Egy kormányprogram leginkább akkor jó, ha négy év elteltével nem mindegyik oldalát lehet belegyömöszölni a kormánypárt(ok) szájába: esse, asse csinyátad meg, amit meg igen, abba inkább bele se kezdtél volna. Vizsgálatunk tárgya ezt az általános igényt a legmesszebbmenőkig ki is elégíti. Bár kétségkívül tartalmaz érdekességeket, számos pontján már futó vagy éppen régóta a törvénykezés mocsarába süppedt elemeket próbál újdonságként ránk sózni; s óvatossága sok helyütt üres locsogásba fúl. A papírból mint sarokkő és vezércsillag és lejtmotív leginkább a hatékonyság és az igazságosság valaminő általános, éteri követelménye olvasható ki; s ez - tekintettel arra, hogy a kormányfő kampánya épp e két fogalom körül jegecesedett ki -, nem vághat földhöz senkit, aki csak egy kicsit is odafigyelt arra, hogy mi történik ebben az országban az elmúlt pár hónapban. Miként az sem, hogy a program bőséggel tartalmaz liberálisnak nevezhető elemeket. És nem csak azért, mert a kisebbik koalíciós partner időnként a sarkára állt. A program titkos főhőse az önerejéből végül boldoguló (dolgozó és - később - jól kereső) egyén, akinek az állam nem segélyt, hanem segítséget, partnerséget és színvonalas szolgáltatásokat nyújt az egyéni boldoguláshoz. (A program hagyományos szociálpolitikai része ennek megfelelően meglehetősen alultáplált is.)
A közigazgatás "államreform" fedőnéven futó átalakításáról - mely értékelhető, sőt üdvözlendő elképzeléseket (a központi közigazgatás, a törvényhozás, a pártfinanszírozás, a megyerendszer felülvizsgálata, majd átszervezése) éppúgy tartalmaz, mint népszerűségre hajtó, huszadrangú marhaságokat - múlt számunkban már szóltunk. Lássuk, mit tudtunk meg ezenkívül a múlt kedd délutánján. A kormányprogram
makrogazdasági része
minden eddigi hivatalos iratnál egyértelműbben elismeri, hogy kiigazításra van szükség - ámbár szinte semmilyen konkrétumot nem tudunk meg belőle. Azért találunk egy-két olyan információmorzsát, amely lehetőséget ad a spekulációra.
"A Köztársaság Kormánya határozott és gyors intézkedésekkel helyreállítja a további gyors növekedéshez szükséges egyensúlyt." Ez a "helyreállítás" csupán 2008-ig tart, utána viszont béklyóitól szabadulva a holdrakéta sebességével dübörög a gazdaság, olyannyira, hogy 4-5 százalékkal növekszik majd a GDP. A ciklus első felében tehát a haza áldozatokat kíván: lassul a növekedés, gyorsul az infláció, és nem fog növekedni a bérek vásárlóereje. Azt is megtudjuk, hogy ebből mindenkinek ki kell vennie a részét - majd azt is, hogy mégsem mindenkinek. A nyugdíjasok, a szegények és a gyermeket nevelők helyzete ugyanis javul; olyannyira, hogy az előre elhatározott nyugdíjprogramot végrehajtja a kormány, ami önmagában mintegy 130 milliárd forintnyi kiadás a költségvetésnek. Nem beszélve a programban szintén szereplő azon választási ígéretről, miszerint a 90 évesek 90 ezer, a 95 évesek 95 ezer, a 100 évesek pedig 100 ezer forintot kapnak a születésnapjukra. Bizony nehéz évek következnek a nem szegény, nem álláskezdő, ám gyermektelen fiatalok számára, ha a stabilizáció minden terhe rájuk nehezedik!
