A Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársa, a földtörténeti kihalások kutatója. Azért kerestük meg, mert az utóbbi időben egyre több rossz hírt hallani az emberiség jövőjéről. Lássunk végre tisztán! Kihalunk vagy sem?
Magyar Narancs: A talaj és a hegyek kőzeteinek egy része korábbi lények maradványa: a múlt testén élünk.
Pálfy József: A kérdésben kettéválasztanám a talajt és a kőzeteket. A talaj folyamatosan újuló fiatal képződmény, melynek múltja emberi léptékkel is belátható, gondoljunk csak arra, hogy egy vulkánkitörés után kiömlő láván éveken belül elkezd megtelepedni a növényzet. Viszont a kőzetek által szinte beláthatatlan időtávlatokba tekinthetünk vissza, hiszen mondjuk kétszázmillió évet nem tudunk elképzelni, ezt az ún. mélyidőt igazából nem tudjuk felfogni, ez valóban misztikus. Például a középületekben gyakran felhasznált vörös mészkőben látható, csigára emlékeztető kihalt ammoniteszek valóban a földtörténeti múlt maradványai.
MN: Mi igaz abból, hogy az ember nélkül a bioszféra tökéletes harmóniát mutatna?
PJ: A bioszférában állandóan zajlik fajképződés és kihalás, egyes fajok lassanként, az évmilliók során mássá alakulnak vagy eltűnnek, és a helyükre újak lépnek. Ezt tarkították a földtörténetben bizonyos időszakok, amikor ennél jóval nagyobb mértékű fajpusztulásra engednek következtetni a leletek. Az élővilág története bőséges példát szolgáltat arra, hogy mindig minden - lassan - változik. Millió évekre visszatekintve egyre nagyobb különbségeket látunk az elmúlt korok és a mai állapot között. Az ember megjelenése előtt természetes módon is döntően meg tudott változni a légkör, a tengeri és a szárazföldi élővilág összetétele. Ez egy dinamikus egyensúlyi folyamat, rövid távon harmóniát látunk, hosszú távon változást. A rendszer az egyensúlyból mindig kilengett valamerre, amibe az ember által okozott hatások kezdetben beleillettek. A technológiai, társadalmi fejlődéssel azonban túlnőttük a biológia kereteit, jelenleg olyan mértékben avatkozunk be a különféle ökoszisztémák életébe, ami példa nélkül álló a földtörténetben. Hozzánk hasonló faj még nem volt. Hatmilliárdmagunkkal és technikai lehetőségeinkkel már nem abba a súlycsoportba tartozunk, mint ahogy egy átlagos faj befolyásolja a környezetét.
MN: De voltak előttünk is döbbenetes méretű krízisek, ez talán relativizálhatja szerepünket. Biztos, hogy csak mi tudunk ekkora bajt okozni?
PJ: Kétségtelen, hogy az utóbbi félmilliárd évben öt nagy fajkihalás volt. Ezek között olyan is van, amelynek alkalmával becsléseink szerint az akkor élt fajok kilencven százaléka mindörökre eltűnt. Tehát nemcsak mi tudjuk összeborítani a kártyavárat, hanem a nagy környezeti változásoknak is nyomuk van a földtörténeti anyagban, és azt is tudjuk, hogy az élővilág is többször összeomlott. Annak igen nagy a valószínűsége, hogy bizonyos környezetváltozások és a nagy kihalások összefüggnek. Aggasztóan nagy a hasonlóság a mai és a korábbi környezetváltozások között. Például a légkörben a maihoz egészen hasonló dolgok játszódtak le. A légköri szén-dioxid nemcsak a fosszilis tüzelőanyagok használatától tud nőni, hanem a múltban természetes úton is jutottak üvegházhatást módosító gázok a légkörbe. Például időről időre a mélyebb földköpenyből indul ki az átlagosnál jóval intenzívebb vulkáni tevékenység, ami megváltoztathatja a légkör összetételét. Itt az éghajlat egyfajta közvetítő a természet élettelen (abiotikus) tényezői és élő rendszerei között. Ez tehát a légkör felmelegedését okozta, amit az élővilág egy része nemtudott tolerálni, és kihalt.
MN: És mostanában?
