Egy szociológus, egy statisztikus és egy közgazdász összeállt 1997-ben, hogy felkutassa
az újsütetű magyar nagyburzsoát. Megkérdezze, kik, mik voltak a felmenői, hol tanulnak
a gyerekei, hogyan szerezte a vagyonát, milyen pártokhoz húz a szíve, mire áldoz
a vagyonából. Hamar kiderült, hogy a feladat nem is olyan egyszerű - a magyar burzsoát nehéz megközelíteni. A kutatást végül ketten fejezték be: a szociológus Szalai Júlia
és interjúalanyunk, Laki Mihály; Vajda Ágnes, az ötletgazda már nem érhette meg
a projekt megvalósulását. Eredményeiket a szerzők ősszel tanulmánykötetben publikálják.
Laki Mihály: Nagyon kevés köztük a self-made-man, vagyis aki szegényparaszti vagy munkáscsaládból jött volna. Általában a szülők, de már a nagyszülők is középosztálybeliek. ´k maguk vállalati középvezetők voltak, főiskolai vagy egyetemi végzettséggel, viszonylag jó nyelvtudással. Az iskolázottság két szempontból fontos: némi tudásra szert tehettek az irányításban - legalábbis akik műszaki, jogi, közgazdasági iskolát végeztek -, és az iskola révén bekerülhettek a megfelelő kapcsolati hálóba.
MN: Azért az csak többet számított, hogy ők a privatizáció nyertesei?
LM: Ez bonyolult probléma. Jelentős részük már a szocialista rendszer idején is legalább középvezetői pozícióra tett szert. Felfelé ívelő karriert futottak be az állami vállalatoknál: ágazatvezetők, gyáregységvezetők lettek, sokuk vállalati igazgató volt a 80-as években. Ez két előnnyel járt: megtanultak költségeket és bevételeket összehasonlítani, ami primitív, de fontos eleme a vállalatvezetésnek. Másrészt piaci - és egyéb - kapcsolataik keletkeztek. Valamennyire megtanultak 50-100 emberrel bánni. Két irányba mozdultak: vagy kiléptek az állami vállalattól és gmk-t, vgmk-t, kisszövetkezetet alapítottak, vagy 1989 után hasznosították a felhalmozott készségeket és kapcsolatokat. Az a hipotézisünk tehát messzemenően igazolódott, hogy a szocializmus idején szerzett tudás és képesség legalább olyan fontos, mint az a körülmény, hogy volt-e elég pénzük elindítani a vállalkozást.
MN: Találkoztak-e volt pártkáderből lett nagyvállalkozóval, akinek szakmai tapasztalata nem volt, de a párthierarchiában jól kiismerte magát?
LM: Nem. A tulajdonszerzésben meghatározó volt a párttagság és a pártkapcsolat. Ám a tulajdon működtetésében, tehát a már privatizált cég fölvirágoztatásában csak a menedzseri, irányítói készségek számítottak. Lehet, hogy valaki pártbizottsági tagként megszerzett egy céget, de a szerzésben megtestesülő előnyét nem tudta átfordítani működtetésbe, mert nem értett hozzá. Vizsgálatunk gyengéje, hogy nem néztünk kudarctörténeteket, mert így bizonyára rábukkantunk volna néhány olyan sztorira, mint a Caoláé, amit a volt KISZ KB-titkár szerzett meg, és tett tönkre. Tévhit, hogy az új tőkésosztályt a volt párttitkárok alkotják. Interjúalanyaink inkább karrierpárttagoknak tűnnek. Életük egy pontján azt mondták nekik: vagy belépsz, vagy itt a vége. Ilyenkor lehetett úgy tenni, mint Széles Gábor, aki nemet mondott, és meg is rekedt egy ideig középvezetői szinten. A többség, akikkel mi beszéltünk, belépett a pártba. De nem a párttagság volt karrierjük igazi forrása.
MN: Nem lehet, hogy a mintavétel sajátosságai félrevitték az önök kutatásait? Azok, akiknek a tulajdonszerzés módja körül takargatnivalói vannak, megtagadhatták az interjút.
LM: Ezt valóban nem lehet kizárni.
