Magyar Narancs: 2013. április 13-án került nyilvánosságra, hogy elhunyt Szalai Annamária, az NMHH első elnöke. Szakmai körökben régóta tudni lehetett, hogy súlyos betegséggel küzd, az új elnök személyének keresése mégis már több mint másfél hónapja tart. Miért ennyire nehéz megfelelő jelöltet találni?
Koltay András: Szalai Annamária halálára közülünk senki nem készült. Az utolsó pillanatig abban a tudatban dolgoztunk, hogy az elnök asz-szony visszatér közénk. Az új elnök jelölésére és kinevezésére jogosultak meggyőződésem szerint szintén nem foglalkoztak az elnökjelölt-kereséssel április 12-e előtt. Az azóta eltelt idő nem különösebben hosszú: ez egy rendkívül fontos pozíció, sokféle, szerteágazó hatáskörrel, és a miniszterelnök és a köztársasági elnök megalapozott és helyes döntést akar hozni. A keresés még egy darabig eltarthat. Hogy meddig, azt nem tudjuk, ez a folyamat a médiahatóságtól függetlenül zajlik.
MN: Az Origo május 15-én azt írta, Deutsch Tamás esélyes az elnöki pozícióra. Támogatná az ő jelölését?
KA: Nem az én tisztem a felmerült nevekről állást foglalni. Van egy megszabott feladatunk, amit igyekszünk ebben az átmeneti időszakban is megfelelően ellátni, és fegyelmezett módon nem foglalkozunk mással.
MN: A 2010-es médiacsomag körüli vita részben arról szólt, hogy mire adnak lehetőséget a törvények, és mennyire függ a magyar média sorsa az alkalmazás jó- vagy éppen rosszindulatától. A kinevezését követően a Narancsnak így fogalmazott: "A média területe eléggé körül van bástyázva efféle, a sajtószabadságot védő alkotmányos és nemzetközi jogi normákkal, és a rendszer megváltoztatása nem eredményezi ezek kiiktatását. Csak egy példa: hiába módosítja az Országgyűlés az Alkotmány szövegét, az Alkotmánybíróság a jövőben is az elmúlt húsz évben hozott döntéseinek figyelembevételével fog határozni az egyes kérdésekben, amelyek esetleg még egy korábbi szövegállapot mellett születtek." Ismerve a kormány AB-hatáskör-szűkítő lépéseit, most is úgy látja, van elegendő demokratikus garancia a törvények jövőbeli jóhiszemű alkalmazásához?
KA: A kérdésben az az állítás is benne rejlik, hogy az elmúlt szűk két és fél évben a Médiatanács nem használta visszaélésszerűen a törvényeket. Sok kritikusunk van, aki ezt nyilvánosan nem ismeri el, és azt mondja, hogy eddig ugyan nem voltak visszaélések, de majd most biztosan jönnek. Remélem, hogy lesz alkalmunk újabb két és fél év múlva is beszélgetni, és remélem, hogy akkor már nem a jövő vélt gazságairól kell majd előzetes cáfolatot adnom. Az Alkotmánybíróság mint a mi jogalkalmazásunkat orientáló szerv nem szűnt meg létezni. Az alaptörvényből mi nem azt olvassuk ki, hogy innentől kezdve az elmúlt húsz év AB-határozatai nem alkalmazhatók és le kell őket darálni, hanem azt, hogy az alaptörvény hatályba lépése okán egy lehetőség nyílt arra, hogy az AB és a jogalkalmazó szervek újragondolják a korábbi gyakorlatukat. Egyrészt az AB is mond a jövőben is egy csomó dolgot a szólás- és sajtószabadság vonatkozásában, másrészt a korábbi döntéseikben ma is meg lehet találni azt a tartalmat, ami a mi gyakorlatunkat orientálja. A mi gyakorlatunk az elmúlt két és fél évben erőteljesen épített erre az alkotmánybírósági joganyagra. Ráadásul most már nemcsak a felhalmozódott előzményekre, hanem a saját magunk eddigi gyakorlatára is tekintettel kell lennünk. Pusztán azért, mert az alaptörvény módosult, nem mondhatjuk azt, hogy most mást gondolunk, mint fél évvel ezelőtt, mert ez vagy az az AB-határozat már nem érvényes. Nem gondolom, hogy ez a módosulás jelentős átalakuláshoz vezet majd a gyakorlatunkban.
