"Legalább kétezer euró" - Berlinger Edina közgazdász az európai diákhitelről

  • Mészáros Bálint
  • 2010. április 1.

Belpol

Néhány év múlva valósággá válhat, hogy diákhitel segítse azokat a hallgatókat is, akik tanulmányaikat legalább részben valamelyik európai egyetemen szeretnék végezni. A hitelkonstrukciót kidolgozó szakértők többsége korábban a magyar diákhitelezés létrehozásában is részt vett. A Corvinus Egyetem docensét, a munkacsoport egyik tagját a jó példaként emlegetett hazai szisztémáról és ennek esetleges európai változatáról kérdeztük.
Néhány év múlva valósággá válhat, hogy diákhitel segítse azokat a hallgatókat is, akik tanulmányaikat legalább részben valamelyik európai egyetemen szeretnék végezni. A hitelkonstrukciót kidolgozó szakértők többsége korábban a magyar diákhitelezés létrehozásában is részt vett. A Corvinus Egyetem docensét, a munkacsoport egyik tagját a jó példaként emlegetett hazai szisztémáról és ennek esetleges európai változatáról kérdeztük.

Magyar Narancs: Hogyan vetődött fel, hogy az Európai Unióban szükség volna egységes diákhitelre?

Berlinger Edina: A fő cél, hogy a hallgatói mobilitás végre valósággá váljon. Az elterjedt vélekedés szerint az egyesült Európa létrehozására az erőforrások hatékony elosztása, a gazdasági növekedés, a versenyképesség növelése miatt volt szükség, holott a gondolat hátterében főképpen az áll, hogy Európában ne legyen többé háború. Hatvan békeév után ezt az emberek nem értékelik eléggé, triviálisnak tartják, pedig újra kockázattá válhat, amikor manapság a válság miatt mindenki radikalizálódik. A német-francia kibékülésnek az volt az alapja, hogy a diákok csereprogramokban vettek részt, összebarátkoztak, látták, hogy a másik országbeliek is jó emberek, érdekes a kultúrájuk - így lehet történelmi sebeket begyógyítani. Ismert társadalomelméleti megállapítás, hogy ilyenkor a nyitott, az újra fogékony embereket érdemes megmozgatni; ők értelemszerűen a fiatalok, főként az egyetemi hallgatók. Ha a kritikus tömegük elkezdi megismerni és nem lenézni a másikat, akkor ez elindíthat pozitív társadalmi változásokat. A magyar-szlovák viszonyt sem a két ország politikusai fogják rendezni. Ehhez képest a legnagyobb csereprogram, az Erasmus keretében az összes magyar hallgató alig egy százaléka tanult vagy dolgozott külföldön a 2007/2008-as tanévben, és nagyjából ennyi volt az európai átlag is. Bár azóta volt némi növekedés, ez még mindig messze van a kritikus tömegtől. A bolognai rendszerben részt vevő országok 2020-ra célként fogalmazták meg a hallgatói mobilitás 20 százalékra emelését. Az egyes nyilatkozatokból sajnos úgy tűnik, hogy a politikusok maguk sem hiszik, hogy ez a cél teljesíthető.

MN: A hallgatók a pénzhiány miatt nem mennek más országok egyetemeire tanulni?

BE: A hallgatói felmérések szerint ez a legfőbb ok, hiszen rengeteg adminisztratív és információs korlát megszűnt, gyakorlatilag a mobilitás érdekében indult el a bolognai folyamat. A diplomákat más országokban is elfogadják, a kint felvett tárgyakat beszámítják az itthoni diplomába, és az oktatók is egyre inkább bátorítják a mobilitást. Persze az oktatók sem mindig szeretik ezt a "kavarást", szeretnék megtartani a jó hallgatókat, és nem szívesen vesződnek egy sokkal vegyesebb társasággal, ahol gyakran hiányoznak a közös alapok.

MN: Nagyságrendileg mennyi pénz kell ahhoz, hogy valaki külföldön tanuljon?

