Le, dél felé - Pécs lesz Európa Kulturális Fővárosa

  • Somlyódy Nóra
  • 2005. október 27.

Belpol

Pécs viselheti 2010-ben az Európa Kulturális Fővárosa címet - hozta meg bölcs döntését a múlt héten a kormány. A vesztesek fanyalognak, de a jó ízlés határán belül; az örömünnep elmaradt, de az esély a vidéké.

Pécs viselheti 2010-ben az Európa Kulturális Fővárosa címet - hozta meg bölcs döntését a múlt héten a kormány. A vesztesek fanyalognak, de a jó ízlés határán belül; az örömünnep elmaradt, de az esély a vidéké.

A kormány gyaníthatóan a tanácsadó testület közel egyhangú véleménye miatt hozta előre a döntés időpontját, de szerepet játszhatott ebben a legújabb pletyka is, miszerint a zsűri véleményét más bizottságok felülírhatják. Annál is inkább, mert augusztusban elterjedt a hír "előre el van döntve", hogy a hét induló magyar város közül melyik lesz a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa (EKF) címre kiírt pályázat nyertese. Természetesen Budapest.

A szóbeszédre Takáts József irodalomkritikus, a pécsi iroda vezetője a pályázat komolyságát és magyarországi tétjét hangsúlyozó írással reagált az Élet és Irodalomban. Az ország kulturális egyközpontúságáról indított diskurzus azonban a Budapest-hívek hatására rövidesen a főváros és a vidéki városok pozícióharcának irányába csúszott el. És ezzel nagyjából ki is merült az az eszmecsere - jóllehet a nyilvános vitát a pályaművek tartalma is megérdemelte volna, hiszen a kiírással kiváló alkalom kínálkozott arra is, hogy egy-egy város a kulturális adottságait és városfejlesztési szándékait a lokális és országos szempontokon túl az európai kultúra összefüggéseiben fogalmazza meg. A hat vidéki város számára kimondva-kimondatlanul ez volt a pályázat egyik legfontosabb tétje: vajon lesz-e olyan város e hazában, amely Budapest mellett jelentős kulturális szereplőként léphet fel, és a turizmusdivatok sodrásán túl is szerepelhet a nemzetközi kulturális térképen. Pécs kiválasztása a viszontagságos előzmények és politikai kampányfogások dacára vitathatatlanul a közelmúlt legígéretesebb kultúrpolitikai lépése volt.

Az 1985-ben indult

EKF sorozatban tizenhárom éven keresztül fővárosok szerepeltek, azóta nem ők részesülnek előnyben. A kisebb nemzetközi súlyú, de a kulturális átalakulás lehetőségét magukban hordozó városok melletti döntések persze önmagukban még nem garantálják e helyek világhírét. 2000-ben párhuzamosan kilenc város volt EKF, ez a pénzeket s a figyelmet is megosztotta. Rotterdamban a 2001-es titulus csak feltette a koronát egy hosszú városfejlesztési folyamat végére; Graz viszont a 2003-as címmel minden babért learatott, s jelentős építészeti, művészeti és turisztikai állomás lett Európában (bár azóta is küzd az új intézmények fenntartásával). Az esélyteremtés tendenciája mindazonáltal egyértelmű. Ebben a szellemben készült Németország is a 2010-es szereplésre. Két várost terjesztett fel az Európai Bizottság elé: Essent, a klasszikus ipari központot s a földrajzilag és kulturálisan is periferikus keletnémet Görlitzet.

A magyarországi pályázat első fordulójában kiesett Kaposvár, Kecskemét, Székesfehérvár és Veszprém, maradt Budapest, Debrecen, Eger, Győr, Miskolc, Pécs és Sopron (az előminősítő pályázatról lásd korábbi cikkünket: Nagyra törők, 2005. január 27.). A második fordulóban a kulturális minisztérium határozottan "kulturális alapú városfejlesztési koncepciókat" kért, azaz a kulturális befektetések ösztönző erejére, gazdasági és társadalmi megtérülésére helyezte a hangsúlyt, egy regionális hatókö- rű program összefüggéseiben. A "kulturális alapú városfejlesztési modell" a 80-as évek óta szerepel az urbanisztikai fogalomtárban, az utóbbi években több 19. századi ipari város identitása ennek jegyében fogalmazódott át közösségi, kulturális várossá (például Rotterdamé vagy Bilbaóé).