MN: Ahogy említette, a Médiatanács jogalkalmazói gyakorlata nem igazolta a kereskedelmi média tartalmának korlátozására vonatkozó kezdeti félelmeket. Ám egyre több a panasz a gazdasági - hirdetői és tulajdonosi - nyomásra, különösen az állami hirdetők nyomására. A médiapiac egyre jobban polarizálódik politikailag, ráadásul az állam aktív részvételével, ami több mint aggasztó. Ha léteznek ezek a veszélyek és fenyegetések, miért tettek mégis ennyi törvényi és szervezeti erőfeszítést abba az irányba, ahol - az NMHH bírságolási gyakorlatának tanúsága szerint - nem is igazán leselkedtek veszélyek (személyiségi jogok, gyermekvédelem, bulvárbűnök), és miért nem próbáltak egy jobb, neutrálisabb, fenntarthatóbb média-ökoszisztéma felé ható rendszert kidolgozni?
KA: Nem becsülném alá azoknak a veszélyeknek a körét és súlyát, amelyekkel szemben a médiatörvény által képesek lehetünk hatékonyan fellépni. Ezek egyébként nagyjából kulturáltan megoldhatók a hatóság és a szolgáltató közti viszonyrendszerben, emiatt az egyes döntések után nincs olyan nagy balhé - emiatt tűnik úgy, hogy nem is történik semmi. Egy példa: a VV4 kapott egy súlyos büntetést, ennek folyományaként a VV5 már egy órával később kezdődött, amikor már jóval kevesebb gyermek nézhette a műsort. Ez a hatóság sikere, ha úgy tetszik, egy probléma kulturált megoldása.
MN: Ez mindössze azt igazolja, hogy bizonyos szolgáltatókkal együtt lehet működni - de nem feltétlenül jelenti azt, hogy a tartalom korábbi megjelenése káros lett volna a gyermekekre. Az is lehet, hogy már a szülők megteszik a szükséges lépéseket.
KA: Magyarországon vannak komoly szociológiai, pszichológiai, kriminológiai kutatások a gyermekek és a média viszonyával kapcsolatban. Ezek azt mutatják, hogy a média igenis gyakorolhat káros hatást rájuk. Persze vitatkozhatunk azon, hogy van-e szükség vagy milyen formában lenne szükség a gyermekvédelmi szabályokra. De ezek megalkotása európai uniós kötelezettség; konszenzus van a tagállamok között arról, hogy a gyermekek és a média viszonya valamilyen módon szabályozandó. Egész Európa töri a fejét azon, hogy mit lehetne ezzel a kérdéssel kezdeni - az online világra is tekintettel. Visszatérve az alapvető kérdésre: én nem gondolom, hogy a médiatörvénnyel olyan nehézfegyverzet került volna felállításra, ami aztán nem tud mire tüzelni, mert a média világában minden rendben van. Ha megnézzük, ez a fegyverzet nem súlyosabb, mint a korábbi törvénynek a fegyverzete.
MN: Egyébként egyetért a diagnózissal, hogy létezik a probléma, illetve baj van a médiapluralizmussal?
KA: A magyar médiapiacnak számos problémája van, mindenki többé-kevésbé ismeri ezeket, aki a területen mozog. Csakhogy a piac pluralizmusát nehéz jogszabályi úton elősegíteni. A problémák már ott kezdődnek, amikor megpróbáljuk definiálni, mi az a médiapluralizmus. Az EU évekkel ezelőtt megpróbálta egy szakértői csapat segítségével, írtak róla három vaskos, összesen ezeroldalas tanulmányt, de nem biztos, hogy sokkal okosabbak lettek a végén. Megítélésem szerint ez alapvetően történelmi és kulturális kérdés, és sokkal kevésbé jogi vagy szabályozási probléma.
MN: A kulturális közegbe a jogi szabályozás is beilleszkedik, a törvények pedig a társadalom és a média viszonyának aktuális problémáira kellene, hogy reflektáljanak. Miközben a válság eleve megingatta a hazai médiapiacot, az állam a hirdetéseit politikai alapon osztja ki, ráadásként reklámadót szab ki a médiára, ellehetetleníti a közérdekű adatokhoz való hozzáférést. Ahelyett, hogy egy olyan kulturális-szabályozási szisztémának próbálna kereteket teremteni, ami a kedvezőtlen trendek ellen hatna.
