n "Engem az MDF-bõl sem kitessékelni, sem kizárni nem lehet, mint ahogy csak jogi úton lehet elûzni azokat a társaimat is, akikkel egykor az MDF-et létrehoztuk" - így reagált két hete Lezsák Sándor (akinek a kertjében hajdanán megalakult az MDF) az országos választmány azon ultimátumára, hogy Balogh Lászlóval együtt három napon belül hagyja el a pártot és annak országgyûlési frakcióját. A 79 érvényesen szavazó országos választmányi tag közül hatvanan voksoltak Lezsák és hatvanheten Balogh ellen. A választmányi határozat szellemében a parlamenti frakció múlt szerdai ülésén a képviselõcsoport kizárta tagjai közül a két politikust. (A még frakciótag lakitelekiek nem voltak jelen az összejövetelen.) Herényi Károly frakcióvezetõ (akit Lezsákék két-szer próbáltak leváltani, de az ügyrendi bizottság - másodjára MSZP-MDF többséggel - érvénytelennek minõsítette az akciókat) e döntést jelezte Szili Katalin ház-elnöknek. Szili ismét az ügyrendi testület állásfoglalását kérte, amely nagy valószínûséggel nem megy szembe elõzõ határozataival. Az MDF-frakción belüli vita - akárcsak a korábban kizárt öt kéviselõ esetében (lásd szeptember 23-i cikkünket) - minden bizonnyal az igazságszolgáltatás fórumain, illetve az Alkotmánybíróságon folytatódik.
A taktikus
Akármi lesz is a vége, azon a tényen már semmi nem változtat, hogy Lezsák az MDF valamennyi belsõ fórumán megalázó kisebbségbe került, s hogy a párt két országos gyûlés közötti legfõbb döntéshozó szerve, az országos választmány háromnegyedes többséggel szólította föl a távozásra.
A Dávid Ibolyával szembeni fellépés voltaképpen Lezsák végjátéka volt az MDF-ben: mint amikor a hazardõr tizenkilencre lapot kér. Annál is inkább, mert a Lezsákról élõ egyik tévhittel szemben az alapító atya egyáltalán nincs híján a realitásérzéknek; számos jel szerint pontosan tisztában volt erejével, még ha a nyilvánosságot júniusban, a Lakitelek Munkacsoport megalakulását üdvözlõ "sok száz faxot és levelet" kommentálva azzal próbálta is kábítani, hogy az "MDF-ben megmozdult valami". Lezsák csakis a frakcióban, illetve azon keresztül biztosíthatta volna magának azt az alkupozíciót, hogy a Dávid-Boross-féle vezetés érdemben tárgyaljon vele. A lapot meghúzta, de az nem alsó lett.
Még a szeptember 25-i elnökválasztás elõtt hívta föl a figyelmünket két, Dávid Ibolyával nem különösebben szimpatizáló, de a lakitelekiek húzásait árulásnak minõsítõ MDF-es politikus a Herényi Károly frakcióvezetõ elsõ leváltására indított akció "félreismerhetetlenül lezsákos jellegzetességeire". Noha a munkacsoport motorja Lezsák Sándor (ez a különbözõ megnyilatkozások alapján általános pártbéli vélekedésnek tekinthetõ), a volt elnök nem exponálta magát: neve nem szerepelt a Herényivel szembeni bizalmatlansági indítvány öt aláírója között. Mint korábban annyiszor, megpróbált magának fönntartani egy menekülési útvonalat.
