A laikus közvélemény, a sajtó, de nemritkán még a jogászok is vádalkunak nevezik mindazon megegyezéseket, amikor egy bűncselekmény elkövetője a büntetőeljárást segítő vallomásért cserébe valamilyen engedményben részesül. Nem mindegy ugyanakkor, hogy a vallomástételre az eljárás mely szakaszában kerül sor, és az pláne nem, hogy a vallomással a vádlott, illetve a gyanúsított önmagát vagy ezenkívül másokat is bemárt-e. Az egyik lehetőség, hogy a nyomozás lezárulta után a terhelt önmagára is terhelő beismerő vallomással teszi egyszerűbbé a büntetőeljárás lezárását, cserébe biztosan nem fog egy meghatározott mértékűnél súlyosabb büntetést kapni. Egészen másról van szó, ha a gyanúsított a nyomozás során olyan jelentőségű információkat szolgáltat a tettestársairól vagy éppen egy másik bűncselekmény elkövetőiről, amiért megérheti őt futni hagyni.
Dílerek
Az angolszász jogrendben elterjedt klasszikus vádalku az ügyész és a vádlott megegyezését takarja: azon alapul, hogy a bírósági tárgyalás előre nem tudható kimenetele miatt a felek megegyeznek a mindegyiküknek "megfelelő" büntetésben. A vádlott (természetesen az ügyvédjével együttműködve) a terhére rótt bűncselekmények legalább egy részét beismeri (ezzel mintegy helyettesítve a bizonyítást), az ügyész pedig vállalja, hogy csak ezek miatt emel ellene vádat, és az alkuban szereplő büntetési mértéket indítványozza - ez azután jórészt a bírót is köti. Ezzel mindkét fél elkerülheti azt, hogy a tárgyaláson megszülető ítélet az általa vártnál esetleg sokkal kedvezőtlenebbül alakuljon. A vádlott lemond arról a jogáról, hogy a tárgyaláson az alkuban szereplőnél kisebb büntetést is kaphasson, netán felmentsék, de ugyanígy megússza azt is, hogy a büntetése sokkal súlyosabb legyen. Belemehet az alkuba azért is, mert így - mivel nincsen bizonyítás, tanúmeghallgatás, szakértői vélemény - attól sem kell tartania, hogy nagy nyilvánosság előtt teregetik ki az ügyeit, vonják kétségbe a tisztességét, szavahihetőségét, beszámíthatóságát. Az ügyész szintén megszabadul annak a kockázatától, hogy a tárgyaláson a kevésbé biztos alapokon álló bizonyítási kísérletei netán nem jönnek be, és így a tettes legalább biztosan rács mögé kerül. A vádalku társadalmi haszna, hogy a büntetőügyek az európai ügymenethez képest nagyságrendekkel gyorsabban és gördülékenyebben zárulnak. Ennek az az ára, hogy ha nem is feltétlenül kevesebbet, de nem mindig pontosan azért ülnek a bűnösök, amit elkövettek, és az igazság is csak részlegesen derül ki.
Az Egyesült Államokban a büntetőügyek döntő többsége így dől el, például Kaliforniában az arány 90 százalék feletti. A vádalku terjedését Hack Péter büntetőjogász a Narancsnak azzal magyarázta, hogy az igazságszolgáltatás szervezete egyszerűen nem tud lépést tartani a büntetőügyek számával, és az sem megoldás, hogy nagyságrendekkel több ügyészt és bírót alkalmazzanak. A vádalku óriási előnye, hogy azzal egy-egy ügy tárgyalása csak pár percig tart: ha a vádlott a bíró előtt is beismeri a tettét, a következő héten ítéletet hirdetnek, ha nem, kitűzik a rendes tárgyalást. Ha pedig a kisebb súlyú ügyeket tömegével így folytatják le, akkor marad energia a valóban fontos és közérdeklődésre számot tartó esetek tárgyalására. A két jogrendszer hatékonysága közötti különbségre példaként Hack Péter megemlítette, hogy az 50 milliárd dolláros Madoff-ügy háromnegyed év alatt jogerős ítélettel lezárult, miközben az 50 millió forintos Zuschlag-ügy három év után is messze a jogerős befejezéstől. A Postabank-ügyben tizenegy év kellett egy pénzbüntetéshez, míg a magyar költségvetést sokszorosan meghaladó Enron-ügyben egy év alatt megvolt az ítélet.