KA: Ilyen értelemben most rossz korszakban vagyunk. A magyar médiapiac is óriási válságot él meg, és ilyenkor minden egyes megszorítás, korlátozás sokkal jobban fáj, mint amikor az egész rendszer dübörög. Ezeket a problémákat bármikor fel lehetett volna vetni az elmúlt húsz évben. A magyar médiaszabályozásnak nem voltak olyan hagyományai 1989 előtt, ahova azonnal vissza lehetett volna nyúlni. Természetesen létezett az 1948 előtti jogi hagyomány, de az utolsó vállalható sajtószabályozás 1914-ben jött létre, amit egyébként az akkoriak éppen úgy utáltak, mint a mai újságírók a 2010-est. Az tehát, hogy a média pluralizmusának védelmében egy olyan, előremutató, 21. századi törvényt alkossunk, ami egyébként Európában sem nagyon létezik máshol, nem biztos, hogy most elvárható. Azzal egyetértek, hogy a szabad, független, erős médiára alapvető szükség van egy demokráciában. Ha Magyarországon a print sajtó mélyrepülése a válság elmúltával nem konszolidálódik valamelyest, akkor könnyen lehet, hogy állami beavatkozásra lesz szükség annak érdekében, hogy a minőségi, közéleti-politikai újságírás meg tudjon menekülni. Lehet, hogy öt, tíz, tizenöt év múlva ez lesz majd a megoldás a médiapluralizmus fenntartására.
MN: Nálunk ez különösen problémás lenne, hiszen a közéleti-politikai print sajtó jellemzően nem minőségi, inkább elfogult, és ez nem a válságban gyökerezik.
KA: Ez így van, de ez száz vagy tíz évvel ezelőtt sem volt másként.
MN: Éppen ezért kérdezem, hogy az új szabályozás kialakítása során miért nem próbáltak meg például erre a körülményre reflektálni?
KA: Abban egyetértünk, hogy a független, elfogulatlan újságírás és média jelentős részben hiánycikk Magyarországon, ellenben kívánatos lenne a léte. Azt én már nem látom, hogyan lehetne ezt jogi úton elősegíteni. Persze nem kizárt, hogy lehetne. Egy példa: a médiatörvénybe bele van írva, Európában egyedülálló módon, hogy ha az újságíró olyan utasítást kap lapja tulajdonosától vagy hirdetőjétől, ami a függetlenségét sérti, akkor az utasítás megtagadása miatt őt munkajogi vagy egyéb jogi hátrány nem érheti. Tanulságos, hogy az elmúlt két és fél évben - miközben az újságírók a függetlenségük csorbulására panaszkodnak - még senki sem kísérelte meg alkalmazni ezt a szabályt. Lehetne még ehhez hasonlókat a törvényekbe beleírogatni, de hogy ezekből mikor lesz gyakorlat, az már kulturális kérdés, amikor meg valami már követett gyakorlattá válik, akkor lehet, hogy nem is kell jogszabályba foglalni.
MN: Meglehet, a csend annak köszönhető, hogy a nyomásgyakorlás többnyire nem egyes újságírókra, hanem komplett szerkesztőségekre nehezedik, így bár nyomás az van, pont ilyen helyzetek viszont nem állnak elő. Akárcsak a közmédiában, amivel kapcsolatban Belénessy Csaba, az MTI akkori vezérigazgatója 2010 decemberében, a 168 "rának ezt mondta: "Egy közszolgálati médium legyen lojális a kormányhoz és tisztességes az ellenzékhez." Ön egyet-ért ezzel a kijelentéssel?
KA: Ezt az egy mondatot erősen kiragadták a szövegkörnyezetből, és szerintem a "tisztességes" az legalább annyira hangsúlyos itt, mint a "lojális"...
MN: Pedig azt is hozzátette: "Az nem megy, hogy elfogadjuk a tisztséget, majd szembeszegülünk a megbízóval" - ami egyértelműen azt jelenti, hogy a megbízó a kormány, és nem az állam, holott a közmédia nem a pártszavazók, hanem az állampolgárok pénzéből működik. Ez nem egy kiragadott részlet, hanem egy világos állítás, állásfoglalás volt.
KA: Ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy helyes-e, ha a közmédia kormánypárti, akkor a válasz nyilvánvalóan az, hogy nem, és azt gondolom, hogy Belénessy Csaba sem erre gondolt, de lehet, hogy pontatlanul fogalmazott. Egyébként meg az általa vezetett MTI szerintem kiegyensúlyozott tájékoztatást nyújtott, bár természetesen ma már senki nem feltétlenül arra emlékszik, hogy a tájékoztatás rendben volt, hanem a közmédia egynéhány botrányára, amelyből amúgy nem volt túl sok.