Ez eddig mûködött is: a párt krízishelyzeteiben Lezsák ugyan a legtöbbször a "rossz" oldalon kezdett, végül mégis a nyerõk mellett döntött. 1989-ben a párt vagy mozgalom nagy vitájában a mozgalmi jelleg mellett kardoskodott, hogy aztán - amikor egyértelmûvé vált álláspontjának tarthatatlansága - az országos pártstruktúra kialakításában szerezzen az MDF-nek és magának is múlhatatlan érdemeket. 1992-ben, a Csurka István-i "dolgozat" után kialakult helyzetben - amelynek a tétje az volt, hogy a késõbbi MIÉP-esek átveszik-e a hatalmat az akkori legnagyobb kormánypártban - Lezsák elõször Antall József mellé állt, a kormányfõ kórházba kerülése után viszont, ha nem is látványosan, de Csurkáékat támogatta, hogy aztán a mindent eldöntõ országos gyûlésen kijelentse: "Csurka Pista, ezen az úton én nem tudlak követni." Antall József halála után a kormányfõválasztáskor megint csak õ játszotta a fõszerepet: a pártalapszabály értelmében ugyanis a frakció joga volt megnevezni az új miniszterelnököt, ám a pártjában akkoriban még nagy tekintélynek örvendõ Lezsák keresztülverte azt, hogy az országos választmány dönthessen (lásd: Ma az MDF a tegnapelõtt, Magyar Narancs, 1996. február 29.). Így lehetett Boross Péter belügyminiszter a miniszterelnök Szabó Iván pénzügyminiszter helyett; s hogy Lezsák jól választott, az 1996-ban vált világossá, amikor a "nagy" MDF utolsó tisztújító gyûlésén a volt kormányfõ Lezsák elnökségét támogatta Szabó Ivánéval szemben. Így lehetett Lezsák az MDF elnöke, aminek aztán egyenes következménye volt a részleges párt- és a teljes frakciószakadás.
Hogy Lezsák fantáziát látott Borossban, az nagyjából érthetõ - de hogy Boross mit láthatott Lezsákban, az ma sem világos. Boross Péter mindig is európai típusú kereszténydemokrata pártban gondolkodott: s hogy ez mit jelent, azt azóta nagyjából sejthetjük Dávid Ibolya megnyilatkozásaiból. De nem is ez a lényeg: bármit értett vagy ért ezen Boross, az egé-szen biztos, hogy szöges ellentéte mindannak, amit Lezsák vizionál a párt pozíciójáról. Ha Lezsák e tárgykörben bármikor is mondott szövegeit megtisztítjuk a kötelezõ retorikai panelektõl (nemzeti elkötelezettség, nemzeti érdek, a nemzeti, népi vagy éppen a konzervatív jelzõk változatos használata stb.), nemigen marad semmi valamiféle romantikus-nacionalista mozgalmi zagyvalékon kívül, ami politikatörténetileg a népi populizmus 1945 utáni Nemzeti Parasztpártjához hasonlítható a leginkább.
Lezsák e tekintetben semmit nem változott az elmúlt tizenöt évben: amikor idén nyáron végsõ rohamot vezényelt pártbéli riválisai ellen, azonkívül, hogy megújulásra meg az 1987-es lakiteleki elvek-hez való visszatérésre van szükség, mással nemigen tudott elõállni. De mindennél beszédesebb az, hogy kik siettek a támogatására. Andrásfalvy Bertalan, Bíró Zoltán, Für Lajos: az MDF népi, harmadikutas félmúltjának a politikában kudarcot vallott alakjai.
A vezetõ
Lezsákról gyakran mondogatták: nem ambicionálja a magas állami pozíciót, jobban szereti a háttérben ügyködõ szürke eminenciás szerepét. A látszat mindenképpen ezt sugallta: nyilván sokan emlékeznek puritán megjelenésére, halk, visszafojtott mondataira, utánozhatatlan mosolyára. (Ez a vészjósló udvariaskodás köszönt vissza azon a tavaly nyári összejövetelen, amelyen így fordult Dávid Ibolyához: "Kedves elnök asszony, le kell mondanod.")
