„Hogyan érintik a társadalmat és a szociális szakmát a szociálpolitikai változások?” – tették fel a beszélgetés résztvevői a fő kérdést, a válaszok pedig senkit nem villanyoztak fel. Karácsonyi Magdolna, a 13. kerület aljegyzője rögtön az idén márciusban hatályba lépett módosításokat emelte ki, ami még az olyan szerencsésebb és jobb anyagi helyzetben lévő önkormányzatoknak is komoly fejtörést okozott, mint az angyalföldi. „A szociálpolitika helyett szegénységpolitikát kell folytatnunk, a mindennapi megélhetési gondokat kell enyhítenünk. Rengeteg központi forrástól estünk el, de még így is ki tudjuk gazdálkodni a támogatásokat” – mondta el Karácsonyi.
| ||
Nyilas Mihály, az ELTE TTK Szociálpolitikai Tanszékének vezetője megjegyezte: a márciusi módosítás már több mint a századik átdolgozása volt a szociális törvénynek, ami jól mutatja a szféra mostoha mivoltát. A módosítás szerinte beleillik abba az egyértelmű politikai szándékba, ami az oktatás vagy az egészségügy területén is érződik: a forrásokat kivonják a segélyezésből, levéve kezüket ezzel az elesettekről és rászorulókról. „A szociális munka a kilencvenes évek elején intézményesült Magyarországon, a szociálpolitika már akkor is igen rossz állapotban volt. Azóta sincs politikai konszenzus ezen a területen, teljes a kiszámíthatatlanság, amit az egyik kormány elrendel, a másik eltörli.” Nyilas szerint nem maga a szociális munka nem fontos jelenleg a döntéshozóknak, hanem azok a csoportok, akikkel a szociális szakemberek a munkájuk során találkoznak és foglalkoznak. Ezért nincs a területen elegendő forrás. „Megfigyelhető továbbá egy olyan nemzetközi trend, hogy az elmélyültebb munka helyett a szakma kiüresedik, a szociális munkások autonómiája csökken, a szociálpolitika pedig olyan irányba tolja el az alapvetően segítő feladatokat ellátó szociális munkát, ahol sokkal inkább már egyfajta kontrollfunkció érvényesül. A legtöbbször az ágazatban dolgozók akaratának ellenére.”
Takács Imre, a Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületének (Macsgyoe) elnöke szerint a krízishez hozzájárul egy olyan nagyfokú társadalmi anómia, amit még a rendszerváltáskor sem lehetett érzékelni: „az emberek azt sem tudják, milyen normákhoz igazodjanak.” A kilábaláshoz szükség van az intézmények segítségére és a megfelelő prevenciós csatornák létrejöttére, csupán szociálpolitikai eszközökkel ugyanis a több millió bajba jutott emberen nem lehet segíteni.
Jól mutatja mindezt két felszólaló szociális munkás példája. Egyikőjük Maglódon dolgozik egy központban, mely a családsegítés és gyermekjóléti szolgálat mellett közösségi szenvedélybeteg-ellátást is biztosít. 17 évvel ezelőtt kezdték el a munkát, akkor hárman dolgoztak, most szintén ennyien vannak, pedig több munkatársra lenne szükség. A támogatás nem elég, az eddigi majdnem 18 millió forint helyett csupán 7 milliót kapnak. „Még a minimumszolgáltatást is minimalizálni akarják, a településről több feladatot a járásnak delegálnak, aminek a központja Vecsésen van, ahová a közlekedés nem megoldott. Hogyan fognak elmenni oda a klienseink? És honnan tudják Vecsésen, hogy mi a probléma Maglódon? A munkánk alapját rombolják le ezekkel a változtatásokkal.” Mogyoródon a helyzet hasonló, jelenleg négyen dolgoznak, így is nehezen tudják megoldani a feladatokat, hát még, ha csak ketten maradnak. „Nekünk annyi” – összegezték a jelenlévők.
Pataki Éva, a Zuglói Családsegítő és Gyermekjóléti Központ igazgatója mindehhez hozzátette, hogy a szociálpolitika akkor tudna jól működni, ha a többi nagy rendszer (gazdaság, egészségügy stb.) is jól működne, ezeket azonban helyettesíteni nem tudja, ráadásul általános az a vélekedés, hogy erre a területre pazarlás befektetni, hiszen úgysem térül meg. „Pedig nézzük csak meg, lassan elérünk egy olyan szintre, ahol a gazdasági növekedést már gátolja az, hogy nincs megfelelő munkaerő, többgenerációs munkanélküliek élnek ma Magyarországon. Ebben tudna segíteni a szociálpolitika, ehhez viszont stratégiai partnernek kell tekinteni az ágazatot.”
És hogy mindezt hogyan lehet elérni? Az elhangzott javaslatok szerint egyrészt együtt kell működni azokkal a szintén alulfinanszírozott nagy rendszerekkel, amik döcögve működnek, vagyis az egészségüggyel vagy az oktatással, ahogy a döntéshozókkal is sürgetni kell a párbeszédet, még akkor is, ha elérhetetlennek tűnnek. „Emellett el kell érni, hogy az a csoport, akikkel a szakma foglalkozik, felértékelődjön a kormány szemében is. Míg 50-60 éve az idősek voltak a legsérülékenyebb csoport Magyarországon, addig mára ez a család és a gyerekek. Ezzel kezdeni kell valamit” – jegyezte meg Nyilas. Végül pedig az a legfontosabb, egyeztek meg a résztvevők, hogy szakmai és kliensszerveződések induljanak, arra ugyanis, hogy figyelembe vegyék a szakmát, nincs más mód, csak az összefogás és a megmozdulás. „A mi szakmánkban reményt kell adni – zárta a beszélgetést Pataki Éva. – Ha nincs meg ez a remény, akkor pedig ki kell találni.”