MN: Ebből az értékelésből arra következtetek, hogy a botrányokat csak esetlegesnek, periferikusnak tartja, és alapvetően megfelelőnek tartja a közmédia tartalomkínálatát?
KA: Nyilván az elmúlt két és fél év jelentős átalakításai teljesen balhémentesen nem zajlódhattak le. Ahhoz, hogy a helyzetet megértsük, ismernünk kell azt az állapotot, amiben 2010 nyarán a közmédia leledzett. Egy teljesen kivéreztetett, szellemileg, erkölcsileg, anyagilag tragikus állapotban lévő, szétesett rendszerről beszélünk. Ezt a rendszert nagyon kemény munkával az elmúlt két és fél évben megpróbálták az erre hivatottak talpra állítani. Ez csak vérrel, verítékkel, könnyekkel tud működni, nagyon sok emberi tragédiával, elbocsátásokkal, nyilván botrányok, hibák, emberi gyöngeségek kísérték ezt a folyamatot. De mivel 2010-től gyakorlatilag húsz év felhalmozódott szemétdombját kellett elpakolni, rendbe tenni, illuzórikus lett volna azt gondolni, hogy ez maradéktalanul sikerülhet ilyen rövid idő alatt. A közmédia előtt rengeteg feladat van még. A mi nézőpontunkból a közmédia kiegyensúlyozottsága létezik. Hétről hétre tárgyalunk kiegyensúlyozottsági ügyeket, ezek egy-két kivételtől eltekintve soha nem a közmédiával szemben indulnak meg. Ha valaki a közmédia kiegyensúlyozottságát vitatja, akkor adjon be egy panaszt, és el fogunk járni.
MN: Volt rengeteg panasz, ami többek között a Cohn-Bendit-, Lomnici-, Obersovszky-ügyekre irányult, de nem történt semmi, egyedül az Estét marasztalta el egyszer a médiatanács kiegyensúlyozatlanság miatt. De ez csak egy elenyésző hányada a közmédiában elkövetett szakmai hibáknak, kiegyensúlyozatlan tájékoztatásnak. Miért nem hallatta a Médiatanács a hangját egyszer sem a botrányok őrületes sorozata közepette?
KA: Az "őrületes" jelzőt túlzásnak érzem. Ha komolyan gondoljuk azt, hogy mi itt egy hatósági tevékenységet végzünk, akkor nem nagyon van jogkörünk máshoz hozzászólni, mint amit a törvény számunkra engedélyez. Mi ezt próbáltuk tiszteletben tartani. Az Obersovszky-ügyben egy olyan műsorról beszélünk, amelynek kapcsán nem merült fel, hogy az bármilyen okból jogsértő lehet. Értelemszerűen kiegyensúlyozottsági kötelezettségről nemigen beszélünk egy ilyen műfajú műsornál, annál is inkább, mert a Híradó a Schmitt-ügy különböző részleteiről beszámolt. A Lomnici- meg a Cohn-Bendit-ügyek ellenben elénk kerültek. Le kell szögezni, hogy ezek nem menthetők. De a szabályozás szerint a médiahatóság csak azzal foglalkozhatott, hogy mi látszik a képernyőn. Hogy mi vezetett annak az elkészültéhez, hogyan készült - a készítés során sérültek-e személyiségi jogok, az emberi méltóság -, azt mi nem vizsgálhatjuk, ellenben megteheti esetleg a polgári vagy a büntetőjog. Médiajogi szempontból ez egy tiszta ügy: a médiatartalommal tudunk foglalkozni, a készítés körülményeivel nem. Ugyanez érvényes a Cohn-Bendit-esetre is. Ha olyan hamisítás történt, amire a kritikusok hivatkoznak, akkor megvoltak az egyéb jogi lehetőségek a fellépésre.
MN: A médiaetika és a médiaszabályozás hatóköreinek szétválasztása világos, de ha valahonnan valamit, valakit kivágnak, akkor azt nagyon is lehet úgy értelmezni, hogy a tartalom maga félrevezető. Tehát mégiscsak gond van azzal, ami a képernyőn látható.
