Immár tizennégy éve - előbb építési szenátorként, később a városfejlesztési hivatal államtitkáraként, 1999 óta pedig főépítészként - tartja kezében a berlini városfejlesztés szálait. Februárban Budapesten tartott előadást, azóta üldözzük kérdéseinkkel a nevéhez fűződő igen határozott, ám sokak által vitatott "radikálisan konzervatív" városfejlesztési programmal kapcsolatban. E-mailben sikerült elérnünk.
Magyar Narancs: Mitől jellegzetesen európai nagyváros Berlin?
Hans Stimmann: A jellegzetesen európai városoknak hosszú a történelmük; a városalaprajz és az épületek az évszázadok, sőt évezredek óta tartó történelemről mesélnek. Berlin azért különleges város, mert fiatal nagyvárosként parvenü az európai metropolisok között. De azért is, mert amikor a második világháború után kettéosztották, utópikus város- és társadalommodellek javára próbálta átírni a történelmét. Berlin sajátos keverék, ami a középkori maradványokból, a Dorotheen- és Friedrichstadt barokk városra emlékeztető alaprajzából, a tizenkilencedik századi munkásnegyedekből és a második világháború utáni nagy kiterjedésű modernizációból áll, de éppúgy hozzátartoznak a törések, mint az új épületek és struktúrák is.
MN: Mit jelent a metropolis, illetve a nagyváros (Gro§stadt) fogalma Berlinre vonatkoztatva?
HS: A Gro§stadt kifejezést inkább a huszadik század első felében használták, hogy a nagy városok történetében a székesfőváros korszakának végét jelezzék. A metropolis fogalma angolszász eredetű, s kevésbé függ össze a városépítészettel és az építészettel, mint inkább azzal a törekvéssel, hogy a város egy régión belül metropolis legyen. Berlin kétségkívül mindmáig Gro§stadt, de hogy tényleg metropolis-e, azaz kiállja-e az összehasonlítás próbáját Londonnal és Párizzsal, abban nem vagyok biztos.
MN: Budapesten tartott előadásában radikálisnak nevezte Berlin jelenlegi szabályozását és városfejlesztését. Mit ért radikalizmus alatt?
HS: Az 1945 és 1989 közötti keleti és nyuga-ti városfejlesztési kísérletek után Berlin úgy döntött, hogy nem a város építészetét fogja újra kitalálni, hanem a tartalmi újraértelmezésre helyezi a hangsúlyt, azaz radikálisan elfordul az "új társadalom - új város" eszméjétől. A fejlesztés 1989 óta a belváros történeti alaprajzaiból indul ki, valamint megkísérel az új építésű negyedekben ismét hagyományos elővárosokat létrehozni.
MN: Mi Berlin városfejlesztési stratégiája a második világháború utáni korszak párhuzamos épített örökségével kapcsolatban?
HS: A második világháború utáni épített örökség korai, azaz ötvenes évekbeli rétegei (keleten a Stalinallee, nyugaton a Hansaviertel) műemléki védelmet élveznek. A hatvanas és hetvenes évek kevésbé egyenletes színvonalú építményei közül vannak olyanok, melyeket le fogunk bontani, de inkább azzal próbálkozunk, hogy ezeket a rétegeket is integráljuk az új struktúrákba.
MN: A Berlin városfejlesztésével kapcsolatos fórumokon máig sok szó esik arról, hogy 1989 után a város identitása építkezhetett volna az "üres térből" és az ehhez kapcsolódó narratívákból. Ezzel szemben a Fal leomlása óta a közelmúlt nyomainak fokozatos eltörlése jellemző a városra - mintha egy újfajta amnéziának lennénk a tanúi. Mi erről a véleménye?