1996-os pártelnökké választása után csak lassan sikerült megértetni vele azt, hogy sokkal nyitottabnak kell lenni. Akkori közvetlen munkatársai szerint Lezsák a maga módján ebbe olyannyira belejött, hogy szerepét végül megszerette. Ötletei is voltak: egy teljes munkanap rendõrökkel és tûzoltókkal, munkás- meg mindenféle párttagozatok szervezése, vagy az 1998-as kampányban az elsõ száz nap programjának a meghirdetése. Ezzel együtt munkásságát az 1998-as csúfos választási kudarc minõsíti: az MDF listán jóval az ötszázalékos bejutási küszöb alatt maradt, s csupán a második fordulóban, a Fidesz támogatta egyéni jelöltjeinek köszönhetõen alakíthatott frakciót az új Országgyûlésben. Lezsák a bukást fél évvel élte túl elnökként: 1999 januárjában a soros országos gyûlés csaknem kétharmados többséggel Dávid Ibolyát választotta vezetõnek vele szemben.
Lezsák akkoriban a párt önállóságának a megõrzésével kampányolt: mégpedig sikeresen. Jól mutatják ezt az akkori sajtókommentárok is (speciel a mi lapunké is), amelyek az igazságügyi miniszter Dávid gyõzelme esetén egy gyors lefolyású Fidesz-MDF fúziót sem tartottak elképzelhetetlennek. A szavazás után a vereséget szenvedett Lezsák rögtön felajánlotta szolgálatait az új vezetésnek, hozzátéve, hogy bizalma mindaddig töretlen, ameddig nem látja veszélyben az MDF önálló létét.
Lezsák Sándor bizalma a jelek szerint 2003-ig tarthatott; s idén nyáron már az volt az egyik legfõbb gondja, hogy õt "nem lehet Orbán Viktorral és a Fidesszel szembefordítani". (Erre jegyezte meg maliciózusan egy MDF-es képviselõ: azt szeretné végre hallani, hogy Lezsákot senki nem fordíthatja szembe Dávid Ibolyával.) A júniusi európai parlamenti választás elõtt az MDF-vezetés szempontjából valóban tûrhetetlenül nyilatkozó Balsai Istvánnal és Horváth Balázzsal szemben Lezsák Sándor nem foglalt állást nyíltan az önálló indulás ellen, mi több, választókörzetének szavazóit az MDF-lista támogatására szólította föl (kiemelve a levélben, hogy a potenciális bejutó Olajos Péter az õ tanítványa). Sõt: a június 13-i székházbeli örömünnepen a belsõ ellenzék mérvadó személyiségei közül egyedül õ volt jelen és gratulált Dávid Ibolyának az ötszázalékos limit teljesítéséhez. Kiegyezés mégsem lett: megalakult a Lakitelek Munkacsoport, s aztán lett, ami lett. Pedig Gémesi György, akit mindkét csoportosulás respektál, Dávid Ibolya közvetítõjeként megegyezést ajánlott Lezsákéknak: a lojalitásért cserébe állítólag a majdani választási listák elõkelõ helyeivel kecsegtette a lázadókat. E kísérletrõl az MDF hivatalosan sohasem nyilatkozott: de az információt több forrás is megerõsítette, s a korabeli sajtóértesüléseket senki nem cáfolta.
A teremtõ
Lezsák utóbbi idõbeli mozgásait többen magyarázták a Lakitelek Alapítvány és a Lakitelek Népfõiskola Alapítvány anyagi helyzetével. A népfõiskola nevében benyújtott pályázatai az Antall József nevét viselõ pártalapítványban a reméltnél sikertelenebbnek bizonyultak - állítják eme forrásaink, akik szerint Lezsák a Lakitelek Munkacsoport életre hívásával (amelynek a szintén Lezsák forszírozta Nemzetpolitikai Társaság és a Keresztény Demokrata Fórum az elõzménye és jelenlegi harcostársa) voltaképpen nyomást akart gyakorolni a javak "ésszerûbb" felosztásáért.