A kulturális főváros cím tehát több egy "tiszta udvar, rendes ház" kitüntetésnél, viszont nem is terülj-terülj, asztalkám. A megvalósításhoz szükséges források töredékét - legfeljebb egymillió eurót - biztosítja az Európai Unió, míg a kiadások felét eddig általában a nyertes városok teremtették elő, a magánszféra jelentős szerepvállalása mellett. Pécs a II. Nemzeti Fejlesztési Tervtől számíthat forrásokra a 2007 és 2013 közötti periódusra: bonyolítja viszont a tervezést, hogy 2008 előtt innen nem számíthatnak bevételre.

Bár a pályaművek tartalmáról az országos sajtóban alig alakult ki érdemi vita, számos helyi kulturális folyóirat tárgyalta a kérdést. Pécsett gyakorlatilag az Echo hasábjain forrt ki a koncepció, Debrecen a Disputát használta, míg a fővárosi önkormányzat az Octogont szponzorálta egy népszerűsítő szám erejéig. Az egyetlen fórum, amely nyilvánosan véleményt formált a pályázatokról, maga a nemzetközi tanácsadó testület volt, amely a kormánynak tette meg ajánlatát. A zsűri részletes indoklását az első fordulóéhoz hasonlóan államtitoknak minősítették; ha érdekel valakit, hogy tizennégyből tizenkét ember miért választotta Pécset, húsz év múlva megtudhatja. Mindenesetre a döntést az motiválta - írja a zsűri -, hogy a pécsi pályázat "vette a legkomolyabban" a kulturális városfejlesztési programot s a regionális és európai összefüggések kidolgozását, emellett a koncepció "valamennyi elemének szerves része" a decentralizáció. A kulcsszó ebben a "szerves" lehet, hiszen a decentralizáció vágyát mindegyik vidéki pályázat tartalmazta. A zsűri ajánlásából az is kiderül, hogy Pécset Miskolc, azután Debrecen követi a rangsorban, a budapesti pályázatot pedig csak a soproni tudta alulmúlni.

Az EKF kínálta páratlan lehetőséget mind a hét város eltérően fogta fel, bár mindannyian az identitásbeli és intézményi hiányokból indultak ki: elsősorban a város és a városlakók számára próbáltak új értékeket és jelentéseket felmutatni, megerősíteni a kulturális intézményhálózatot és nemzetközivé tenni a már hagyományos kulturális programsorozatokat. A régiós és európai identitás megfogalmazása ennél nagyobb kihívásnak bizonyult (az anyagokból szinte kicsordultak a "nyitunk", "összekötünk" stb. fordulatok). Az is feltűnő volt, hogy az önkormányzati bürokrácia berkeiben működő programirodák - a többségnél ez volt a felállás - inkább hagyományos idegenforgalmi és értékvédő szempontból közelítették meg a kérdést, míg a civil értelmiségiekből álló csoportok több formabontó ötletet, valamint kiforrottabb koncepciókat hoztak. Volt, ahol a szimbolikus gesztusokból jutott több, másutt inkább a szükség dominált.

"Budapest a tiéd is" - vágta mellbe a fővárosiakat a budapesti pályázat, mely a víz és nagyváros kapcsolatát helyezte a középpontba, s a Duna-parton, illetve a Dunán megvalósítható építészeti tettekre koncentrált. A listán szerepel két jelentős ipari épületegyüttes, az óbudai gázgyár és a Közraktárak funkcióváltása, aztán számos "parazita jellegű" építmény (üvegbuborék a Margit hídon, vízen lebegő kávézók és kiállítási terek) ötlete. Élményfürdőt terveztek továbbá a Citadellára és gyalogoshidat a Vigadó és a Várbazár között. Budapest a koncepciót

a "kreatív városfejlesztés"

jegyében, az élhető város garanciájaként ajánlotta fel, ám homályban hagyta, hogy folyó és város kapcsolatának erősítése miért válasz a város gondjaira.