MN: A versenytársakról nem kérdezgették őket?
LM: De igen, de ilyesmiről nem voltak hajlandóak beszélni.
MN: A nagyvállalati szektorban azok a sikeresebbek, akik az állami szektorban érték meg a rendszerváltást és a privatizációt?
LM: ´k tudták kivenni a részüket a privatizációból. A korábban kiugrottak csak az apróbb tulajdonrészekre, egy-egy jobb kiárusításra tudtak rástartolni. ´k más utat jártak: alapítottak egy kis céget húszezer forintért, és kemény munkával csináltak belőle milliárdos vállalatot.
MN: És utolérték a helyzeti előnnyel indulókat?
LM: Sokan igen. Gondoljunk a Graphisoftra, amely vezető cég a maga piacán. De akik a privatizáció során megszerezték a céget, másfajta nehézséggel néztek szembe. Többnyire válságban levő vagy piacot vesztett, eladósodott, "túlfoglalkoztató" céget kaptak, ezeket kellett racionalizálni. Akik privatizáltak, azok az átalakításban, karcsúsításban voltak ügyesek, meglátták, mitől kell megszabadulniuk. Nem számíthattak gyors növekedésre, sőt, időnként csökkent a vállalat kibocsátása, de azért versenyképes maradt.
MN: Elég általános az a közhit, hogy manapság már nem lehet látványos üzleti karriert befutni, a nagy bulit 1992-ig lehetett megcsinálni.
LM: Ezt ők is így gondolják. Pesszimizmusukat azzal magyarázzák, hogy nekik - úgymond - szerencséjük volt, mert nem volt még jelen ennyire masszívan az országban a nemzetközi tőke. Ma a magyar iparnak és a szolgáltató szektornak több mint a fele, a bankszektornak 2/3-a külföldi kézben van, ezért itt ma új céget alapítani nagyon nehéz. Az egyetlen járható útnak azt látják, ha olyan piaci résekbe mehetnek be, amelyekben még nincs jelen a külföldi tőke, például a mezőgazdaságban vagy az építőiparban, kivéve az útépítést, amely erősen külföldiek által kontrollált.
MN: Illetve lehet a külföldiek tevékenységéhez kapcsolódni.
LM: Igen. Az egyik nagyvállalkozó például azzal tört ki, hogy az áruházláncoknak ő szállította a szellőzőberendezéseket. A nagyvállalkozók tehát a multikat hol vetélytársnak, hol kooperációs partnernek tekintik. Olyan is van, aki elküldi a fiát tanulni a multikhoz.
MN: A szocializmusban is masszívan jelen levő korrupció alighanem az eredeti tőkefelhalmozás korában válhatott állandó és mindenütt érzékelhető elemmé. Nem lehetett ezekben a zavaros években csak a piac törvényeire hagyatkozni, kapcsolatokkal és pénzzel viszont mindent el lehetett érni. Nem így van?
LM: Két társaságot kell megkülönböztetni: az egyik szállítója az államnak, a másik nem. Amelyik nem vesz rész állami beruházásokon, az nem korrumpál, mert nincs miért.
MN: Ilyen-olyan engedélyért, információért sem? Az egyik nyilatkozó például az egekbe szökő banki kamatok korszakában a Budapest Banktól szokatlanul kedvező hitelt tudott felvenni.
LM: Akkor még az is állami bank volt. Az én definícióm szerint a korrupció az állam befolyásolása. Aki tehát mondjuk biztonsági berendezéseket szállít, az panaszkodik, hogy hátrányt szenved, ha nincs éppen jóban az aktuális politikai erőkkel vagy a hivatalnokokkal. Arról sosem beszél persze, hogy ő kit hogyan fizetett le, csak arról, hogy nem tud előre jutni, mert korrupció van.
MN: Pedig azt beszélik, hogy ma is, ha egy mezőgazdasági termelő valamelyik nagy áruházlánc beszállítója szeretne lenni, el sem jut odáig, hogy ajánlatot tegyen, ha nem fizet azért, hogy a beszerzési igazgató színe elé kerülhessen.