Arról viszont, hogy konkrétan mit kérnek tőlünk, csupán eufemisztikus utalásokból értesülünk, mint például: "az adócsökkentési program elhalasztása mellett olyan intézkedésekre is szükség van, amelyek az igazságosabb közteherviselés elvét érvényesítve bizonyos területeken növelik a lakosság, a vállalkozások hozzájárulását a közös kiadásokhoz". Az okkult iratok olvasására szakosodott közgazdászok szerint itt elsősorban az egységes 20 száza-lékos áfakulcsról, esetleg az eva és az ekho, netán a társasági adó kulcsainak növeléséről lehet szó. (Az utóbbi ellen már fel is horgadt néhány, a hazáért tenni sose rest "nemzeti nagytőkés". A gazdasági növekedést látják veszélyben a drága emberek!) Az energiaárak szintén nőnek, a kedvezményes gázra valószínűleg csak kevesebben lesznek jogosultak. A nadrágszíjhúzás becslésére vállalkozó elemzők a növekedési áldozat előre vetített nagyságából közepes mértékű, nagyjából 350-400 milliárdos megszorításra következtetnek. Az OTP Bank elemzői szerint a maastrichti kritériumok 2008-as teljesítéséhez (és így az euró 2010-es bevezetéséhez) mintegy 1200 milliárdos spórolás lenne szükséges a következő két-három évben. Ehhez képest a kalkulálható takarékosság bizony soványnak tűnik. Nota bene: a kormányprogram leginkább hiányzó eleme az euró. Piaci elemzők szerint valószínű, hogy nem-sokára bejelentik: a közös valuta bevezetését pár évvel elhalasztják.
Mindenesetre a mélyen tisztelt választók megérdemelték volna, hogy hat hét után közöljék velük, milyen módon járulhatnak hozzá még többel az állam fenntartásához, és mikor kell megválniuk hőn szeretett valutájuktól.
Biztosítási alap
Az egészségügyről készült fejezet a leginkább átgondolt, ráadásul abból konkrét intézkedések képe rajzolódik ki. Miközben a kormány később dönti el, hogy több biztosító legyen-e, 2007 végéig létrehozza "a biztosítási alapon működő egészségügy szabályozási, intézményi, pénzügyi, működési, felügyeleti és garanciális feltételeit". A reform alapfeltétele ugyanis, hogy átlátható finanszírozási viszonyok és valós árak keletkezzenek ebben a szektorban is. Ezekre a feltételekre nemcsak az esetleges verseny kialakításához van szükség, hanem ahhoz is, hogy az állami egészségbiztosítás hatékonyan működhessen. Ne feledjük, hogy tavaly a nyugdíj- és egészségbiztosítási alapok hiánya a GDP közel 5 százalékát tette ki.
A program három fő elemből áll, amelyeket a kormány 2007 végéig szándékozik megvalósítani. Egyrészt meg kell határozni azt, hogy mit fizet a társadalombiztosítás és mit nem; például a kötelező társadalombiztosítás nem fizeti az esztétikai beavatkozásokat, a fölösleges műtéteket vagy az orvos által nem javasolt szolgáltató igénybevételét. Másrészt mostantól ezekben a szolgáltatásokban csak azok részesülhetnek, akik után valaki fizet tb-járulékot. Az emberek nagy része persze magának fizet, viszont a gyermekek, a nyugdíjasok és más rászorultak esetében az állam. Aki után senki nem fizet járulékot, az csak a legsürgősebb ellátásokban részesülhet. Persze az olvasó joggal gondolhatja, hogy ez eddig is így volt. Elvileg ez volt a szabály, de most nyilván is fogják tartani a járulékok befizetését. És így - megdöbbentő módon - meg lehet állapítani, hogy ki fizetett és ki nem! Sőt, ez a mostaninál is fejlettebb, EU-konform egészségbiztosítási kártya segítségével fog történni! A reform harmadik vonulata az, hogy az egészségügyi intézmények átalakulnak gazdasági társaságokká. A kormány támogatja a magántőke bevonását is, és kiszámítható finanszírozási feltételeket teremt.
