Magyar Narancs: Tényleg ilyen rossz a helyzet?
Rohonyi Péter: Tényleg. Ez van, ezt kell tudomásul venni. Magyarországon rengeteg kérdés nincs tisztázva még, egyszerűen nem szeretünk tudomást venni a problémákról. Lassan változnak a dolgok, ez mindenhol így megy a világon. Az embereket azért éri ilyen meglepetésként az Amnesty jelentése, mert nem elég informáltak. Magyarországon a sajtó nem foglalkozik eleget a tényleges szociális-társadalmi problémákkal, nem jut el az emberek tudatáig, hogy mivel vannak alapvető gondok. Nagyon ritkán kap az átlagember olyan adatokat, hogy pontosan hány embert ért hátrányos megkülönböztetés a bőrszíne miatt, hány családban történt erőszak, mi is a tényleges helyzet. Nem beszélünk arról, hogy a társadalmunkban igenis jelen van a rasszizmus, ugyanis ezt mondani egy fejlett országban szinte szentségtörés. Az Amnestynél ezért is az az egyik jelmondatunk, hogy "Információ Rulez". Mi figyelünk és tájékoztatunk.
MN: A rendszerváltás óta jelen vagytok Magyarországon. Lépett előre a magyar civil szféra bármit is e másfél évtized alatt?
RP: Igen, szerintem jelentős fejlődésen esett át, most kezd megszilárdulni. Persze problémák jócskán akadnak. Az Amnesty International hivatalosan, egyesületként bejelentve tizenhat éve van jelen Magyarországon, de már évekkel ezt megelőzően is voltak, akik elkezdtek "amnestyzni", a szervezet pedig természetesen jóval előbb is figyelemmel kísérte a magyarországi történéseket. Minden civil szerveződés valahogy úgy indul el, hogy akad néhány lelkes ember, aki szeretne tenni valamit, hisz valamiben, amiről meggyőződése, hogy helyes. Magyarországon a civil szféra nagyon ritkán tud ellenőrzőként hatni a kormányzati szervekre. Míg Nyugaton az illetékesek nem támadásként értékelik, ha civil egyesületek kritizálnak valamilyen állami szervet, nálunk még többnyire ez a helyzet. Fejlődés mindenesetre van, ezt, ha máson nem, azon le lehet mérni, hogy nekünk is megduplázódott a tagságunk.
MN: Változik a kelet-európai civil tudat?
RP: Lassan változik a kelet-európai emberek gondolkodása: máig előfordul, hogy ha egy kampányunkhoz gyűjtünk aláírásokat, akkor az emberek elgondolkoznak azon, aláírják-e a petíciót, amivel tulajdonképpen egyetértenek. Azon gondolkodnak, lehet-e bajuk abból, hogy a nevüket adják valamilyen társadalmi ügyhöz. Az, hogy jogállamban élünk, nagyon lassan tudatosul csak a fejekben, az emberek még mindig félnek. Ilyenkor általában elmagyarázzuk nekik, hogy nem lehet semmi bajuk, ha tiltakoznak mondjuk a fegyverek kontrollálatlan felhasználása ellen. Még nehezebb a helyzet, ha olyan ügyről van szó, ami Magyarországot érinti. Itt van például a családon belüli, a partnerkapcsolati erőszak: a máig nem megfelelő jogszabály nem oldja meg a problémát. Mivel azonban nincs tényleges, az állam által is gerjesztett társadalmi vita a kérdésben, illetve mivel jogalkotóink a jelek szerint nem veszik a megfelelő mértékben figyelembe a nemzetközi szakértők és az ENSZ propagálta irányelveket, az emberek félnek konkrét álláspontra helyezkedni. Sokan gondolják úgy, hogy ha valaki veri az asszonyt, az szigorúan magánügy. Nem az, hiszen az állam felelőssége, hogy polgárainak az élethez, a testi épséghez, az emberi méltósághoz való jogát mindenhol biztosítsa. A távoltartás jogi szabályozásában is megjelennek ezek a visszásságok: valószínűleg a bántalmazók magántulajdonhoz való jogát előbbre valónak gondolták, mint a bántalmazottak élethez való jogát. Mindenesetre az a tapasztalatom, hogy néhány esetben most már nálunk is komolyabban veszik a civil szférát, mint néhány éve.