BE: Az Erasmus programba belépő oktatási intézmények kölcsönösen elengedik a tandíjat a hallgatóknak, és a havi átlagosan 250 eurónyi ösztöndíj nagyobb részét a fogadó ország finanszírozza. Mivel a megélhetéshez legalább havi 600 euróra van szükség, és tipikusan öt hónapig tart egy ösztöndíj, nagyjából kétezer euró kellene ahhoz, hogy egy hallgató legalább egy szemesztert külföldön tudjon tölteni. Természetesen sokkal több pénz kell, ha valaki egy teljes alap- vagy mesterszakot akar elvégezni külföldön, ráadásul ilyenkor tandíjmentesség sincs - csak ha a fogadó országban egyébként sincsen tandíj, mert az európai irányelvek szerint ilyenkor a többi európai hallgatótól sem szedhető. A hatalmas anyagi terhek miatt a teljes diplomát külföldi intézményben megszerzők még kevesebben vannak, de az arányukról nincsenek megbízható adatok. Mindenesetre alapvető volna, hogy a hallgatók legalább fél évet más ország egyetemén töltsenek el, lássanak világot, és Európát valahogy a sajátjuknak érezzék. Hollandiában például egyes mesterprogramokon követelmény a külföldi részképzés.

MN: Milyen finanszírozási lehetőségek jönnek szóba?

BE: El kell dönteni, hogy ehhez állami forrásokat használjunk fel, vagy bevonjuk a magántőkét. De úgy tűnik, hogy állami pénzről nem nagyon lehet szó, mert már ezzel a nagyon alacsony mobilitással is eljutottunk a határig. Az Erasmus programban a hallgatók mozgását mindig próbálják ugyan kiegyensúlyozni, de azért megfigyelhető a keletről nyugat felé tartó áramlás. Nem csak a szegényebb országok tartanak attól, hogy elveszítik a hallgatóikat és később a munkavállalóikat, hanem a gazdagabb országok is félnek attól, hogy kihasználják az ő jóléti rendszerüket, kitúrják az ottaniakat az állásukból. Már ezeket az alacsony intenzitású programokat is alig tudják állami pénzből finanszírozni, azt meg pláne nem, ha a mobilitás elérné a politikusok által emlegetett húsz százalékot. Ha pedig nem akarjuk kizárni a szegényebb diákokat, akkor az is világos, hogy valamilyen hitelre van szükség. Ennek megvan a létjogosultsága, minden empirikus vizsgálat azt mutatja, hogy a felsőoktatás bőségesen megtérülő humántőke-befektetés. Míg egy magyar átlagdiplomás élete során mai pénzben kifejezve kb. százmillió forintot keres, egy diplomával nem rendelkező ember csak 50-60 milliót. Ennek alapján racionális döntésnek tűnik pár milliónyi hitelt felvenni egy jó képzés érdekében.

MN: Kik nyújthatnának hiteleket?

BE: Az EIB (Európai Beruházási Bank, pénzpiacokon felvett kölcsönökből tartja fenn magát, és közösségi célokra folyósít hitelt - M. B.) szeretne az oktatásba az eddigieknél sokkal többet fektetni, de ehhez szükség volna egy stabil intézményrendszerre, amelyik ezt megfelelő módon kezelné. Az egyik konferencián elhangzott, hogy például a magyar diákhitelrendszer benchmark lehetne ebből a szempontból, hiszen stabil, a kezdetektől ugyanazon az elven működik, nem bántja a politika, és még a válságban is jól vizsgázott. Nem azt mondták, hogy ezt kell átvenni, de valami ilyesmit szeretnének európai szinten is. Az Európai Bizottság ki is írt egy pályázatot a megvalósíthatósági tanulmány elkészítésére, és mi nyertük el a megbízást.

MN: Kik vannak a munkacsoportban?

BE: A vezető kutató Nicholas Barr professzor, aki a magyar rendszer megvalósításában is részt vett. Ezenkívül benne van még Gilly Gyula és Papp Erika, akik annak idején a magyar diákhitelrendszer kidolgozását irányították, ebben a munkában én tanácsadóként vettem részt. Ez a csapat megmaradt, ehhez jöttek még britek, a Corvinus Egyetemről többen, és egy litván tanácsadó cég.

MN: Mi az, ami a magyar diákhitelrendszert referenciává teszi?

