Presser Gábor: Ezek a kis történetek az én játékaim. A szövegüket is én írtam, és a zenéjük akkor nem is volt olyan fontos nekem. De hogy mik az élmények...? A Kék likőr tényleg megtörtént, egy az egyben; persze jó rég volt, most már nem tudnék róla különösebbet mondani. A Megemeltek az angyalokat pedig csak valahogy így elképzeltem.
MN: Az utóbbi időben nem változott semmi, sem körülötted, sem benned?
PG: Azt hiszem, nem. Pontosan ugyanúgy sodródok, mint ahogyan az egészet kezdtem. Időnként jó volna kilábalni a habokból, és tudni, hogy merre tartok; talán tettem már karcsapásokat is abban az irányban, de végül is szeretem ezeket a habokat magam körül. Ezekhez a dalokhoz nem tartozik olyan megvilágosodás vagy élmény, amiről beszélhetnék most. Számomra játék az egész. Elképzelem, ahogy becsöngetnek hozzám az angyalok, még azt is magam előtt látom, hogy melyik régi lakásomban. Az első két lemeznek néhány dalát túl melankolikusnak tartották, hát most igyekeztem erőteljesebben viccelni, hogy értsék már meg, tudok jókedvű is lenni. Nemrég meghallgattam a régebbi számaimat, mert sok év után volt egy félórás koncertem, amihez meg kellett tanulni dolgokat, és rájöttem, hogy azoknak a daloknak eltévesztettem az előadásmódját. Valószínűleg azt hittem, hogy a távolságtartóbb előadásmód komolyabb, hitelesebb, tőlem elfogadhatóbb, holott alighanem sokkal szélsőségesebben kellett volna előadnom azokat is.
A hetvenes évek legelején készült egy Tom Waits-lemez, amelynek az első felét még egy nyápic countryénekes hangján énekli, a másikat meg a már felvett, ordítós stílusában. A legutolsó lemezén pedig, amit én nagyon szeretek, halálosan egyszerű, közhelyszerű dalok hallhatók, amikben - azon túl, hogy Tom Waitsnél minden rendben van a gondolatokkal - az a szélsőséges előadásmód a legzseniálisabb, amire rátalált. És arra is rá kellett jönnöm, hogy én az első két lemezemen nem mertem bizonyos dolgokat úgy megcsinálni, mint most. Most kevésbé voltam gyáva a stúdióban. Kevésbé voltam valamiféle ízlésbeli rabságban.
MN: Amúgy is, mintha bátrabban jelentek volna meg a téged ért zenei hatások, nemcsak Tom Waits, de Shifrin és Kurt Weill is.
PG: Magam is azt éreztem, hogy levetkőztem egyfajta gátlást; de hogy milyen úton jutottam ide, azt nem tudom pontosan. Szerepe lehet benne annak a régi tervemnek, hogy egyetlen zongorával csináljak koncertet. Amikor a lemezre készültem, kezdetben nem is tudtam eldönteni, hogy ilyen egyetlen zongorás vagy hangszerelt legyen, aztán az utóbbi nagyon gyorsan győzött, mert imádom a játékot a hangszerekkel, és az együtt zenélés is nagyon hiányzik. De azért mentettem át számokat abból az anyagból, például A celofánnap meg a papírhold címűt egyetlen zongorára kezdtem el írni, ugyan később belekerültek még hangszerek, ha nem is sok. És a stúdióban azt képzeltem közben, hogy itt, a Vígszínház (ahol Presser a zenei igazgató - a szerk.) negyedik emeleti kis háziszínpadán játszom, százötven ember előtt, és talán ekkor is oldódott a gyávaságom, hiszen ilyenkor egyedül az számít, hogy hat vagy nem hat, ami megszólal, és hogy hatni tudjak, valószínűleg többet adtam.