KA: Ennek többféle jogi következménye is lehet, nem kell pusztán etikai kérdésként kezelni. Ha ez egy tájékoztató műsorszám, és a trükközés olyan jellegű, akkor esetleg lehet beszélni kiegyensúlyozatlan tájékoztatásról, és akkor mi is el tudunk járni. Ha valakinek a szavait meghamisítják, az lehet hírnév- vagy becsületsértés. A jogi eszköztár nem teljesen kiherélt ezekben a kérdésekben. Mi a kritikusok látszólag könnyű céltáblája voltunk: ha itt van nekünk ez a "mindenre jó" médiatörvény, akkor miért nem oldunk meg minden ügyet. Az első perctől azt mondtuk, hogy ez nem mindenre jó, és egy csomó olyan probléma nem kezelhető a médiatörvénnyel, ami a médiatartalmakban jelenik meg.
MN: Miért nem adtak ki akkor legalább egy egyszerű állásfoglalást arról, hogy mit gondolnak a közmédiás botránysorozatról?
KA: Mi nem tudunk mást csinálni, mint amit a jogszabály megenged, nem adhatunk ki állásfoglalásokat kedvünk szerint. Ugyanakkor a közmédia nem azonos az általunk kezelt MTVA-val. A szerkesztői döntések a törvény értelmében a zrt.-kben születnek meg (Magyar Rádió, MTV, Duna Tv, MTI) ezeket felügyeli a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriuma, amely tőlünk teljesen független. Baj lenne, ha a közmédia minőségéről a médiahatóságnak kellene állást foglalnia.
MN: "A kiegyensúlyozott, objektív tájékoztatás követelménye kizárólag a televíziók, a rádiók hír- és közéleti műsoraira vonatkozik, ezért azt a Médiatanács egyetlen sajtótermék esetében sem vizsgálhatja sem most, sem a jövőben" - írta a Médiatanács egy 2011. márciusi közleménye egy ellenzéki politikus kijelentésére reagálva, mely szerint egyes fideszes önkormányzatok propagandalapként használják a budapesti kerületi lapokat. Miközben világos, hogy a helyi média nem pusztán "sajtó", hanem a közpénzből finanszírozott média legalapvetőbb formája.
KA: Nyilván van abban valami eredendően pikáns dolog, ha egy közhatalmat gyakorló szervezet, legyen az állam vagy önkormányzat, saját lapot tart fenn, és utána az újsággal kapcsolatban felmerül a sajtószabadság meg a függetlenség kérdése. Ideális esetben legalább a nagyobb településeken piaci alapon működő helyi orgánumoknak kellene lenniük. Magyarországon a nagyobb települések is relatíve kicsik, alapvetően megyei szinten tudna ez üzleti alapon működni, de azt sem feltétlenül mondanám, hogy a megyei lapok a függetlenségükről híresültek el az utóbbi húsz évben. A kérdései azért jók, mert végül a mi korábbi igazunkat alátámasztó általános következtetéshez lyukadunk ki: a média szabályozására szükség van. Legfeljebb abban van köztünk nézeteltérés, hogyan és mit kellene szabályozni. De nem gondolom, hogy amit felvetett, ne lenne valós probléma. A helyi lapok szerkesztői és az irányultságuk a helyi választások eredményeivel változtak mindig is. Egyelőre nem látom, hogyan lehetne ezt jogi eszközökkel befolyásolni.
MN: Van egy közmédiánk, ami húsz éve egyre rosszabb, van helyi médiánk, ami szintén egyre rosszabb, miért pont ezeknek a legégetőbb problémáknak a megoldására nem születtek stratégiai tervek? Ön ott volt már a kezdeteinél a jogalkotásnak. Soha nem merült fel, hogy valamilyen módon el lehessen venni a hatalomtól és vissza lehessen adni a köz- és helyi médiát az embereknek?
KA: Ez a kérdés is a médiapluralizmusról szóló vita keretébe illeszthető bele. Progresszív és előremutató lépés lenne ilyen ügyeket is szabályozni, és egyáltalán nem tartom ördögtől való felvetésnek, hogy ezek egy jogszabályban megjelenjenek. A magyar médiaszabályozás törzsfejlődése azonban még nem tartott ott 2010-ben, hogy akkor bekerüljenek ezek a kérdések, tudtommal nem merültek fel. De a kérdés releváns, és ezt is fel kell írni a jövő médiaszabályozási feladatai közé. Miközben meglehet, hogy önmagában egy jogszabály, bármilyen szépen és jól is legyen megírva, ezeket a problémákat nem fogja tudni hatékonyan kezelni. Társadalmi és politikai kultúra kérdése lehet ez, és a jogszabály csak némi támaszt tud nyújtani. Csodát várni nem lehet egy jogszabálytól, ahogy arra sem alkalmas egy szabályozás, hogy romba döntse egy adott ország médiapiacát.