LM: A multik között akkora a verseny, hogy kirívóan előnytelen szerződést nem köthet meg egy beosztott, mert repül. Az állam viszont vehet vackot drágán. Rossz tűzijátékot. Az igazi korrupciós helyzetek a közbeszerzések körül vannak.
MN: Mi volt a domináns üzletpolitika? Sok apró forintot egymás élére tenni? Vagy a kétes ügyletek határmezsgyéjén mozogva nagy kockázattal, de gyorsan gazdagodni?
LM: A 90-es évek elején volt egy korszak, amikor sok cég föllendülését az magyarázta, hogy volt egy nagy üzlet, ami bejött. Például behoztak valamit az országba, és jól eladták. Ennek a hiánygazdaság megszűnését gyorsan kihasználó, nagy profitszerzési lehetőségnek hamar vége lett. A klasszikus történet a lengyel pofa, aki megszervezte a lengyel piac banánnal való ellátását. Pár hónap elteltével azután már mások is hoztak be banánt. És mivel ő nem tudott váltani, tönkrement. A konszolidált piacgazdaságban az egyszeri nagy üzlet lehetősége szűkös.
MN: Említette, hogy a magyar nagyvállalkozók nem multiellenesek. Pedig élethalálharcot vívnak ellenük.
LM: Tisztelik a multikat az erejükért, az üzleti filozófiájukért, azért, hogy erős banki hátterük van, hogy meg tudják fizetni a kulcsembereiket, hogy évekig képesek elviselni a veszteséget, miközben ők egy év után becsukhatnak, ha nem nyereséges a cég. Nem szeretik, hogy a magyar kormányok adókedvezményt adtak a multiknak. De elismerik, hogy a külföldiek kultúrát és pénzt hoztak az országba. Kooperálnak meg versenyeznek is velük, időnként nyomasztónak tartják a jelenlétüket. Másfelől viszont megpróbálnak ők is kimenni - multinak lenni - a Kárpát-medencei régióban. Nem túl nagy sikerrel. Különösen Ukrajna és Románia túlságosan zűrös hely ahhoz, hogy ott tartósan megvethessék a lábukat. Eközben észreveszik, hogy nem is olyan könnyű multinak lenni: bemenni egy országba, ahol egészen mások a szokások.
MN: Az is elterjedt vélekedés, hogy az első milliót "úgy lopja össze" minden vállalkozó.
LM: Akik privatizáltak, azok pontosan tudták, hogy mekkora a vállalat potenciális növekedési és profittermelő képessége. Elmentek tehát a jól bevált üzletfeleikhez az akkor még állami tulajdonban levő bankoknál, fölvettek E-hitelt, és abból megvásárolták a céget. Nem volt szükségük arra, hogy lopjanak, hiszen több száz milliós hitelt vehettek fel. Az volt a feladat, hogy a hitelt kigazdálkodják, és vissza tudják fizetni. Ezt többnyire megtették. Tehát itt biztosan nincs alapítási lopott pénz. Csak a hatalmas előny, hogy az állami bank pénzén megvehették az állami tulajdonban levő céget. A másik csoport létrehozott egy céget húszezer forintból, aztán működtette. Nem mondom, hogy nem akadhattak, akik loptak-csaltak, ahol tudtak, de tény, hogy egy kis cég elindítása olyan kevés pénzt igényelt, hogy nem volt szükség nagy bűntettre.
MN: Mégis, az interjúkban a leggyakrabban előforduló szó: a "svarc".
LM: Igyekeztek az adót elkerülni, és a bevételüket nem személyes fogyasztásra fordították, hanem viszszaforgatták az üzletbe.
MN: Vagyis hangyaszorgalommal gyűjtögettek és aszkéta módjára éltek?
LM: Sosem beszéltek nekünk arról, ki hogyan csal adót. ´k maguk az adócsalás mértékét 30-40 százalékra becsülték. Ezt úgy emlegették, mint a szokásos arányt. Megvoltak a legális trükkjeik, például nem csináltak profitot, mert mindent elszámoltak költségként. A profitból vettek gépet, még mielőtt adózni kellett volna. Az első, vérrel szerzett millió legendája meglehetősen misztikus.