Végül még egy röhejes technikai dolog. Én egész életemben utáltam a stúdióban az elválasztó üvegfalat. Zeneszerző-producerként az innenső oldalán drukkolni, hogy az énekesből az jöjjön ki, ami kell; hogy a kellő szavakkal tudjam instruálni, a másik oldalon pedig gyűlöltem ülni egyedül. Ott ülsz, és nem tudod, hogy mit mondanak belül, amíg meg nem nyomják a mikrofont. Én nem vagyok igazán gátlásos ember, de azért nagyon gátlásos vagyok. Ott ülni gyűlöletes. Ezért elhatároztam, hogy most a keverőben fogok énekelni, hogy ne csak az üvegfal tükröződéseiből lássam, hogy mit éreznek, akik hallgatnak, s hogy működöm-e, vagy sem. Szóval be nem mentem az üvegfal mögé, ami komoly technikai problémát okozott, a hangmérnökök dőltek is ki sorban, viszont én a hangszóróból hallhattam magam, nem pedig fülhallgatóból, és ettől felszabadult élménnyé vált a lemezfelvétel.
MN: Miért most vált fontossá, hogy túlnyomórészt magad írd a dalszövegeket?
PG: Az LGT huszon éve alatt huszonegy szöveget írtam összesen, aztán a saját lemezeimre hármat-négyet, mindig. Miután a Majd Leonárd elkészült (az 1996-os Kis történetek című albumra - a szerk.), valójában nagyon boldog lettem, az után éreztem először, hogy rendben van. A mi szakmánk nem olyan, hogy sokat beszélnénk egymás dolgairól, de miután megjelent az a lemez, azzal hívott fel a Hobo, hogy a Majd Leonárd zseniális, és menjek be vele a Bridge Rádióba, mert akar velem erről beszélni. Hát én állatira megörültem, hogy majd elhangzik a rádióban, hogy zseniális szöveget írtam, de ott már nem mondta. Csak egy kicsit dicsért meg, de az is jó volt. Szóval valahogy elkezdtek működni a kis történeteim; így született a Megemeltek az angyalok és a Don Quijote, és ettől nagyon jól éreztem magam.
MN: Az angyalság is játék neked?
PG: Én nevetni akartam. Én jókedvet akartam, és szórakoztatni magam azon az éjszakán, amikor ez így kiszaladt. Tulajdonképpen csak a stúdióban korrigáltam szöveget, amikor visszahallottam, hogy bizonyos szavakat nem tudok rendesen kimondani, és volt pár sor is, ami nem szépen gurult. És soha nem fogom megtudni, hogy miért: utána kezdtem el könyveket keresni angyalábrázolásokról, és nem előtte.
MN: Olyan élmény, amit angyalinak neveznél, mikor ért utoljára? Volt egyáltalán ilyen?
PG: Csak amikor kitaláltam magamnak valamilyen vigasztaló történetet, különben nem. Én nagyon egyszerűen látom a dolgokat.
MN: És az, hogy ekkora súlyban, ekkora arányban szerepelnek a lemezen szerelmes dalok, az mennyire fakad abból, hogy túl vagy az ötvenen?
PG: Szerintem megint csak a gyávaság levetkőzése az egész, másrészt pedig én itt többé-kevésbé szerepeknek felelek meg. Narrátor vagyok, fényképész vagyok, statiszta vagyok a dalokban. Alcímeket is azért adtam, hogy mire lehet használni a dalokat; még zenetörténet-órán hallottam egyszer, hogy a dalokat tulajdonképpen használatra írják. A Jó veled például azzal az igénnyel készült, hogy bárkinek felajánlhassam, vigye, ha szüksége van egy ilyen vallomásra, mert nem tudja elmondani magától.
MN: Ezt nem csak azért mondod, mert egy újságíróval való beszélgetés során kínosabb kiadnod magad, mint az alkotás során?
PG: De. Azért is. Tartok a nyilvánosságtól. Egy olyan szakmába kerültem, ami meghal, sőt meg sem születik a nyilvánosság nélkül, ugyanakkor a rutinom dacára sem tudok igazán mit kezdeni vele. És nagyon félek attól, hogy komolyan kezdenek el kérdezni, és olyan kérdéseket tesznek fel, amikre nem tudom a kliséket azonnal előrángatni. Olyankor egy kicsit meg vagyok ijedve, és ezt nem is titkolom, hiszen éppúgy nem tudnám eltitkolni, mint semmi mást: ki vagyok rakva. Ezért kell írni dalokat. A dalokban ott egy csomó olyan jó válasz, ami későn jutott az eszembe.