PJ: Úgy tűnik, a légkör mai változása is sok faj számára kritikussá válhat. Mi ipari, közlekedési és fűtő-hűtő tevékenységekkel hatunk a légkörre, a légkör pedig visszahat az élővilágra. A másik fő motorja a mai kihalásoknak a közvetlen környezetátalakítás, az erdőirtás, a földek mezőgazdasági művelésbe vonása, az utak építése, az urbanizáció. A fajok eltűnésének ma tapasztalható mértéke a legjózanabb tudományos becslések szerint is összemérhető mondjuk a kréta végivel, amikor többek között a dinoszauruszok is eltűntek.
MN: Csakhogy az sokkal tovább tartott.
PJ: Igen, bár az őstörténeti kihalások időben való kiterjedtsége körül sok vita van. Az például csupán egy "pillanat" lehetett, amikor 65 millió éve a Mexikói-öbölbe csapódott meteorit párologtatta el maga körül a vizet, illetve a több kilométer vastag mészkő- és sóüledéket, amelyekből nagyon agresszív üvegházgázok keletkeztek. Ekkor a légszennyezéstől hónapokra, talán évekre még a fotoszintézis is leállt. Viszont az előbb említett vulkanizmus több tíz vagy száz ezer éves lefolyású volt.
MN: Hogyan képzeljünk el egy ilyen végítéletet?
PJ: 'smaradványaink jelentős részét a tengeri üledékekben találjuk, a szárazföldön az erózió a jellemző, így sokkal kevésbé maradnak meg fosszíliák. Tehát a tengeri élet alakulásából tudunk következtetni a földi élet egészére, és számszerűsíteni, hogy egy-egy ilyen nagy földtörténeti kataklizma idején a fajok jelentős része kipusztult. A mélypontokra az élővilág hihetetlen elszegényedése jellemző. A legnagyobb katasztrófa a perm végi volt, amikor egyes becslések szerint a fajok 90 százaléka tűnt el. Ennek ellenére minden rendszertani törzsnek fennmaradt néhány képviselője, és az időben fokozatosan ebből a túlélő tizedből keletkeztek az új fajok. Egyedül a kambriumban volt rá példa, hogy egész törzsek sikertelen evolúciós kísérletnek bizonyultak és eltűntek, de az azóta elmúlt félmilliárd évben ilyen nem történt. A mai fajpusztulás mértékét rendkívül nehéz becsülni, hiszen a ma élő fajok számát sem ismerjük pontosan. A trópusi esőerdők, például Amazónia hihetetlen fajgazdagsága alapján 40-100 milliós becsélések is elhangzanak a ma élő fajok összességét tekintve. Ez persze nem kisebbíti felelősségünket abban, hogy jelenleg átlagosan mindennap, a pesszimistábbak szerint minden órában kihal bolygónkon egy faj.
MN: Van egy olyan elmélet is, hogy az élet egyre bonyolultabbá válása okozza rendszerének időnkénti összeomlását.
PJ: Ez egy érdekes, vitatott elmélet, amely azt mondja, hogy az élet olyan önszerveződő rendszer, amiben a káoszelmélet törvényei uralkodnak, s így a változások kimenetelei megjósolhatatlanok. Erre példa az időjárás: jól ismerjük azokat a fizikai folyamatokat, amelyek az időjárást vezérlik, mégsem tudunk néhány napnál távolabbi időre megbízhatóan jósolni. Rengeteg tényezőből álló rendszer az élővilág is, amelyben egy-egy elem változása akár döntő mértékű változásokhoz is vezethet. Tehát egy faj eltűnik vagy elszaporodik, illetve étrendet vált, és ez gyökeresen megváltoztathatja a rendszer egészének felépítését. Ez egy izgalmas megközelítés, bár a földtörténeti bizonyítékok alapján inkább az látszik valószínűnek, hogy az erőteljes környezetváltozások okozták a nagy kihalásokat.
MN: Az emberiség elég jelentős környezeti tényező ahhoz, hogy megszüntesse az életet a Földön?