A debreceni pályázat volt az egyetlen a budapesti mellett, amely sztárépítészi gesztusokat is alkalmazott volna, mégpedig a múzeumépítész Yoshio Taniguchi meghívásával egy üveghegy-installáció tervezésére (vele készült interjúnkat lásd: Az üveghegyen innen, 2005. július 21; cikkünket a debreceni Demóról pedig a 13-14. oldalon). A nagy gesztus bevált Grazban (és Sydneyben, Bilbaóban stb.), de míg másutt a kulturális intézmény igényét kapcsolták össze egy főárambeli tervező munkájával, Debrecenben ez inkább figyelemfelkeltésnek tűnt. A pályázat plasztikusan írja le, hogy a periférián tengődő városnak égető szüksége van a kihasználatlan kulturális potenciál kibontakoztatására és új közösségi terek létrehozására. Miközben átélhetővé teszi, hogy a városszövet elbeszéli a város történetét; a már részben folyamatban lévő építészeti beruházások látványtervei kifejezetten plazahangulatot keltenek (egyébként az EKF-felhívás külön hangsúlyozza, hogy ajánlatos az új épületekre nemzetközi építészeti tervpályázatokat meghirdetni).

Egerben tartotta magát a Kepes György szellemi hagyatékát bemutató vizuális központ és a "város a város alatt" beruházás mint két húzóprojekt, amely többek között szellemes panelrehabilitációs javaslatokkal és egy extrém sportok űzésére alkalmas parkkal egészült ki. A győri koncepció az első fordulóban három új, belvároson kívül létesítendő kulturális intézményt javasolt egy villamosvonallal összekapcsolni - ám ennek a második kör új munkacsoportja csupán néhány elemét használta fel, kiegészítve hagyományos kulturális programokkal. A Győrtől a második fordulóban is független pályázattal jelentkező Sopron változtatott talán a legkevesebbet, ott továbbra is a "Szabadság, szerelemÉ" jegyében Haydn és Liszt munkásságára helyezték a hangsúlyt.

A miskolci pályázat a város minden létező kulturális értékét felvonultatja: új kulturális közösségi tereket, köztér- és műemléki rehabilitációt, a természeti környezet kivételes adottságai és az ipari tradíció kiaknázását, valamint az indusztriális terek átminősítését. A pályázatírók Rockmúzeumot, Science Erőműt, őskőkori élményparkot és rengeteg programot álmodtak. Művükből úgy tűnt, mintha a város karakterét meghatározó szocialista városépítészet zárójelek közé került volna - pedig talán a város lakótelepei és azok lakói profitálhattak volna leginkább a programból.

A pécsi pályázat

elegáns könyvformában jelent meg, Határtalan város címmel. A regionális összekötő szerep gondolata az első pályázatban is hangsúlyos volt, ez mostanra egy nemzetközi kisrégió, Nyugat- és Délkelet-Európa határvidéki kulturális központjának ötletévé forrta ki magát. Az urbanisztikai stratégia a nemzetközi kulturális városfejlesztési tapasztalatok hatására változott meg. Míg másutt a kulturális városfejlesztést inkább pontszerűnek tűnő építészeti akciók soraként értelmezték, a pécsi pályázat az urbánus kultúra telítését ajánlja: a közterek sokoldalúbb használatát, a belváros bővítését és a lakótelepi környezetek emberbarát átformálását. Az új kulturális háromszög ötlete - amit egy ezerfős zenei és konferencia-központ, a Zsolnay-gyár területe mint új kulturális negyed és egy új kiállítótér alkot - a városon belül is folytatja a decentralizációt. Mindemellett a programnak nem a 2010-es nagy durranás a célja, hanem egy hosszú távú folyamat elindítása a "felvezető évek" nemzetközi kapcsolatteremtési eseményeivel. A program megvalósítására Pécs 44 milliárdos költségvetést tervezett.