BE: Az a sajátossága, hogy nincsen benne állami pénz, és a kamat - most 9,5 százalék - nagyságrendekkel kevesebb, mint a hasonló, fedezet nélküli banki hitelek kamata. A források diákhitelkötvények kibocsátásából, EIB-hitelekből, és kis részben egyéb, zártkörű hitelekből származnak. Tehát van egy specializált intézmény, ami ugyan állami tulajdonban és felügyelet alatt van, de a tőkepiacról szerzi a forrásait. Az államkötvényeknél egy nagyon kicsivel magasabb hozamú kötvényeket bárki megveheti, ezért sokkal nagyobb a verseny a finanszírozási oldalon, mint ha csak magyarországi bankok vennének benne részt. A hitelkamatláb a forrásköltséghez kötött. A forrásköltség pedig azért is alacsony, mert az állam garanciát vállal a diákhitelkötvények visszafizetésére. Fontos hangsúlyozni, hogy az állami garancia nem az egyes diákhitelek, hanem a diákhitelkötvények mögött van. Ha valaki nem fizeti vissza a diákhitelét, akkor a veszteséget a hitelfelvevők kockázati közösségének kell megfizetnie a kockázati kamatprémium formájában. Jelenleg a hitelek nagy részét visszafizetik, ezért a kockázati kamatprémium is alacsony, évi másfél százalék körül van. Az állami garanciát csak akkor kellene lehívni, ha a Diákhitel Központ nem lenne képes helytállni, mert hirtelen minden hitelfelvevő eltűnne vagy munkanélkülivé válna, vagy hasonló borzasztó dolog következne be. Ennek nagyon kicsi a valószínűsége, ezért az állami garanciát remélhetőleg sosem kell lehívni.

MN: Ez elméletileg maga a Kánaán a potyautasoknak. Hogyhogy a magyarok 98 százaléka visszafizeti, miközben Nyugat-Európában örülnek, ha a volt diákok fele-kétharmada rendben törleszt?

BE: Ha valakinek hat hónapnyi elmaradása van, akkor a követelést átveszi az APEH. De a Diákhitel Központ egyébként is jól kézben tartja a dolgokat, szigorúan veszik, telefonálnak, utánamennek. Úgy néz ki, hogy minden szereplő megértette: ez nem ajándék, tényleg vissza kell fizetni. A másik ok a konstrukcióból adódik: a törlesztőrészlet nem fix, hanem a jövedelemtől függ. Van ugyan egy alsó korlát, ami jelenleg kb. havi négyezer forint, de úgy gondolom, hogy ez senkinek az egzisztenciáját nem veszélyezteti. Ezzel szemben a hagyományos banki hitel törlesztőrészlete fix, és pont a végzés utáni néhány évben nem tudhatja senki, hogy lesz-e munkája és mennyit fog keresni. Az is sokat számít, hogy amíg valaki gyesen van, az állam befizeti helyette a kamatokat. Szintén nagyon fontos, hogy mindenféle büntetés nélkül lehetőség van az előtörlesztésre, ezzel rengetegen élnek is. Ráadásul az egész politikailag is nagyon szerethető, hiszen úgy ad az állam, hogy nem kerül neki semmibe. De meg kell említeni a korlátait is. Mivel csak annyi eladósodottságot enged meg, amennyit nagy tömegében vissza is tudnak fizetni, a hitel nem elég valamennyi hallgatói költség fedezésére, azokhoz csak hozzájárul. Az államilag támogatott képzésben a megélhetési költségek felére elég, míg a költségtérítéses képzésnél nagyjából a költségtérítésre.

MN: Bevezetése óta a harmadik országgyűlési választásokat tartják, mégsem piszkált bele a politika.

BE: Új-Zélandon a választások miatt levitték a kamatokat, majdnem tönkre is ment a diákhitelrendszer, óriási konszolidációs botrány lett belőle. A nemzetközi tapasztalatok szerint, ha különösebb számítások nélkül beavatkoznak, összeomlik az egész. Vagy marginalizálódik, és mivel úgymond már nincsen pénz, csak a szociálisan hátrányosak kapnak diákhitelt. Magyarországon is volt pár próbálkozás, mindig jönnek a "reformötletek" félig tájékozott politikai szerveződésektől, a válság miatt most különösen. De valahogy a menedzsment mindig el tudta magyarázni, hogy mi miért van, meg tudták védeni az intézményrendszert.

