábbiakhoz - akár a 2009-es EP, akár a 2010-es és az idei országgyűlési választásokhoz képest - kevesebb szavazatot szerzett, és ezzel az áprilisban még vészesnek tűnő térhódítása, ami nem annyira a voksmennyiségben, hanem támogatottságának területi kiegyenlítődésében realizálódott, valóban megtorpant. Ebbe nyilván belejátszott az EP-választásra időzített (amúgy szerfölött gyenge lábakon álló) kémügy. De más is. A Jobbik óvatos fazonigazításba kezdett, legalábbis a nyilatkozatok szintjén: az eddigi vad és egyértelmű unióellenességet olyasfajta uniókritika váltotta, amely már nem a kilépéssel, hanem a nemzetek Európájával, és benne a magyar érdekek határozott képviseletével számol. Vagyis azt hajtogatja, amit a Fidesz; és ha jó néhány, főleg bel-kultúrpolitikai és szimbolikus ügyben a Fidesz ment (és megy) a Jobbik után (és valósítja meg a szélsőjobb követeléseit), úgy ebben most fordított a helyzet, és Vona Gábor kullog Orbán után. Ami nyilván nem serkenti szavazásra vagy a Jobbik támogatására sem a hardcore unióellenes, sem a Fidesz és a Jobbik között vacilláló szép számú jobbos választót. A Jobbik viszonylagos visszaesése tehát inkább azt mutatja, hogy a cukiságkampánnyal megkezdett és most a megszokottnál visszafogottabb unióellenességgel folytatott, a szalonképesség elérését célzó stratégiaváltásnak is megvannak a maga határai.
Nem jobbos
2006-ban az MDF 2429 szavazattal szerzett többet az 5 százalékos bejutási küszöbnél, akkori értékeléseinkben okkal használtuk többször is a "hangyafasznyi" jelzőt. Ezek után az LMP mostani produkcióját már nincs nagyon mivel minősíteni, mivel mindössze 295 vokson múlt, hogy Meszerics Tamás Brüsszelbe készülhet. Az LMP-re hatványozottan áll az, ami az Együtt-PM-re, hogy tudniillik az EP-be jutásához elengedhetetlen volt az átlagot meghaladó budapesti részvétel. A párt a fővároson (7,93 százalék), Baranyán (5,42), Csongrádon (5,33) és Pest megyén (5,56) kívül mindenhol 5 százalék alatt teljesített, a nem túl acélos 2,16 - 4,54 százalék közötti tartományban. Jövője ráadásul nemcsak az 5 százalékos határon billegés miatt bizonytalan, hanem azért is, mert az Együtt-PM megjelenésével immár nincs egyedül a zöld szcénában. Az Együtt-PM valamennyi megyében és Budapesten rávert az LMP-re, és Schifferékkel ellentétben a fővároson kívül kilenc megyében is túlteljesítette az 5 százalékos küszöböt. Az Együtt jelentékeny infrastruktúra nélkül érte el jó országos eredményét (7,22 százalék). Ez a továbbiakat azonban csak annyiban befolyásolja, hogy erre hivatkozva tud-e előnyös szövetségeket kötni az önkormányzati választásokra - létét vagy nem létét a helyhatósági szavazás sokkal inkább meghatározza, mint a múlt vasárnapi megméretés.
Az MSZP-ről A szerk. hasábjain is megemlékezünk, itt csak a tényeket rögzítjük: a pártot 252 ezren támogatták vasárnap - a 2009-es EP- és a 2010-es országgyűlési választásokon még 503, illetve 990 ezren, hogy a 2002-es és 2006-os országgyűlési választások 2,3 millió fölötti szavazatát már ne is említsük. A tendencia világos, a folyamat visszafordítása nehezen elképzelhető, a baloldali szavazóbázis széthullását a baloldal legnagyobb pártjának az összeomlása követte. A dolgok jelenlegi állása szerint nem kizárt, hogy Gyurcsány Ferenc mégiscsak létrehozhatja a maga jelentős baloldali pártját - például ha ismét beindul, és az év elejihez képest erősödik az a folyamat, hogy komplett MSZP-alapszervezetek igazolnak át a DK-ba. Kérdés ugyanis, hogy az MSZP aktivistái, önkormányzati emberei látnak-e még perspektívát pártjukban. Az EP-választások eredménye szerint a szocialisták (10,92 százalék) és Gyurcsányék (9,76) támogatottsága most közel azonos, a különbség országosan alig 27 ezer szavazat volt: csakhogy az MSZP leszálló ágban, míg a DK felfelé ívelő pályán van.
Akárhogyan alakul is azonban az MSZP, a DK, az Együtt és az LMP sorsa, látni kell, hogy valójában igen alacsony szavazatszámokról beszélünk: május 25-én sorrendben 252 ezer, 226 ezer, 167 ezer, illetve 112 ezer polgár választotta ezeket a pártokat. Országosan. Látni kell továbbá azt is, hogy a DK és az Együtt- PM relatíve jó eredményei mögött nem szavazótábor-bővülés, hanem a még aktív baloldali-liberális tábor átrendeződése áll. Mindehhez tegyük hozzá azt, hogy a nacionalista, illetve az etnicista jobboldal együttesen a voksok valamivel több mint 66 százalékát szedte össze (áprilisban 66,4 százalékát). A vasárnapi pillanatkép alapján tehát a Fidesz és a Jobbik politikai ellenfelei rosszabb helyzetben vannak az áprilisihoz képest is.
Ki újítson?Az MSZP összecsuklása a magyar politika régi, távolról sem csak a baloldalt sújtó gondját is újra megvilágította, mégpedig a szükséges és érdemi fluktuáció hiányát, ami eleve gátja az utóbbi években oly gyakran megfogalmazott ún. megújulásnak. A magyar politikai utánpótlás az egyik jelentős pártban vezető szerephez jutott, azaz nem állítható, hogy e téren például az MSZP ne újult volna meg. Mesterházy Attila és generációja lényegében szabad kezet kapott: nemcsak a saját pártja elnökségét és jelenlegi országgyűlési frakcióját alakíthatta a maga képére, de a tavalyi-idei szövetségi tárgyalásokon is inkább a partnerek igazodtak az ő elvárásaihoz. Mesterházyék a lehetőséggel tehetségükhöz mérten éltek. A magyar politikai utánpótlás életképes innovációja az elmúlt években egy szélsőjobboldali párt és (a szerk. hajdani találó kifejezésével élve) egy jelszó. Az elitváltást hirdető többi kezdemény ma már sehol, a választásokon induláshoz szükséges aláírások összeszedéséig sem jutottak el. Politikusi személyiség dettó sehol, olyannyira, hogy ha a Fideszből kivesszük Orbánt, akkor nincs Fidesz, ha a DK-ból kivesszük Gyurcsányt, nincs DK, és - bár alkatilag távol áll tőle mindenféle vezéri szerep - ha az Együttből kivesszük Bajnait, nincs Együtt. |