Miután a kontinentális jogrendszer is kezdett belefulladni a büntetőügyekbe, Európában is alkalmazni kezdték a vádalkut. A magyar büntetőeljárási törvény 1998 óta tartalmazza az ehhez hasonló intézményt, a tárgyalásról való lemondást. A klasszikus vádalkuhoz képest különbség, hogy - mivel jogrendünk az objektív igazságra épül - vizsgálni kell, vajon tényleg az történt-e, amit a vádlott beismert, és csak azért lehet elítélni. Ezért a bíróság nyilvános ülésen kihallgatja a vádlottat, és ha a beismerés önkéntességében vagy az elmondottak őszinteségében a nyomozás iratai alapján kételkedik, esetleg a vádiratban szereplőhöz képest más minősítést lát megállapíthatónak, az ügyet rendes tárgyalásra utalja (ahol a beismerő vallomást nem lehet felhasználni). A másik lényeges eltérés, hogy a lemondás a tárgyalásról intézményét csak a nyolc évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt indított eljárásban lehet alkalmazni. Az alkura nem kerülhet sor, ha a bűncselekményt bűnszervezetben követték el, vagy halált okozott. Korlátozza a megegyezést az is, hogy a kialkudott büntetés mértéke törvényileg maximált: az 5-8 évvel fenyegetett bűncselekmények esetén legfeljebb három, 3-5 év esetén kettő, míg az egyébként három évig terjedő börtönbüntetés helyett maximum fél év lehet. A büntetés konkrét mértékét a bíró határozza meg, és az ítélet ellen nem lehet fellebbezni.
Idő van
A statisztikák szerint a tárgyalásról lemondás az elmúlt évtizedben nem vált népszerűvé. A jogerős ítélettel lezárt büntetőügyek négy-öt ezrelékében, azaz évente néhány száz esetben járnak el így. A Legfőbb Ügyészség két évvel ezelőtti elemzése ennek okát abban látta, hogy az ügyészeknek ilyenkor több a veszítenivalójuk: a vádlott beismerő vallomása a normál eljárásban is enyhítő körülménynek számítana, az ügyész viszont a tárgyalásról lemondással elveszíti annak esélyét, hogy az ekkor életbe lépő törvényi maximumnál a rendes tárgyaláson talán többet is el tudna érni. Mivel ez az egyszerűsített eljárás a büntetőeljárások gyorsításában komoly eszköz lehetne, a kormány tavaly augusztusban kezdeményezte a büntetőeljárási törvény módosítását. A legfontosabb változás, hogy a vádalku maximuma mellett (három, kettő vagy fél év) az ügyész és a vádlott közötti írásos megállapodásban immár a büntetés mértékének (az ügyész által még tolerálható) alsó és (a vádlott által még elviselhető) felső határát is konkrétan rögzíteni kell, majd a bíróság csak e kereteken belül döntheti el a büntetés tényleges mértékét. Az újdonság tehát ügyészi szempontból a minimum tétel egyfajta garanciaként megjelenése: amennyinél kevesebbet az ügyész a megegyezésben nem hajlandó elfogadni, az alá a bíróság sem mehet.