Ezek a lépések az egészségügy szabályozott piacához vezetnek, és megfelelnek azoknak a javaslatoknak, amelyeket korábban liberális közgazdászok tettek (például Kornai János). Határozott és karakteresen liberális vízió; leginkább az a kérdés, hogy a kormány tényleg végre is hajtja-e ezeket az intézkedéseket, vagy meghátrál az ellenérdekeltek nyomása miatt.
Dübörgés
A Fejlődő, sikeres köztársaság című fejezetből a figyelmes olvasó jóformán bármit megtud, amit eddig is tudott a fejlesztő államról és hasonlókról. Például semmilyen meglepetés nem ér minket a fejlődés húzóágazatainak felsorolásánál. A modern ipar fejlődését a képzés és az innováció támogatásával fogja segíteni államunk, de konkrétabb ötleteket nem találunk.
Vannak legendák, amelyek sosem halnak meg. Ilyen a második két fejlesztési prioritás is: hazánk sikerre van ítélve a turizmus területén, valamint a térség természetes pénzügyi és logisztikai központja. Ehhez képest az elmúlt tizenöt évben nem törtünk túlságosan élre e területeken; és az olyan mély felismerésekkel, mint hogy "két európai jelentőségű folyónk van", ezúttal sem fog sikerülni. Persze az sem új meglátás, hogy ösztönözni kell a multinacionális vállalatok regionális szolgáltató központjainak hazánkba települését - pont ezt csinálja környékünkön az összes többi ország. A fejlett infrastruktúra akár még ennél is fontosabb lehet. Például a légi közlekedés - a program íróinak ez mondjuk nem jutott eszébe. Viszont több út is épül, a vasút pedig "tiszta, pontos és korszerű" lesz. A kulcskérdés persze az, hogy miként jön létre a verseny a vasúton. Erről a következőt tudjuk meg: "folytatjuk az elmúlt években megkezdett reformot". S ha ennek az árufuvarozásban még lehet is értelme - például a piacnyitásban ellenérdekelt MÁV-lobbi további csuklóztatása - a személyszállításról a kormányprogram mélyen, gyanítjuk, ötletek hiányában, hallgat.
Az energiapiacon viszont már semmit sem lehet tenni a piacnyitás ellen, de csökkenteni kell az importfüggést, és - nagyon helyesen - újra kell gondolni a megújuló energiaforrások támogatási rendszerét.
A fejlett infrastruktúra kulcsa persze a megfelelő informatikai háttér - erről majdnem egy oldalt ír a több mint 80 flekkes program. Megtudjuk, hogy 2010-ig minden településen elérhető áron hozzáférhető lesz a szélessávú internet (a megvalósítás módjáról szó sem esik, de ha mi lennénk az a cég, amelyik a drótot húzza, vagy mi lennénk a szolgáltatók, melegséget éreznénk keblünkben ennek olvastán). Valamint a Jövő Házát 2010-re be kell kapcsolni a nemzetközi technológiai és oktatási központok hálózatába, továbbá a digitális írástudás fontos dolog. Ez a bekezdés elég plasztikusan mutatja, hogy milyen hatékonysággal működött a megboldogult Informatikai Minisztérium: ezeket az ötleteket egy gimnazista körülbelül két óra alatt tudta volna előállítani, és szégyellt volna egy ötezrest elfogadni értük.