MN: Rólad jobbára olyan kép alakult ki az emberekben, hogy hatalommal bírsz, hogy sikeres és nyerő típus vagy. Míg a lemezedről meg úgy tűnik, hogy egy outsidernek, ha úgy tetszik, egy vesztesnek a dalai.
PG: Szívesen vagyok a vesztesek dalnoka, a győztesek történeteit már úgyis unjuk. Az előbb említett Jó veled is a veszteseknek szól: azoknak, akik azzal rontják el, hogy nem tudják, nem merik kimondani a dolgokat. Én úgy láttam egész életemben, hogy kettesben a legkeményebb palik is ugyanúgy szerelmesek és ugyanúgy féltékenyek, legfeljebb másképp fogalmaznak. Attól, hogy kifelé nem látszik, a szerelmi életük még ugyanarról szól: szeretlek, maradj velem, ne legyél közben a másé, egyáltalán ne legyél a másé, ugye, soha nem voltál a másé... Ennyiben egyformák vagyunk, persze más a helyzet, ha kinyitják az ajtót, és néznek minket.
MN: Te a vesztesek közé tartozol?
PG: Nem. Az a sokféle kudarc, ami az életemben megesett, és itt most főképp belső kudarcokról van szó, hiszen szakmai pofon sajnos nem ért akkora, ami megtanított volna bizonyos dolgokra, nem jelenti azt. Nekem az a legnagyobb bajom, hogy a győzelmeket nem tudom élvezni. Az a képesség, amit annyira irigylek, a sokszorosítható boldogságérzés képessége nálam nagyon kicsiben fejlődött ki, és ez nagyon nagy baj, mert bizonyára látszik is rajtam, és akikkel érintkezem, azt hiszik, hogy nekem ez olyan természetes, hogy a sikert nem is értékelem. Holott igen, csak közben már biztos attól szorongok, hogy meddig tart. Vagy valami mástól. Ilyen szorongós vagyok.
MN: Miért kellenek neked világsztárok a lemezeidhez?
PG: Falánk vagyok. Megkóstoltam, és megint akartam. Ettől egyetlen lemezzel sem lehet többet eladni, senki nem tudja, hogy ki az a Warren Haynes, vagy ki az a Garth Hudson. A Garth Hudson nekem afféle távolsági tanítómesterem, akit mindig csak lemezről hallottam, és akiről azt gondoltam, hogy az orgonálás non plus ultrája. Aztán az élet úgy hozta, hogy egyszer összetalálkoztunk, majd küldtem neki anyagot, és ő írt egy szép levelet, hogy játszana velem. És megtörtént, először 1994-ben. Azóta ezek a sztárok azt az élményt jelentik, amiből nagyon kevés adódik az életemben, miközben a huszonéves kölykökkel halál jól érzem magam napi nyolc órában a stúdióban, és az is éppúgy kell nekem.
MN: Ezzel a lemezzel jövőre turnéra indulsz. Nem jellemző.
PG: Nem, de most rettenetes elszántság van bennem.
MN: Eddig miért nem...?
PG: Mert szörnyen lusta vagyok, és mert attól is tartottam, hogy nem sikerül úgy hozni össze, ahogyan szeretném. Hogy nem játszhatok akkora zenekarral, hogy rosszul fog szólni, hogy nem lesznek meg a kívánatos kondíciók. Aztán a zeneszerzői munkáim is visszafogták a turnézást. Hiszen arra nagyon rá kell készülni. Erre az egy hónapra két hónapig fogunk majd próbálni, ugyanakkor arra is figyelni kell, hogy hol a határ, hogy szerzőként ne ragadjon el az örömzenélés. De most tényleg nagyon-nagyon várom. Nagyon régen játszottam már, és miközben egyre hátrébb toltam, titokban baromira készültem rá.
Marton László Távolodó