A legszilárdabb pécsi és a legszínesebb budapesti koncepció keletkezését összehasonlítva feltűnik, hogy míg Pécsett civil, Budapesten városházi kezdeményezésre indult meg a kidolgozása. A főváros valahogy túlélte az első fordulót, aztán - már a második kör hajrájában - Bojár Iván András művészettörténészt bízták meg a projekt igazgatásával. A budapestiek utólag a honlapról (www.budapest2010.hu) és a hirdetésekből értesülhettek a pályázatról, ami a legnagyobb jóindulattal sem értelmezhető a lakók bevonásaként a város jövőjének alakításába. Az eredmény egy csapongó szöveg lett, amit sztárallűrökkel pózoló látványtervek és százmilliárdos költségvetés kísért. A projekt kidolgozására az önkormányzat nagyvonalúan százötvenmillió forintot költött el (ez nem tartalmazza a kampány költségeit). Budapesti szemmel ezt a kudarcot nehéz másképpen látni, mint intő jelet: a főváros gyenge regionális szerepe, bénító városfejlesztési terve és egyre használhatatlanabb közterei aligha jogosítanak fel nagy reményekre.

A pécsiek számára a kulturális főváros cím már a grazi évben, 2003-ban nagy esélynek tűnt, és civil értelmiségi körökben már akkor - amikor még Magyarország szerepeltetése sem volt biztos - elkezdődött a gondolkodás Pécs lehetőségeiről (a folyamat követhető a www.eccpecs.interhouse.hu-n). A pályázatot elkészítő csapat idővel, bár nem konfliktusoktól mentesen választódott ki, miközben a koncepció a városi fórumokon tovább csiszolódott. A város hírhedten erős MSZP-s vezetése a második pályázat kidolgozására elkülönített százmillió forintból hagyta a pályázati központot dolgozni. "Szerencsés lenne, ha az eddigi autonómiánk továbbra is megmaradna. Nyugat-Európában általában not-for-profit menedzsmentközpontok szervezték a programot, remélhetőleg így lesz ez nálunk is" - mondja Takáts, sejtetve a buktatók lehetőségét is. Akárhogyan is lesz, a pécsi kezdeményezés a múlt szerda óta már nem a város belügye, hanem az unióban Magyarországot reprezentáló hivatalos pályázat. Takáts József reméli, hogy a cím elnyerése "az ország kulturális decentralizációs folyamatának csak a kezdő lépése volt. A folytatása szükséges lesz ahhoz, hogy a kulturális fővárosi év sikeres legyen." A legtöbb város is úgy nyilatkozott, hogy a fejlesztések egy részét így is megkísérli megvalósítani, ami azért sem meglepő, mert a pályázatok az önkormányzatok városfejlesztési koncepcióiból indultak ki; Pécs pedig 2010-ben bevonja a programsorozatba a többi induló várost is.

A tanácsadó testület

Liz Barrett újságíró (Nagy-Britannia)

Enyedi György kutatóprofesszor

Garamhegyi Ábel, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium helyettes államtitkára

Julius Horváth egyetemi tanár (Szlovákia)

Kovács János Mátyás közgazdász

Ladányi János szociológus

Greg Richards, a Tourism Research and Marketing UK partnere (Nagy-Britannia)

Schneider Márta, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának helyettes államtitkára

Somogyi Zoltán, a Magyar Turisztikai Hivatal elnöke

Pekka Timonen, Helsinki városának kulturális igazgatója (Finnország)

Uj Péter újságíró, szerkesztő

Vargha Mihály építész

Ingo Weber európai uniós szakértő, kulturális tanácsadó (Németország)

Wessely Anna szociológus, művészettörténész

Figyelmébe ajánljuk