Borbély Zoltán, a Legfőbb Ügyészség szóvivője felhívta a figyelmünket arra, hogy itt egyáltalán nem pitiáner ügyekről van szó. A 2-8 év szabadságvesztéssel büntethető bűncselekményeknél többek között olyanokat tárgyal a büntető törvénykönyv, mint a rablás, a nemi erőszak vagy az emberrablás. "A minimum két, maximum nyolc év helyett lenne a büntetés maximum három év. Az elénk kerülő esetekben ez túl nagy engedmény volna, általában nem ér ennyit a beismerő vallomás." Emlékeztetett a szécsényi gyilkosság esetére is, amit a tettes az után követett el, hogy a korábbi bűncselekményei miatt vádalku keretében kiszabott enyhe büntetés után szabadult - ez finoman szólva nem növelte a megegyezéses eljárás társadalmi elfogadottságát. Elismerte ugyanakkor, hogy az említett törvénymódosítás talán közelebb visz a reálisabb alku megkötéséhez.
A vádalkunak természetesen nem lehet célja, hogy a tárgyalásokon hozottaknál szisztematikusan enyhébb ítéleteket eredményezzen. Az általunk megkérdezett ügyvédek és bírók szerint viszont erről nincs szó: az esetek döntő többségében az ítéletekben kihirdetett büntetési tétel egyébként is az alsó határ közelében alakul. Azaz például a 2-8 évvel fenyegetett bűncselekményeknél 2-3 év körül, és hasonló intervallumot (az új szabály miatt már a minimummal is kiegészítve) sokszor ugyanígy bele lehetne foglalni a vádalkuba is. Ráadásul hiába emelnék az ügyészek "kedvéért" a három évet mondjuk ötre, ha egyszer az ilyen alkuba már a terheltek nem mennének bele, hiszen a tárgyaláson ennél vélhetően jobban járnának. A súlyosabban büntethetőnek tűnő esetekre (visszaeső bűnelkövető, különös kegyetlenséggel, aljas indokból elkövetett bűnesetek stb.) ez már nem igaz, legfeljebb akkor, ha a beismerő vallomás nélkül évek alatt is igen valószínűtlen a bizonyítás sikere. De ez az ügyek kisebbik része.
A vádalku terjedésének igazi akadálya az, hogy az ügyészek a súlyosabb büntetés mégoly kicsi esélyéről sem kívánnak lemondani (tárgyalásról lemondáskor még fellebbezni sem lehet), ami persze érthető, hiszen a feladatuk az állam büntetőjogi igényének érvényesítése, kerül, amibe kerül. Az angolszász vádalkuban viszont éppen az a felismerés ölt testet, hogy a társadalom jobban jár, ha a nagyon kis valószínűséggel elérhető súlyosabb büntetésről lemond, és cserébe az összes ügy normális ütemben halad. Hack Péter szerint ezért lényeges, hogy Amerikában az ügyész választott tisztség - nem mellesleg a politikai karrier egyik előszobája -: nem engedhetik meg maguknak, hogy feltorlódjanak az ügyek. De ez a felelősség egyúttal arra is garancia, hogy nem fognak lépten-nyomon enyhe ítéleteket tartalmazó nemtelen alkukba belemenni. Nálunk viszont az ügyek elhúzódása miatt mindenki a bíróságokat okolja, nem az ügyészeket. A büntetőjogász a közeljövőben ezzel együtt is a vádalku terjedésére számít, mivel az Alkotmánybíróság megszüntette azt az 1954 óta hatályban lévő szabályt, hogy az ügyészeknek nem kell részt venniük az első fokú tárgyaláson olyan ügyben, ahol a büntetés legfeljebb öt év szabadságvesztés lehet - azaz a helyi bíróság előtti ügyek közel 40 százalékában. Jövőre minden tárgyaláson ott kell lenniük, ami óriási többletterhelés a számukra; és bár a létszámbővítésre az ügyészség kapott pluszforrást, az eddigi ügyészhiányt is figyelembe véve ez biztosan nem ellensúlyozza a sokkal több munkát. Márpedig ha meg kell majd jelenniük a tárgyaláson, akkor nekik sem lesz mindegy, hogy az fél óráig vagy fél napig tart.