A kis- és középvállalkozásokról szóló rész sem tartalmaz semmi meglepőt, de viszonylag konkrét és hasznos elképzelések vannak benne. Pozitívum, hogy elsősorban a tranzakciós költségek csökkentésére helyezi a program a hangsúlyt, és nem az állami támogatásokra: korszerűsíteni kell a bírósági eljárást és a csődeljárást. Javítani kell e vállalatok helyzetét a közbeszerzések terén, és biztosítani kell, hogy könnyebben jussanak hitelhez. Gyanús azonban, hogy ebben az állami Magyar Fejlesztési Bank az eddiginél is nagyobb szerepet kap. (A program nem is említi az egyik legkomolyabb problémát, a körbetartozást.) A kormány mintha komolyan kívánná venni a kicsi, ám ötletes informatikai cégek, a start-upok meg az egyéb, például biotechnológiában utazó, innovációban jeleskedő mikrovállalkozások támogatását - gyanítjuk, az uniós strukturális támogatások főként ezen irányokba folynak majd. Ám a programból mintha az is kiolvasható lenne, hogy a legendás "uniós források" nagy része bizonyos infrastrukturális megaberuházásokban fog betonná és bitumenné nemesülni. E pénzek allokálásának végső terhét és felelősségét a kormányfő bizonyára nem véletlenül vállalta magára - talán attól tart, hogy ha sok csatornán és sok kézen folyna át sokfelé a rettentő lé, az maga lenne a pazarlás (finoman szólva). A programból, bár nem tartalmaz világos direktívákat a strukturális és kohéziós alapokból származó pénz elköltésére, mégis inkább a "beton" iránti vonzalom jön le. Ami
a környezetvédelem
elkötelezettjei számára nem örvendetes hír. Az elmúlt napokban ritka tüneménynek lehettünk tanúi: vezető híranyagok számoltak be egy környezetvédelemmel kapcsolatos eseményről. Igaz, nem a hazai erdők siralmas állapota, a Duna teljes magyarországi szakaszát hajózócsatornává degradáló átépítés terve, a hatósági rendszer hatékonyságának a kérdése, hanem a minden törött szárú virág mellett boldogan fényképezkedő Persányi Miklós újbóli miniszteri megbízatása, néhány zöld szervezet ezzel kapcsolatos kritikai észrevétele és a kisebbik kormánypárt durcás válasza katapultált a bulvárlapokig. Nos, mit várhatunk a régi-új zöld miniszter tevékenységétől a kormányprogram alapján?
Habár az újrázó kormányzat eddigi tevékenysége s a választási pártprogramok vonatkozó fejezetei alapján sejthető volt, hogy a koalíció teljesen a gazdasági növekedés és jóléti politizálás alá rendeli a mindezek fundamentumául szolgáló környezet megőrzésének szempontjait, az új Magyarország programja végre kristálytisztán lefekteti, mit is ért a második Gyurcsány-kormány környezetvédelem vagy fenntarthatóság alatt. A stratégia lényege: gondosan elkerülni minden olyan lépést, amely a környezetterheléshez vezető gazdasági folyamatokat érintheti. Ilyenek lehetnének például a közlekedésszervezés, a hulladék- és szennyezésmegelőzés, a gazdasági folyamatok irányítása, a természeti erőforrásokat és a rendelkezésünkre álló teret túlhasználó beruházások megzabolázása. Ehelyett inkább teljesen szabad teret enged a beruházásoknak, majd a cső végére átszaladva horribilis, az EU-tól remélt pénzeken épített további beruházásokkal próbálja kezelni a lassan tarthatatlanná váló helyzetet. A megfelelő termelési technológiák támogatása vagy egy tökös termékdíj-szabályozás helyett (ami révén elkerülhető lenne, hogy Magyarországnak kelljen megküzdenie a Németországból már kitiltott és így dömpingáron importált dobozos italok irdatlan szemétprodukciójával) gigantikus hulladéklerakók épülnek majd. A helyi viszonyokhoz alkalmazkodó, a kistelepüléseken bizonyítottan hatékonyabb biológiai szennyvíztisztítók nagyvonalú mellőzésével térségi szennyvízkezelő nagyberuházások indulnak, ahol majd 15-20 kilométert vezetgetik néhány száz ember produktumát is. A Tisza környékének rehabilitációja, komplex vidékfejlesztése helyett a Vásárhelyi-terv is már csak kőművesmunkáról, sokba kerülő nagy tározók építéséről szól. Homályos megfogalmazás utal a Homokhátság és a Jászság aszály okozta problémáinak enyhítésére, ami - horribile dictu - jelentheti akár a Duna-Tisza-csatorna ötvenes évekbeli tervének a leporolását is.