MN: Meglepő az interjúkból helyenként kicsendülő emberség. Igaz volna, hogy a magyar tőkés nem a munkavállalóikat kizsigerelve próbálta megtakarítani a költségeit, és a fiatal diplomás munkaerő megszerzésére és megtartására nagy gondot fordított?
LM: Nem beszéltünk a munkavállalókkal, tehát csak arról van tudomásunk, amit ők mondtak. De szembeötlő, hogy ezek az emberek a szívük mélyén még nem tudták elfogadni, hogy kapitalistákká lettek, furcsa zavar van bennük. Ráadásul többnyire baloldali emberek, teletöltődött a fejük marximus-leninizmussal és szolidaritással, nem arra hajtanak, hogy kizsigereljék az embereiket. Ösztönösen is korszerű személyzeti politikát folytatnak a kulcsemberekkel kapcsolatosan: adnak pénzt a lakáshelyzete rendezésére, ha az illető fontos a cégnek. Az a gyanúm, hogy a segédmunkást úgy rúgják ki, hogy a lába nem éri a talajt, ha egyet botlik. De a mobilizálható gárdára, amelyik húsz órát is gürizik, ha kell, arra nagyon vigyáznak.
MN: A politikai hovatartozás firtatása tabu volt?
LM: Nem. De a nagy többség nem árult el pártkötődést, mondván, őt nem érdekli a politika, nincs is ideje vele foglalkozni, napi 15-20 órát dolgozik. Az bizonyos, hogy nagyon fontosnak tartják a helyi önkormányzatokkal való jó kapcsolatokat, a fővárosban és vidéken egyaránt. A pártkapcsolatokat viszont nem szerették, ha firtattuk. Nem merném azt állítani, hogy a burzsoázia erre vagy arra húz.
MN: Pedig például az előző kormányzat igyekezett megnyerni magának ezt a réteget. Érdemes a pártoknak a nagypolgárság politikai vonzalmaira építeni?
LM: Aki kötődik, az kötődik. Aki mondjuk tanácsadóként alkalmaz korábban szocialista kötődésű szakértőt - volt ilyen a mintában -, az nem fog átszavazni a másik oldalra, és viszont - aki a Fideszben politikusként kezdte, és vállalkozó lett, az vélhetően nem fog most a szocialista kormánnyal üzletelni. De legalábbis nem pártol át.
MN: Meglep, hogy úgy látja, a marxizmus-leninizmus nyomokat hagyott bennük. Azt hinné az ember, a baloldali eszmerendszer a hetvenes évek után már csak tartalmatlan frázis volt.
LM: Ez azon mérhető, hogy nagyon nehezen szánják rá magukat olyasmire, ami egy multinacionális cég számára nem okoz fejtörést: tehát, hogy esetleg ki kell rúgni embereket, elhagyni egy térséget, ahol a munkalehetőség elvesztése súlyos szociális problémákat okoz. Azok a rendkívüli hidegvérrel végrehajtott átszervezések és racionalizálások, amelyeket a multinacionális vállalatoknál az idejött vagy idomított igazgatók pillanatok alatt megtesznek, nekik nem mennek könnyen. Legalábbis ezt állítják. Aztán lehet, hogy erről majd leszoknak, vagy tönkremennek. A munkavállalókkal persze nem beszéltem erről, de a "bejönnek ide az emberek, néha már szociális gondozónak érzem magam" típusú szövegek dőlnek a cégtulajdonosokból. Ilyesmi egy multinál elképzelhetetlen, e tekintetben tehát piaci előnyben vannak. Nem szeretnék persze idilli képet festeni a magyar kapitalistáról, de úgy látom, hogy itt a kisvállalkozás hagyományai, a baloldali katyvaz a fejükben meg a szocializmusból megörökölt szolidaritás a főnök és a beosztott között a külvilággal szemben, ezek még működnek.
MN: Piaci részesedését és a foglalkoztatásban játszott szerepét tekintve mekkora gazdasági és társadalmi erő a magyar burzsoázia?