MN: Nemzetközi szervezetként elég sok információval rendelkeztek: az Amnesty hívta fel a figyelmet a guantanamói támaszpontra, a honlapotokon pedig pontos adatokat adtok meg azokról az amerikai repülőgépekről, amelyek foglyokat szállíthattak át amerikai fennhatóságú börtönökbe, és Magyarországon is leszálltak. Saját hírszerzéssel működtök?
RP: Van egy nemzetközi titkárságunk, ahová minden jelentés és információ befut. Természetesen a helyi médiára is és más civil szervezetek, az ENSZ és persze a kormányok jelentéseire is támaszkodunk. Az Amnesty három fő tevékenysége a dokumentálás, az informálás és a cselekvés. Az összegyűjtött információkat minden esetben nyilvánosságra hozzuk, úgy, hogy felkínáljuk a cselekvés lehetőségét. Sokan lebecsülik annak a hatásosságát, hogy civil személyek kezdenek el "kiáltozni" egy távoli országban történt jogsértés miatt, pedig ezzel is el lehet érni jelentős eredményeket. Hogy csak Guantanamót említsem: az Amnesty kezdte, de mára már számos állam vezetője is számon kérte az ottani viszonyokat az Egyesült Államok elnökétől, előbb-utóbb történnie kell végre valaminek. Persze mindenkinek mást jelent elérni valamit. Iránban nemrég bebörtönöztek több újságírót azért, mert kritizálták a kormányt. Erről és hasonló, például a szólásszabadság jogával élő emberek ellen elkövetett jogsértésekről értesülve az Amnesty sürgős akciókat szervez. A Sürgős Akció Hálózat tagjai levelekkel kezdik bombázni a helyi kormányzatokat, valamint a felelős börtönök, szervek igazgatóságait. Lehet, hogy egy újságírót nem engednek azonnal szabadon, de már az is nagy eredmény, hogy a levelek hatására visszaadják a ruháit, nem verik, és kap élelmiszert, orvosi ellátást és ivóvizet. Tízből négy esetben biztosan pozitív eredményeket hoz egy-egy ilyen akció.
MN: Oroszországban kémtevékenység miatt letartóztatták a Helsinki Bizottság néhány tagját. Titeket nem érnek hasonló vádak?
RP: Egyelőre még nem értek. Mi nem foglalunk állást egy ország belügye, hadi tevékenysége kapcsán, minket az ott élő emberek jogai érdekelnek. A befutó információk arra is szolgálnak, hogy tudjuk, egy kormányzat hogyan próbál meg kibújni a rá is vonatkozó törvények alól, vagy hol sérülnek az alapvető emberi jogok. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a terrorizmus elleni harc remek lehetőséget ad arra, hogy bizonyos kormányok újraértelmezzék az állampolgáraiknak járó jogokat. Itt van például az Egyesült Államok esete: gyakorlatilag kiépített infrastruktúrával rendelkeznek, hogy megkerüljék a nemzetközi megállapodásokban vállalt kötelezettségeiket. Például a - többek között Magyarországon is leszálló - repülőgépek többnyire nem állami, hanem civil cégek tulajdonában voltak. Ezek a cégek viszont a CIA megbízásából hajtottak végre szállításokat. Az ilyen kerülő utakra azért nem árt odafigyelni.
MN: Európának is megvan a maga szennyese.
RP: Az Európai Unió elméletileg komoly hangsúlyt fektet arra, hogy olyan törvények szülessenek, amelyek garantálják állampolgárai jogait. Az más kérdés, hogy a törvényeket nem elégségesen alkalmazzák a gyakorlatban, az egyes országokban. Európa azért figyel: többnyire nem hagyja, hogy olyan törvényeket hozzanak országaiban, amelyek ellentétesek az alapvető állampolgári jogokkal. Erre hadd mondjak egy példát: nemrég Angliában nem fogadtak el egy olyan törvényt, ami jóváhagyta volna, hogy angol bíróságok bizonyítékként fogadjanak el olyan információkat, amiket kínzással szereztek meg - akár ha terroristagyanús személyektől is - más országokban.
MN: Párizs külvárosaiban nemrég mégis etnikai zavargások voltak.