A pártalapítvány kuratóriumát elõször kizárólag ibista személyiségek alkották. Kinevezésük rapid módja azonban nem csupán Lezsákékat háborította föl: így aztán a pártvezetés kénytelen volt visszakozni, s az új kuratóriumban hovatovább a lezsákisták kerültek többségbe - a kasszakulcs azonban nem náluk van. Akik Lezsák lázadását az anyagiakra vezetik vissza, azok úgy látják: a volt elnök élete fõmûvének tartja a népfõiskolát, éppen ezért egy idõben tett gesztussal Dávidék megvásárolhatták volna az alapító atya jóindulatát. A készség erre állítólag meg is volt: csak éppen a jóindulat árfolyama volt magasabb a kelleténél. Tekintsük ezt a pártban terjengõ s a párt jelenlegi viszonyait jól érzékeltetõ pletykák egyikének.
A tények ezzel együtt is azt mutatják, hogy Lezsák fõiskolájának túsza lett. 1998 végén, a pártelnökválasztás kampányában az akkor már Fidesz-befolyás alatt álló Postabankból "véletlenül" kiszivárgott: Princz Gábor összességében 200 millió forintnyi hitelt adott az alapítványnak. Egy 1999-es tévéinterjúban Lezsák azt mondta, a kezde-tektõl tisztában volt azzal, hogy a pénzt az alapítvány soha nem tudja visszafizetni. A kamatok miatt akkorra már 210 millióra duzzadt adósság elõször a rossz befektetéseket kezelõ Reorg Rt.-hez került, s végül a katolikus egyház váltotta meg. A népfõiskola finanszírozása számos olyan híresztelésre is alkalmat adott, melyek Lezsákot az olajszõkítésben is részt vett cégekkel hozták összefüggésbe - igaz, az e vádat konkrétan megfogalmazó Nógrádi Zsolttal és Pallag László egykori kisgazda képviselõvel szemben Lezsák jogerõsen pert nyert.
A legújabb hírek szerint a Lakitelek Alapítvány mûködését a Fidesz pártalapítványa másfél millió forinttal segítette - ez normál esetben nevetségesen alacsony összeg, ennyiért senkit "megvásárolni nem lehet". Az MDF-ben mindenesetre Lezsák fideszes fordulatának egyik lehetséges magyarázatát látják ebben.
Bár a népfõiskola pénzéhségét mint fontos tényezõt hiba volna figyelmen kívül hagyni, csak ezzel nem magyarázható Lezsák Sándor pártbéli karrierje: vagyis az a folyamat, melynek során az "emblematikus személybõl" (állandó jelzõje ez a sajtóban) egy a pártjában árulónak tekintett és emiatt megvetett figurává vált.
A boldogtalan
Sokkal inkább a képesség helytelen felmérésérõl van szó: Lezsák Sándor átlagos, de hiteles szakpolitikus lehetett volna, akit tájékozódása és vitathatatlan elkötelezettsége predesztinált volna mondjuk a kistelepülések érdekeinek képviseletére; az utóbbi idõszakban is számos ilyen jellegû felszólamlása volt, melyekrõl persze jóformán senki nem tud. Lehetett volna valódi szürke eminenciás, a magát a dolgok aprólékos elintézésével nélkülözhetetlenné tévõ személy. (Mint amilyen 1988-1990 között volt: voltaképpen az akkor felhalmozott erkölcsi tõke maradékát élte föl mára a pártjában.) De nem: ennél többre vágyott. Hogy pontosan mire, azt talán egy jó évtizeddel ezelõtti, politikán kívüli esemény világítja meg a legjobban: az, amikor a lényegében saját maga alapította Pilinszky-díjat neki "ítélték" költõi munkássága elismeréseként. Ami azért nem az igazi; s noha politikai pályafutása a leg-nagyobb rosszindulattal sem nevezhetõ kudarcok sorozatának (sikeres pártépítõ volt, többszörös egyéni országgyûlési képviselõ), nagy közéleti ambíciói - mindenekelõtt az, hogy népfõiskolája az "új" értelmiség bölcsõje s szellemi mûhelye legyen - immáron végérvényesen kielégítetlenek maradnak.
B. I.