HS: Ha a kérdés a Fal lebontására vonatkozik, akkor nem mindegy, hogy ezt az erőszakos elszigetelést megjelenítő falat turistaként vagy helyi lakosként szemléljük. A Fal leomlása a kelet- és nyugat-berliniek számára egyaránt felszabadulást jelentett a diktatúra és az elnyomás alól. A berlini városfejlesztési politikának nem az a célja, hogy eltüntesse a közelmúlt történelmét, hanem hogy megőrizze, azaz integrálja a nyomokat az új beépítésekbe, hogy a városképet a város különböző rétegekből álló építészete formálhassa. Mindezen túl bizonyos helyeken, például a Bernauer Strassén vagy a Spree menti East Side Galleryn emlékhelyként őrizzük meg a Falat. Berlinben számtalan hely utal magyarázattal a nemzetiszocialista időkre és a háború utáni korszakra is, az amnézia veszélye tehát nem áll fenn. Mindenesetre egy város nem csak emlékhelyekből áll, mert elsősorban az élő mindennapokkal kell megbirkóznia.
MN: Hogyan értelmezhető a Potsdamer Platz beépítése? Nevezhetjük piacgazdasági hatalomátvételnek?
HS: A Potsdamer Platz és környezete történeti emlékei nagyrészt már eltűntek, mire leomlott a Fal, hiszen Hitler építésze, Albert Speer ide tervezte a gigantikus észak-dél tengelyt, aztán 1945 után az új Berlin érdekében, majd a városi autópálya és a Fal építése miatt bontottak a helyszínen. A Potsdamer Platz Kelet és Nyugat elválasztásának szimbolikus helye volt. E színhely telekingatlanainak eladásával nem piacgazdasági hatalomátvétel valósult meg, hanem azon telkek reprivatizációja, amelyek a Speer-féle áttervezés kezdetéig magántulajdonban voltak. A reprivatizációt apró telkekre osztással szerettük volna elérni, de be kell látni, hogy ebben kevés szerencsénk volt. Ha nem is egy aprólékos beépítésű városnegyed, de egy építészetileg sokrétű negyed született, további reprivatizációs lehetőségekkel.
MN: Mit gondol a Stadtschloss visszaépítéséről az egykori keletnémet parlament épülete, a Palast der Republik helyén?
HS: Nem a Stadtschloss visszaépítéséről van szó, hanem egy új épületről a kastély kubatúrájában. A Stadtschlosst felrobbantották, mert az NDK-s időkben tébolyult módon a kastélyt, azaz az épületet tették felelőssé azért, hogy Poroszországból létrejött a Német Birodalom, és a Német Birodalomból a fasizmus. A szövetségi kormány határozata a hely tartalmi újrafoglalásáról szól, "Humboldt Forum" néven. A jelenleg Berlin-Dahlemben lévő, a világ Európán kívüli kultúráját bemutató múzeumok használnák az épületet, ide költözik a Berliner Bibliothek, és az egész kiegészül privát kommunikációs és kereskedelmi használattal. Ez a nagyszabású tartalmi program megvalósítja az európai és Európán kívüli kultúrák dialógusát a berlini belváros központjában, s összefonódik három homlokzat és egy udvar történeti rekonstrukciójával. Tehát nem is rekonstrukcióról, hanem új épületről van szó, amely hivatkozik a második világháború után eltűnt kastély 1448-ig visszanyúló történetére. Én személyesen el tudtam volna képzelni a Palast der Republik integrációját ebbe a programba, de a német parlament végül, komoly nyilvános vitát követően, másképp döntött.
MN: Előadásában a várostervezés "szimbolikus és sajnálatos gesztusainak" nevezte a Stalinallee-t és a Band des Bundest, a város új ke-let-nyugat tengelyét a kormányzati negyedben. Nem gondolja, hogy a ma érvényes formalista, és a historizmus utáni városfejlődést negligáló városszerkezet-rekonstrukció ugyanilyen gesztus?