RP: Igen, de ez várható is volt, hiszen Európának is megvannak a nagyon is valós problémái: a nyelv, vallás, etnikum vagy éppen szexuális orientáció alapján megkülönböztetett kisebbségek integrációja, az, hogy az európai társadalmak jelentős részei rasszista, diszkriminatív nézeteket vallanak. Párizsban ez robbant. Magyarországon szerintem ilyesmi nem várható. A roma kisebbség nem annyira elkeseredett, a Roma Évtized jegyében például beindultak kedvező folyamatok, programok - itt nagy lesz a média felelőssége is, hogy számon kérje a felelősöktől mindezek megfelelő teljesülését. Mindemellett a diszkrimináció és a rasszizmus is - a nőket hátrányosan érintő témák mellett - olyan probléma Magyarországon, amelyek hatékony kezeléséhez a mindenkori kormánynak muszáj lesz biztosítania a megfelelő mennyiségű pénzt, valamint integrálnia munkájába a szakértők, a civil szféra ajánlásait is.
MN: Említetted, hogy az egyik fő profilotok a szólásszabadság kérdése. Mégsem emeltétek fel a szavatokat sem a dán/norvég karikatúrák ügyében, sem a Tilos Rádió körüli botrány idején.
RP: A karikatúrák ügye azonnal átpolitizálódott, egyes csoportok manipulációjával egyre több erőszakot, gyűlöletet keltettek a felcsapó hullámok. A Tilos Rádiónál egyértelmű volt, hogy az ott elhangzott állítás kifejezetten erőszakra buzdít, ez pedig ellentétben áll az Amnesty International elveivel. Mindenkinek joga van a vallásszabadsághoz, az emberi méltósághoz, valahol ennek a határán véget kell érnie a szólásszabadságnak, ahogy ez az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában is megfogalmazódik a 29. cikk 2. pontjában. A magyarországi Amnesty, ahogyan mindegyik képviseletünk is, egy-egy adott országban nem foglalkozik egyéni esetekkel, mert azok gyakran átpolitizálódnak, nekünk pedig létérdekünk, hogy függetlenek maradjunk bármilyenfajta hatalomtól. A súlyos emberi jogi sérelmekkel foglalkozunk, nem lehet minden ügyben állást foglalni, a legsúlyosabb problémákra kell koncentrálnunk. Nyugaton például a szólásszabadsággal kapcsolatos ügyeknél jóval fontosabb kérdéseket is találhatunk.
MN: A magyarországi politikusok nem próbálják meg saját céljaikra használni az éves jelentéseiteket?
RP: Ez nem nagyon jellemző, hiszen olyan tényeket közlünk, ami egyetlen párt oldalára sem billentheti a mérleget. Nem lehet elégszer elmondani azon alapelvünket, miszerint: "kormányoktól, egyházaktól, ideológiáktól és gazdasági érdekektől független szervezet" vagyunk. Egyetlen kormányt vagy politikai rendszert sem támogatunk, és az általunk védett személyek nézeteivel sem foglalkozunk.
MN: Sokan gondolkodnak úgy az Amnesty Internationalről, hogy egy tökéletesen idealista szervezet, utópisztikus elképzelésekkel és kampányokkal.
RP: Nem hiszem, hogy idealizmus lenne az az elképzelés, hogy a világot jobbá lehet tenni, ha odafigyelünk a problémákra, és személyesen teszünk is azért, hogy azok csökkenjenek. Gondolj csak bele, Magyarországnak sok gondja van, de azért ez sok más helyhez képest mégis Kánaán, itt ülünk az árnyékban, cigizünk, ivóvíz folyik a csapból. Pár ezer kilométerrel odébb emberek halnak meg azért, mert nem jutnak ivóvízhez, élelemhez. A nyugati világ olyan, hogy az egyik kezével ad, míg a másik kezével mindig elvesz, ez érvényes minden fejlődő országgal szembeni magatartására. Például elengedjük a tartozásaikat, de hagyjuk, hogy az így megmaradt pénzeken fegyvereket vásároljanak tőlünk. Van lehetőség arra, hogy ezen változtassunk. Elég, ha sokan emelik fel a hangjukat, ha tömegek tudják, hogy mi történik. Lépésről lépésre azért van haladás.
