Lord Hutton január 28-án hozta nyilvánosságra a dr. David Kelly brit kormányzati szakértő öngyilkosságának körülményeiről szóló jelentését (lásd: Nem hiszik, hogy elhitte; Magyar Narancs, 2004. február 5.). A Tony Blair miniszterelnök által felkért jogász többek között arra a következtetésre jutott, hogy a BBC 2003. május 29-i tudósítása, amely a kormányt az Irak-dosszié meghamisításával vádolta, megalapozatlan volt. Gavyn Davies, a BBC elnöke és Greg Dyke vezérigazgató lemondott. Blair politikai győzelemként, a BBC szakmai vereségként élte meg ezeket az eseményeket. A kép azonban árnyaltabb ennél.
Magyar Narancs: A lemondások után azt írta a The Guardian című napilap, hogy a BBC története legmélyebb válságába került. Tényleg ilyen súlyos a helyzet?
Maggie Scammell: A Hutton-jelentés azonnali hatása nagyon rossz a BBC számára. Nem emlékszem, hogy valaha is előfordult volna, hogy a két legfelső vezető egyszerre lemondott. Ebben az értelemben mindenképpen beszélhetünk rövid távú válságról. Hoszszabb távon azonban túlzás komoly krízist jósolni. A BBC erős, nagy hatalmú intézmény. A közvélemény-kutatások szerint az emberek ma is jobban bíznak benne, mint a kormányban. Persze rengeteg ellensége van. Nemcsak politikai, hanem gazdasági szempontból is. A kereskedelmi csatornák kifogásolják, hogy a BBC-nek megvannak a saját állami forrásai, újabb és újabb csatornákat indít be és a többi. Jelenlegi állapotában a BBC talán sokkal érzékenyebb ezekre a támadásokra. Nem kétséges, hogy az ellenfelek megpróbálják majd kihasználni ezt a helyzetet. De hosszabb távon a BBC kiheveri a mostani sokkot.
MN: Mik a BBC mostani válságának nemzetközi következményei?
MS: A BBC World Service a világ legmegbecsültebb nemzetközi adása. Talán a legmegbízhatóbb hírforrás. Olyan, mint az Amazonas esőerdő - egyetlen országban van, de mindenkié. Jó az emberiség számára. A BBC élni fog a lehetőséggel, felülvizsgálja az eljárásait, ellenőrzi az őt ért vádakat, és kijavítja a hibákat. Mindenki független BBC-t akar. Talán Tony Blair most azt kívánja, bárcsak ne lenne olyan független, de amint a Munkáspárt újra ellenzékbe kerül, nagyon is örülni fog a független BBC-nek. És senki sem akarja a BBC-t félénknek és riadtnak látni, mert akkor rettenetesen unalmassá válik. Az igazi kérdés az, hogy alapvetően hírgyár lesz-e a BBC, vagy továbbra is derít ki ügyeket. Szerintem folytatni fogja az oknyomozást, de ehhez meg kell felelnie a saját maga által megfogalmazott elvárásoknak. Lehet, hogy a BBC erősebben jön ki ebből, mint volt.
MN: Elég optimista álláspontÉ
MS: Még az idén rengeteg megbeszélés, kormányzati javaslat, hivatalos kiadvány fog születni a BBC jövőjéről. És a viták sokkal nyilvánosabbak lesznek, mint korábban. Azért vagyok derűlátó, mert John Major óta az elmúlt több mint tíz évben elég világossá vált, hogy a BBC hatalmas érték. És nemcsak a szabadpiaccal szemben jelent értéket, de mint minőségi szabvány is. Rengeteg gazdasági és politikai oka van, miért fogja a jövőben is támogatni a kormány a BBC-t: vezető intézmény a digitális műsorszórásra való áttérésben, rengeteg állami oktatási program kapcsolódik hozzá, övék Európa legnagyobb weboldala.