LM: Amikor az előzetes kutatási eredményekről előadást tartottam, azt kérdezték tőlem: miről beszélsz, magyar tőkésosztály? Egy nemzetközi banknál vagy cégnél levő menedzser nap mint nap olyan szerződéseket ír alá, ami nagyobb, mint a magyar tőkés cégének éves bevétele. Azt is mondták: Magyarországon a multinacionális cégek jelenléte olyan nyomasztóan erős, hogy én valami illékony és marginális társadalmi csoportot kajtatok, amelyik lehet, hogy középvállalati szinten megmarad, de itt igazi magyar tőke nem lesz. A számok őket kezdik igazolni, hiszen a száz legnagyobb hazai tulajdonos között alig van már magyar. A Kisvállalkozás-kutatóban publikált adatok szerint ennek a vállalatkörnek a részesedése a foglalkoztatásban és a lekötött tőkében az utóbbi években csökken (20-30 százalék). A multinacionális vállalatok már nem az állami szektor felé terjeszkednek, hanem ezt a kört szorítják ki. Ennek a csoportnak a zsugorodása egyébként a magyar gazdaság "arany éveiben", vagyis az 1997- 2001 közötti időszakban zajlott.
MN: És a Széchenyi-terv?
LM: A Fidesz gazdasági patriotizmusról szóló retorikája egy dolog, és az arányváltozást mutató tény a másik. Ez utóbbi elég markáns trend, amit az állami projektek vajmi kevéssé voltak képesek ellensúlyozni.
MN: Kellett volna? Nem mindegy, hogy magyar vagy külföldi cég gyártja-e a joghurtot?
LM: Ez már kívül van a gazdasági kérdéseken. Jó-e az országnak, ha van saját nagypolgársága, vagy kis országban az a tipikus, ha bejön a külföldi tőke? Oroszországban például a helyiek a nagyvállalkozók, és a vörös menedzserek kezében vannak a nagy cégek. Ott jobb? Értékválasztás kérdése, mi mellett kardoskodik az ember.
MN: Ön szerint?
LM: Bennem küzd a szociálliberális közgazdász és a patrióta. Ha a másodlagos hatásokat nézzük: a multik jelenléte sok szempontból jó. El lehet tanulni tőlük a környezettudatosságot, a racionalitást, a munkakultúrát. De vajon nincs-e ennek olyan mértéke, ami már túlzás? A gazdaság bizonyos szektoraiban kétségkívül nyomasztó a túlsúlyuk. A közvélemény-kutatások szerint az emberek félnek a külföldi tőke túlsúlyától. E félelmek részben irracionálisak, hiszen féltik például a földet, amit nem tudnak elvenni. Másfelől sokszor hiányoznak a tárgyalási helyzetek, a viszonyok és az érdekek átláthatatlanok. Be kell vallanom, az a néhány év, amit a magyar burzsoák világában töltöttem, kicsit elfogulttá tett. Ezek az emberek szinte a szarból csináltak aranyat, lerobbant állami cégeket virágoztattak fel, kis káeftékből csináltak milliárdos forgalmú vállalkozást. Fájlalnám, ha eltűnnének. Lehet, hogy az ország elműködne a külföldi cégek hálójában, mert miért ne. De talán nem rossz, ha van egy olyan magyar nagyvállalkozói réteg, amelyik egyszer polgárként - nem Fidesz-polgárként - viselkedik majd.
Mihalicz Csilla
A minta
A megkérdezettek köre - Laki Mihály szavaival - a "hólabdaelv" szerint nőtt: általában személyes ismeretségek, beajánlások révén - számos visszautasítás mellett - választódott ki, pontosabban állt kötélnek az a 48 interjúalany, aki a definiált körbe beleillett. Alapvető kritérium volt, hogy az illető meghatározó tulajdonosa legyen a cégnek, a cég legalább évi 800-1000 millió forint árbevételt érjen el, és legalább 3-400 főt foglalkoztasson. A kiválasztásnál ügyeltek arra, hogy a bankszektor kivételével valamennyi ágazatot képviselje valaki. Legyen a vállalkozók közt vidéki és fővárosi, kelet- illetve nyugat-magyarországi, különösen igyekeztek nőket felkutatni. Kerülték az ismert nagyvállalkozókat. Az interjúk kétharmadát a Tárki munkatársai készítették.