Igaz, nálunk környezetvédelem ürügyén nem lehet olyan marhaságot csinálni, amit később néhány milliárd forint és pár százmillió köbméter vasbeton beépítésével helyre ne lehetne pofozni. Az államigazgatási reform keretében a már megtépázott hatósági rendszert tovább farigcsálva persze még vissza is lehet szedni valamit - a beruházók szerint a szisztéma úgyis csak a fejlődés útjában áll. A nemzetgazdaságilag kicsit megterhelő vállalkozásfejlesztési alprogramot viszont nem kellene környezetvédelemnek hívni. A közösen kidolgozott kormányprogram
oktatási fejezete
majdnem teljes egészében Magyar Bálintnak és néhány munkatársának, tanácsadójának a tollából származik. A koalíciós tárgyalások egyik feltétele volt, hogy Hiller Istvánnak konkrétan ezt a csomagot kell továbbvinnie.
A legterjedelmesebb rész a közoktatással foglalkozik. A most felbukkanó elemek közé tartozik, hogy felmenő rendszerben megszűnik a 8 évfolyamos gimnázium, és a várható nagyszabású önkormányzati reformmal összhangban támogatni fogják, hogy egy bizonyos régión belül az önkormányzatok helyett úgynevezett kistérségi társulások tartsák fenn a (lehetőleg 12 évfolyamos) iskolákat. Kiemelt helyet kapott, hogy a gyerekek könnyebben közelíthessék meg az általános iskolát és az óvodát; e célból, ha kell, iskolabusz-hálózat is szerveződhet. A tanártársadalom nagy örömére emelkedik a pedagógusok kötelező óraszáma (heti 20-ról 22-re), viszont az osztályfőnöki pótlék a mindenkori átlagjövedelem legalább 10 százalékára nő (amiből sejthetjük, hogy eddig mennyi volt).
A közoktatás tartalmi fejlesztéséről és az esélyegyenlőségi kérdésekről szóló pontok többé-kevésbé az eddigi mederben tartják a reformokat. A tervek szerint végre bevezetik a tankönyvjóváhagyás új rendszerét, és növelik a nem szakrendszerű oktatás arányát az 5-6. évfolyamon (ez több készség- és kompetenciafejlesztő órát jelent). Ami a hátrányos helyzetűeket illeti, marad a mentorrendszerrel súlyosbított pozitív diszkrimináció a felsőoktatásban részt vevő diákoknál, nem különben az integrációs normatíva, illetve a különböző, pedagógust és szülőt acélozó tréningek. Az eddigieknél erősebb reflektorfény esik a fogyatékosok integrált nevelésére, "amennyiben állapotuk lehetővé teszi", amihez egy, most már tényleg független, szakértői hálózat is tartozna.
A szakképzésnek, ennek a mindennél jobban elrohadt és elhanyagolt rendszernek a fejlesztésére univerzális csodafegyver áll rendelkezésre: a nemzeti fejlesztési pénzek. Ezek segítségével óhajtja a cselekvési terv módszertani fejlesztésekkel karbantartani a területen dolgozó pedagógusállományt, a szakképzés közben szerzett kompetenciákat beszámítani a felsőoktatásba, és felemelni a gyakorlati órák számát. Ezenkívül a kormány nagyobb teret kíván adni a gazdasági kamaráknak abban, hogy meghatározzák a szakképzés kínálatát és tartalmát: csuda lesz nézni, amint nemzeti nagytőkéseink megköpik irónjukat, hogy a kis ipari tanoncoknak tantervet írjanak!