Mellékkolomposok
Bár a fenti logikához nincs köze, a közkeletű elnevezés szerint szintén vádalkunak számít az együttműködő gyanúsítottal szemben megszüntetett eljárás. Ekkor azt kell mérlegelni, hogy a bűncselekmény "elnézésével" egy jóval durvább eset megoldható-e. A büntetőeljárási törvény szerint "az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság az ügyész engedélyével" a nyomozati szakaszban elutasíthatja a feljelentést, vagy megszüntetheti a nyomozást, "ha a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy az ügy, illetőleg más büntetőügy felderítéséhez, bizonyításához hozzájárulva olyan mértékben együttműködik, hogy az együttműködéshez fűződő nemzetbiztonsági vagy bűnüldözési érdek jelentősebb, mint az, amely az állam büntetőjogi igényének érvényesítéséhez fűződik". Magyarán ha a gyanúsított tud a sajátjánál sokkal súlyosabb ügyben releváns információkat szolgáltatni, akkor büntetlenséget kap. Még az is előfordulhat, hogy engedik tovább "bűnözni", ha cserébe a rendőrség beépített embere lesz, vagy mondjuk hajlandó kémkedni. Viszont a segítségével feltárt ügyek tárgyalásán nem tagadhatja meg a tanúskodást azzal, hogy akkor önmagát is bűncselekménnyel vádolná. Határ itt is van: a szándékos emberöléssel gyanúsított személy esetén nem lehet megszüntetni a nyomozást. (A módszer amúgy az olasz maffiaügyek problémájából alakult ki, hiszen a szervezett bűnözés felső köreihez nem lehetett eljutni anélkül, hogy jelentős kedvezményeket ajánlottak volna a gyanúsítottaknak.) Akkor lehet alkalmazni, ha a két bűncselekmény - a beismert saját és a feltárni segített másik - társadalomra veszélyessége között jelentős a különbség. Ha valaki nem tud akkorát mondani, ami mellett a saját tette eltörpül, akkor is származhat persze előnye az együttműködésből - a bíróság ugyanúgy enyhítő körülménynek veheti, mint például a büntetlen előéletet, a megbánást, vagy a kár megtérülését.
A lapunknak nyilatkozó, efféle megegyezésekben tapasztalt nyomozó szerint az egyik legfontosabb szempont, hogy valóban olyan értékes információkat kapjanak, ami miatt megéri "benyelni" a kisebb ügyet. Például ha a lopással gyanúsított egy sorozatbetörés felderítésében segít, vagy ha egy betörés helyett fegyveres rablás, tiltott fegyverviselés helyett gyilkosság megoldására nyílik mód. Ennek menetét a nyomozási utasítások szabályozzák, amiket a tapasztalatok alapján rendszeresen finomítanak. A gyanúsítottnak ellenőrizhető adatokat kell szolgáltatnia, az alátámasztatlan állítás "szart se ér"; a már többszörösen büntetett elkövetők a szabadulás reményében ugyanis rendszeresen próbálkoznak kitalált történetekkel. Ezért kevés nyomozó él az alku lehetőségével, mert félnek, hogy becsapják őket. De azért sem gyakori a megállapodás, mert csak végső esetben lehet használni, ha például segít egy ügyet átlendíteni a holtponton.