PJ: Az élet maga nagyon rezisztens, és az egész épület alján ott vannak a mikroorganizmusok, például a baktériumok, amelyek a legellenállóbbak, azt tehát nem mondhatjuk, hogy az élet valaha is veszélybe került volna. Az ember súlyos problémákat okoz önmagának és a magasabb rendű élőlényeknek, de hogy ilyen végletes példát mondjak, egy totális atomháború után is fennmaradna a földi élet.
MN: Az emberiség mintha ugyanolyan felelőtlen és tudatlan lényként viselkedne, mint bármelyik ragadozó, csak kicsit gyorsabbak, ügyesebbek vagyunk.
PJ: Nem egészen értek egyet afelvetéssel, mert felelősséget nem várhatunk egy ragadozótól. Mi emberek felelőtlenül viselkedünk ugyan, de legalább észrevesszük. Az emberi környezetátalakító hatás minőségileg más, mint a többi élőlényé, de ugyanígy minőségi ugrás ennek a felismerése is. Én abban bízom, hogy amint ez elég nyilvánvaló lesz, kitaláljuk a kezelési módot is. Ha érdekel minket az élővilág sokfélesége, akkor legyen figyelmeztetés, hogy igen komoly bajok történhetnek, mint ahogy ötször történtek is az elmúlt félmilliárd évben. Ezek a nagy kihalások mindig nagy ütemű és nagy léptékű környezeti változásokhoz kapcsolódtak. Ma ugyanezt látjuk, környezetváltozás folyik, és fajok tűnnek el. Az élővilág kilábalása minden esetben évmilliókig tartott, és egy faj eltűnése végleges. Azt látjuk, hogy a környezetváltozást mi okozzuk, a fajok kihalását szintén az emberi tevékenység okozza, de az eltűnt fajokat visszahozni nem tudjuk, a jelen tendenciák végső kimenetelét sem ismerjük pontosan, illetve az eddigi előrejelzések eléggé katasztrofálisan szólnak. Ezért komolyan kell vennünk az olyan egyezményeket, amelyek csökkenteni akarják a környezetszennyezés mértékét, illetve újra kell gondolni az ember helyét.
MN: Mit gondol a Gaia-elméletről, tényleg lehet egyfajta tudatossága az élővilág egészének?
PJ: Az, hogy a földi élet egyensúly felé törekvő rendszer, ami az élet számára elviselhető állapotot tart fenn, beépült a tudomány főáramába és elfogadott nézetté vált. Ennek előképe Vernadszkij munkássága, aki először beszél bioszféráról. De a Gaiát kezdettől körüllengte egy kicsit misztikus, vallásos, New Age-es szellem, ami tudományosan nem elfogadott. A tudomány természetes és öntudatlan folyamatként írja le az élővilág fennmaradását, szemben Lovelockkal, aki a Gaia tudatos választásainak eredményeként magyarázza például a légkör vagy a hőmérséklet időbeni kiegyenlítettségét.
MN: Ha teszünk egy képzeletbeli időutazást, például a karbonban meg tudott volna maradni a fajunk, vagy az olyanynyira más volt, mint mondjuk egy másik bolygó?
PJ: Ez nagyon összetett kérdés. A karbonban, az akkori hatalmas fák és óriási méretű rovarok, például a szitakötők termetéből arra következtetünk, hogy az oxigénszint a mainál sokkal magasabb volt. Ha át akarnánk ültetni magunkat egy másik korba, amikor például a fizikai környezet annyira más volt, ez egész egyszerűen fiziológiailag lenne problémás. Az evolúcióban minden pillanat speciális, minden pillanatban adott számú élőlény él, és összeköti őket a létükhöz vezető evolúciós történet. Az ember a környezetével együtt evolvál, a konkrét viszonyokhoz alkalmazkodva alakultunk ilyenné, és van egyfajta biológiai tér-időbe gyökerezettségünk. Bárhová ültetjük át magunkat, másként lesz. Ez hasonló ahhoz, mint amikor a parlagfű átkerül egyik kontinensről a másikra, ahol ha megmarad, átrendezi az ökoszisztémát, és évezredek alatt egy új egyensúly közeli állapot alakul ki. Persze az emberi alkalmazkodás nem pusztán biológiai, hanem kiegészül a kulturális, technológiai alkalmazkodóképességgel, ami például az űrutazást is képes volt megvalósítani.