A felsőoktatási reform nagyobb újdonságai közé tartozik, hogy 2007-től az intézmények rendszeres rangsorolásnak lesznek kitéve, méghozzá a nemzetközi mezőnyben is. A legfőbb mumus az utólagos képzési hozzájárulás: a diákok részére egyéni számlát vezetnek, amelyet a tervek szerint igazságossági alapon kell majd visszafizetni. Ezt mi tandíjnak neveznénk, ha szabad. De nem kell betojni, a diákhitel megmarad, amit viszont mostantól átvállalhatnak a munkaadók. (E témáról lásd Berlinger Edina: Nem csak népszerűtlen című publicisztikáját lapunk 58-59. oldalán.)
A cselekvési tervvel természetesen szinte senki sem elégedett. Jellemző bírálat, hogy elsősorban a szülők, a tanárok és a gyerekek státusára összpontosít, míg a fenntartó szerepe háttérbe szorul. Oktatáspolitikusok szerint az önkormányzatok autonómiája akkor növekedne e téren, ha a kabinet nem nyúlna bele ilyen mértékben az oktatás tartalmi kérdéseibe. A pedagógus-szakszervezetek ismét tiltakoznak, mert őket nem vonták be a tárgyalásba egy olyan programról, amely szinte minden lényeges pontban megköti a kezüket. A magyartalanságok mellett ("Folytatjuk a képességfejlesztő oktatás gyakorlatban történő elterjedését segítő - az NFT keretében több évfolyamra már kifejlesztett - oktatási programcsomagok valamennyi évfolyamra történő kifejlesztését és terjesztését") azért is kritika érte a tervet, mert nem szerepel benne a reformok költségvetési vonzata, pedig ez a későbbiekben akár meg is lékelheti a csomagot. Egy ilyen forgatókönyv még azt is lehetővé teheti, hogy a most hivatalba lépő miniszter le-letérjen a számára kijelölt liberális-egalitárius útról.
Egyéb kérdések
A "Modern állam" elnevezésű fejezet ugyancsak nem tartalmaz egetrengető állításokat, ha csak azt annak nem tekintjük, hogy a kormány és pártjai nem óhajtanak vadiúj alkotmányt írni - de erre csak Szili Katalin sóhajt szomorúan tán, utoljára az MSZP-ben ő forszírozta ezt az ügyet, kevés port kavarva fel már akkor is. Ezenkívül az igazságügyre vonatkozó program már hosszú évek óta futó tervek befejezését ígéri, s ebben a minőségében leginkább az IM szolgálati közleményére hajaz (ilyen például, hogy "magasabb szakmai követelményeket támasztunk a jogszabályok előkészítését és szerkesztését végzőkkel szemben", vagy az új büntető és polgári törvénykönyvek tető alá hozása: drukkolunk, hogy végre sikerüljön). A program egyik figyelemre méltó része - az internetes nyilvánosság reklamírozása - mindazonáltal e fejezetben is visszaköszön: a jogszabályok megismerhetőségének ingyenessége, a felsőbírósági határozatok ugyancsak internetes elérhetősége, az elektronikus ügyintézés megannyi rokonszenves célkitűzés mindazok számára, akiknek szívükön fekszik az államgépezet átláthatósága. Örömünket legfeljebb az ronthatja kissé, hogy a tavaly nyáron elfogadott, az elektronikus információszabadságról szóló törvény e programpontok némelyikét már kodifikálta is (lásd: Mutasd az iratod, Magyar Narancs, 2005. július 14.): lám, a Gyurcsány-kormány már meg is valósította programjának egy részét, pedig milyen kevés ideje volt rá! Ügyes.