Belügyek
Az ilyen ügyekről azonban semmi további nem tudható, mivel valamennyi ezzel kapcsolatos adatot államtitoknak minősítenek. A lezáró határozatban csak a bűncselekmény megnevezése, a megszüntetés ténye és a dátum szerepel. Jován László ügyvéd (vele készült interjúnkat lásd: "Jogi értelemben kényszervallatás", Magyar Narancs, 2010. március 4.) viszont felhívta a figyelmünket arra, hogy a rendőrségi törvény csak azt mondja ki: a nyomozó hatóság "a titoktartási megállapodás megkötését kezdeményezheti". Tehát csak akkor kellene az ügyet államtitoknak minősíteni, ha a tanú védelme valóban indokolja, nem pedig rutinból. "Nyilván egyszerűbb meghallgatni egy embert, mint nyomozni. De mi a garancia arra, hogy a sok elmondott mese igaz? A törvény szerint a gyanúsítottnak objektív bizonyítékokat kellene szolgáltatnia, a vallomás kevés. De sosem tudjuk meg, hogy mit adott a hatóság, és mit kapott érte. Az ügyészség a nyomozás irányítója és a megállapodás megkötője, tehát önmagát ellenőrzi." Az ügyvéd azt is elfogadhatatlannak tartja, hogy a bíró kihagyásával, pusztán egy közigazgatási határozattal futni hagyják a gyanúsítottat ("pedig nyilván csak bűnös emberrel lehet megállapodni"), legalább valami enyhe büntetést ki kellene szabni. Mindezen szabályok miatt négy éve az Alkotmánybírósághoz fordult (még nincs döntés). A jogszabály egyébként lehetővé teszi, hogy amennyiben a mentességben részesített gyanúsított állításai utólag nem bizonyulnak igaznak, akkor újra megindítsák ellene az eljárást - sőt a hamis tanúzás vádjával is szembe találhatja magát -, de Jován László ilyen esetről még nem hallott. Ettől persze lehet rá példa, de kérdéseinkkel az ügyészség az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumhoz irányított minket, ahol viszont az ügyészség megkeresését javasolták.
Az ilyen eljárások korrektsége tehát a nyomozó, a parancsnoka és főleg a végső döntést meghozó ügyész (általában a megyei vagy fővárosi főügyész-helyettes) személyén múlik, intézményes garancia nincsen. Mint ilyenkor általában, itt is csak az állítható, hogy a visszaélések elvi lehetősége adott. Az ügyészek úgymond csak a törvényeknek felelnek, senki nem kérheti rajtuk számon, hogy a megkötött alkuk valóban hasznosak és elkerülhetetlenek voltak-e. Ad absurdum elképzelhető, hogy kényelemből, hanyagságból, netán politikai elfogultságból engednek valakit futni, vagy megelégszenek az ellenőrizhetetlen vádaskodással - a nyilvánosság nem nagyon fog róla tudomást szerezni. Persze mindez csak egy további példa az ügyészség alkotmányos helyzetének rendezetlenségére.
Rebesgették
Nagy György ügyvéd volt az első, akit az erzsébetvárosi ingatlanbotrány nyomozása során 2008-ban letartóztattak, néhány hónap múlva következett Gál György, az SZDSZ kerületi frakcióvezetője és Hunvald György szocialista polgármester. Nem sokkal később kiengedték Nagyot, aki az index.hu beszámolója szerint az erzsébetvárosi ingatlanbizniszbe tért vissza. Az események egymásutánisága beszédes, de a Központi Nyomozó Főügyészség nem erősítette meg az alku tényét.
2007 szeptembere óta van előzetes letartóztatásban a Zuschlag-ügy első- és harmadrendű (Katus Ferenc) vádlottja, míg a másodrendű vádlottat, Zuschlag egykori személyes titkárát - miután részletes vallomást tett - házi őrizetben tartják. Tehát ha történt is alku, annak legfeljebb ez az enyhítés lehetett az ára. Mindenesetre Lados István a bíróságon tett közléseiben mostanra talán az öszszes létező szocialista politikust megnevezte, mint akik az ominózus 75 millió forint széthordásában tevőlegesen részt vettek.
Legutóbb Balogh Zsolt, a BKV volt vezérigazgatója esetében röppent fel a "vádalku" lehetősége, miután elhíresült interjújában mesélt a nokiás dobozról. Ráadásul igen szokatlan módon éppen az ügyvédje, Bárándy György állította, hogy próbálkoztak az elvileg titkos megállapodással. Ugyanakkor az egykori vezérigazgatót nem engedték el, sőt a Fővárosi Főügyészség sietősen leszögezte: Balogh ugyanolyan gyanúsított, mint az ügy többi szereplője.