MN: És a menedzsmentet sem cserélték le?

BE: 2001 augusztusa, a hitelrendszer indulása óta a menedzsment nem változott. A magyar diákhitelrendszer annak a bizonyítéka, hogy mi is képesek vagyunk ilyesmire. Megnézzük, hogyan működik máshol, elhívjuk a külföldi szakembereket, átgondoltan létrehozunk egy olyat, ami tényleg ránk van szabva. És utána nemcsak jól működik, hanem még pozitív példa is lesz, és lehet, hogy a know-how egyes részeit exportáljuk.

MN: Mikorra készülhet el a diákhitelezés európai koncepciója?

BE: A kutatási megbízás egy évre szól. Fel kell mérnünk a mai helyzetet, hogy az egyes országokban hogyan működik a hallgatói hitelezés, hordozhatók-e a hitelek az országok között. Sok országban nincsen diákhitel, de ha van, akkor mindegyik más, összehasonlíthatatlanok, nem átjárhatók. Másrészt alá kell támasztanunk, hogy a tagállami szintről érdemes felemelni a kérdést a közösségi politika szintjére. Végül pedig az új intézmény működési elveit kell megalkotni. Év végén lesz egy workshop, ahol a politikusok, oktatási szakértők az érdeklődő közvélemény bevonásával megvitatják az eredményeket, és eldöntik, hogy menjen-e tovább a projekt, és milyen irányba.

MN: Mindez csak azoknak segít, akik egy félévet szeretnének másik tagállamban elvégezni. Mi van azokkal, akik a diplomát is más országban akarják megszerezni?

BE: Ez sokkal bonyolultabb kérdés. Angliában például magasak a tandíjak, de a diákhitel is nagyon magas, évi háromezer fontot lehet felvenni tandíjra, és közel ugyanannyit a megélhetési költségek fedezésére. A hitelösszeget a brit viszonyokra találták ki, de nem lehet megtagadni egyetlen uniós hallgatótól sem. Ha egy bolgár hallgató elvégez egy teljes alap- vagy mesterképzést, és utána hazamegy, akkor nagy valószínűséggel nem fogja tudni visszafizetni. Ezért aggódhat Nagy-Britannia, hogy mi lesz, ha a mobilitás valósággá, és ezáltal a diákhitelrendszere fenntarthatatlanná válik. Még nem tudjuk a megoldást, de arra nem volna jó ösztönözni, hogy akkor a hallgatók ne is menjenek haza.

MN: A diákhitelezés kiterjesztése nem növeli az agyelszívást?

BE: A mobilitás mindenképpen magában hordozza az agyelszívás veszélyét. A projekt elején felírtunk néhány olyan kiindulópontot magunknak, amiről a későbbiekben nem vitatkozunk. Az egyik ilyen alapvetés, hogy az jó, ha a mobilitás a jelenlegi szintről húsz vagy legalább tíz százalékra nő. Akkor is, ha ennek kockázata van. Ha nem akarunk bezárkózni, európai polgárok akarunk lenni, akkor a lehetséges hátrányokat el kell viselni. Nem szabad azt várni, hogy a diákhitelezés megoldja Európa valamennyi problémáját. Nem fogja megoldani a felsőoktatás összes gondját, a tagállamok gazdasági problémáit, az országonként különböző tandíjakat, béreket és megélhetési költségeket, sőt a finanszírozás problémáinak is csak egy részét. Nem akarunk tökéletes világot, csak azt, hogy valamennyivel több hallgató menjen külföldre tanulni, legalább egy félévre.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.

Demagógiára demagógia

Belátom, a politikusoknak nehezebb hallgatniuk, mint az egyszerű halandónak, mivel tőlük folyamatos reakciót vár el a választóközönségük. Különösen akkor, ha „helyzet” adódik, például amikor a kormány kellemetlen intézkedésekkel traktálja a népét. Még akkor is, ha hatalomra kerülve maguk is hasonló lépé­sek­re kényszerültek volna, pedig ilyenkor talán bölcsebb volna hallgatni.