A rendőrségre vonatkozó rész még ennyit sem vállal - a rendőrség és a határőrség integrációjától ugyan ne kelljen már hanyatt vágódnunk -, a legfontosabbnak e passzusokban az a megállapítás tűnik, hogy a "biztonság megteremtése nem jár a polgárok jogainak további korlátozásával" (mely dicséretes elköteleződés további mondatokban is kibomlik egyébként). S ha már a "Biztonságos Magyarország" fejezetnél tartunk, mondjuk el azt is, hogy a honvédelmi kérdések közt találjuk a program legtalányosabb - írhattunk volna leghülyébbet is - mondatát, miszerint: "Az átalakult magyar hadsereg, miközben színvonalasan eleget tesz szövetségesi kötelezettségeinek, a közelmúlt árvízi munkáiban való részvétellel azt is megmutatta, hogy egy professzionális hadsereg kisebb létszámmal is eredményesen képes megbirkózni a természet erőivel." Visszaverjük a mennydörgést és a jégesőt is, ha imádott Köztársaságunkra tör! A honvédelemről szóló rész amúgy is meglehetősen platfuszosra sikeredett: a Gripeneket hülyeség lenne például nem rendszerbe állítani, ha már a Fidesz-kormány egy valag pénzért megvette őket, ezért ezt megígérni nem tűnik veszélyes kalandnak. A többi blabla, sőt blablább, rokonszenvesnek talán az számít, hogy a kormány állandó 1000 főt ígér a különféle NATO-, EU- és ENSZ-békefenntartó missziókba, elsősorban Európába (ami leginkább Kosovót jelentheti a dolgok jelen állása szerint). Efeletti örömünket csökkenti, hogy távolról sincs szó újdonságról, hisz közel ekkora volt a létszám eddig is. Most mint-ha a felső határt hangsúlyoznák.
A külpolitikai rész ijesztően indul, de a végére feljavul kissé. Az elején arról értesülünk, hogy "külpolitikánk elsődleges földrajzi irányai a szomszédos országok, az Európai Unió tagállamai, az Amerikai Egyesült Államok, NATO-szövetségeseink, Oroszország és Ázsia gyorsan fejlődő államai" - ennyi még gombócból is sok, nemhogy "elsődleges irányból", de végül is Afrika meg a Hold kimaradt (azt a pár oldalt még a kádárizmusban, amikor szabad volt az ilyesmi, valaki hazavihette a külügy világatlaszából). A program uniós elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen, szót emelünk a másodosztályú tagság ellen és - hősiesen - a lisszaboni programért, itt kap az euró is egy fél mondatot, természetesen időpont nélkül - arról viszont egy kukszi hang sem szól, hogy mi lenne a magyar kormány akár elvi álláspontja az uniós alkotmánnyal kapcsolatban. Lapunk egyöntetűen üdvözli viszont a további bővítés melletti szinte feltétel nélküli kiállást (a Nyugat-Balkánon kívül még Ukrajna is kap pár jó szót). S a program szinte váratlanul - ám fifikásan - őszinte a határon túli magyarok ügyében. A schengeni határok több helyen is előkerülnek mint a közeljövő kőkemény realitása; s bár a kormány védelmet ígér a magyar közösségeknek "súlyos jogsérelem esetén", a hangsúlyt ebben az állításban a súlyoson érezzük. Ha a szövegnek hinni lehet, Magyarország az unióban, s nem az unió ellenére kíván síkra szállni a határon túli magyar közösségek kisebbségi jogaiért, sőt a romániai, szerbiai és horvátországi közösségek számára még feladatot is szab: azt jelesül, hogy országukban aktívan vegyenek részt a csatlakozáshoz szükséges változások megvalósításában. Valamint: bár a szöveg szól az autonómiára vonatkozó igények támogatásáról, azt is hozzáteszi, hogy ezt csak "az európai elvekkel és gyakorlattal összhangban, és az érintett ország demokratikus politikai erőivel szövetségben" tudja elképzelni. Vagyis: a határon túli magyar politikának - a regionális együttműködést nem számítva - Budapest felé az út Bukaresten és Pozsonyon át vezet. S addig, amíg e fővárosokban demokratikus kormányok vannak hatalmon, ez így helyes is.