HS: Határozottan cáfolom, hogy a belváros jelenlegi fejlesztésének bármi köze lenne a historizmushoz. A társadalmunk amnéziájával próbálunk szembeszállni, amikor ott, ahol értelmes módon lehetséges, az új városfejlesztést a városalaprajzra, illetve -alaprajzokra vonatkoztatjuk. Mégpedig azért, mert minden magasépítési változtatás ellenére a város mérhető Berlin és Cölln középkori városalaprajza, a 17. és 18. századi elővárosok és a 19. és 20. századi városbővítések mércéjével. Ez nem historizmus, hanem az európai városfejlődés hagyományának lényege. Mélységesen szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy egy megváltozott társadalom új társadalmi elképzelésekkel - például az emancipációról, szabadságról, demokráciáról - mindenképpen új formát igényel. Ez volt a háború utáni modernitás elgondolása, ami, mint ismeretes, megbukott. A társadalmi változásnak elsősorban a fejekben kell megtörténnie, azaz az ember egy 19. század végi bérkaszárnyában, diák-lakóközösségben is boldog lehet. Berlinben gyakorlattá vált a társadalmi változások és várostervezési koncepciók közé egyenlőségjelet tevő tipikus huszadik századi elképzelés, nemcsak a Stalinallee-val, hanem például a teljes középkori belváros áttervezésével is. Hasonló szellemű kísérlet volt a Fal leomlása után a kelet-nyugat orientált Band des Bundes megépítése, amivel az egykor kettészakított várost és társadalmat próbálták meg összeilleszteni, úgy, hogy a Speer-féle észak-dél tengely is eltűnjön. De időközben a városszerkezet, mint ahogyan a tengely is, immár a fordulat utáni történelem része.
MN: A "zsugorodó városok" jelensége érzékenyen érinti az ország keleti felét - csökken a lakosságszám és nő az egy főre jutó tér. Mennyire veszélyezteti Berlint ez a tendencia, és mi lehet a helyes stratégia ezzel kapcsolatban?
HS: Berlin nem zsugorodik, hanem stagnál, ha a lakosságszámot nézzük. Ennek ellenére az építés szinte minden szektorában felületbővülés tapasztalható. Nő az egy főre eső négyzetméterszám, nap mint nap új irodaházak nőnek ki a földből, új utcák, terek nyílnak meg, és parkolók épülnek. Ebben a helyzetben a minőség jelent áttörést. Ha egy előre gyártott, egységes épületekből álló telep lakása és egy tizenkilencedik század végi városnegyed egyedi épülete között választhatok, az utóbbi győz. A konkurencia természetesen fennáll a belváros és a periféria, sőt a Berlin környéki települések viszonylatában is. Berlin és Brandenburg közös területtervezési stratégiája éppen a perifériára település legkellemetlenebb következményeit próbálja elkerülni - mindeddig sikeresen. De a kereslet felől végső soron a mindenkori ajánlat és vonzereje dönt, amit a politika nem szabályozhat, legfeljebb a verseny keretfeltételeit teremtheti meg. A városok szokjanak hozzá a versenyhez, szerintem ez egy kívánatos szituáció.
MN: Berlin a huszadik századi urbanisztika laboratóriuma volt. Az elmúlt évtizedben ide tervező sztárépítészek nagy része viszont nem a progresszivitásáról híres, a városhálóba épült házak minősége legalábbis vitatható. Milyen tanulságai vannak a szabályozásnak?
HS: Nem osztom a kérdésben rejlő feltételezést. Berlinben az elmúlt tizenöt évben szinte a teljes világelit épített. Nincs még egy másik város Európában, sőt valószínűleg az egész világon, ahol így tolongtak volna a nemzetközi építészek. De hogy egyértelmű legyen, amire gondolok: a város nem képgyűjtemény. A város a nyilvános terek minőségéből él, és éppen ezért ügyeltem arra, hogy a sztárépítészek is hozzájáruljanak az urbanitás kultúrájához. Erre a legjobb példa Frank Gehry banképülete a Pariser Platzon. Az épület a teret szolgálja, és mégis Gehry, bár nem lehet egy kilométer távolságból akként felismerni. De szükséges egyáltalán egy épületre mint valami márkára ráismerni? Tehát, hogy a kérdésre válaszoljak, nagyon jó tapasztalatokra tettünk szert a világhírű sztárépítészekkel, sikerült őket is újból bevonni abba a nehéz feladatba, amit a város építése jelent, mégpedig anélkül, hogy a várost képek és tárgyak egymásmellettiségeként értenék félre.