MN: Ön korábban úgy nyilatkozott, hogy a Hutton-vizsgálat kiváló alkalmat teremt arra, hogy mindenki elgondolkodjon a brit politikusok és újságírókviszonyán. Ezek szerint itt nem csupán a BBC-ről van szó.
MS: Tényleg nem. Úgy tűnik, hogy Andrew Gilligan (a BBC Radio 4 volt tudósítója, a kormányt hazugsággal vádoló riport szerzője - a szerk.) és sok más újságíró egyszerűen nem érti, hogy mennyire káros volt, amit mondtak. Gilligan azt állította, hogy a kormány annak elle-nére tette bele a tömegpusztító fegyverek 45 percen belüli bevet-hetőségéről szóló állítást az Irak-dossziéba, hogy tudta: nem igaz. Magyarul, a kormány szándékosan hazudott a nyilvánosságnak. Gilligan később azt mondta, hogy szerencsétlen volt a szóhasználata. Szerencsétlen szóhasználat - mondja ő! Afelől nem lehet kétségünk, hogy Tony Blairnek és kormánya néhány tagjának helyenként át kellett rendeznie a dossziéban szereplő tényeket. De ez nem jelenti azt, hogy hazudtak. Mindez pontosan tükrözi a politikusok és az újságírók közötti hatalmi viszonyokat: az újságírók körében gyökeret vert az az általános hiedelem, hogy a politikusok folyamatosan hazudnak. Ez viszonylag új jelenség. Egyrészt Alastair Campbellnek, Tony Blair azóta távozott kormányszó-vivőjének agresszív és intenzív propagandagépezete, másrészt a ki- és felhasznált újságírók teremtették ezt a légkört. Néhány évvel ezelőtt a sajtó jóval pártközelibb volt: bizonyos lapok munkáspártinak, mások konzervatívnak számítottak. Igen vehemensen támadták a másik politikai tábort, de nem létezett az az általános vélekedés, hogy a politikusok, ahogy vannak, mind hazudnak. Ez a kép mára megváltozott: az újságok viszonya a pártokkal már nem olyan szoros, és a BBC egyre inkább az újságokhoz hasonlóan tudósít. A BBC a háború alatt késztetést érzett arra, hogy valami exkluzívval rukkoljon elő. Ezért alakulhatott úgy, hogy képesek voltak előállni egy ilyen rendkívül érzékeny anyaggal, amelyik egyetlen forráson alapult. Hasonlítsa össze ezt a Watergate-üggyel! Az a típusú újságírás rengeteg forrással dolgozott, többszörösen ellenőriztek mindent, mert tudták, hogy különleges dologra bukkantak.
MN: Az egyik lehetőség tehát az, hogy a brit újságírás visszanyeri korábbi fényét. De a másik lehetőség, hogy a Hutton-jelentést olvasva az újságírók azt gondolják, a kormány újabb csatát nyert velük szembenÉ
MS: Persze most megy a "ki lőtt először" játék. Elismert, a Munkáspárthoz korábban közel álló újságírók meg vannak győződve arról, hogy a politikusok hazudnak nekik. Ha ez valóban így van, akkor aligha lehet számon kérni rajtuk, hogy gyanakvóak. A kommunikációs tanácsadók persze túlozhatnak és szépíthetnek. De nem hazudhatnak. A kormánynak fel kell hagynia ezzel a kommunikációs stratégiával. A Munkáspárt magának okozta a bajt, és rettenetesen nehéz lesz kilábalnia ebből a bizalmi válságból. Ez az egész Hutton-ügy nagyszerűen mutatja, hová vezet a propaganda. A propaganda azért rettenetesen káros a demokráciára nézve, mert rombolóan hazug. Már senki nem bízik senkiben és semmiben. Kétség sem fér hozzá, hogy nagyrészt Blair és Campbell kommunikációs gépezete a felelős a kialakult légkörért. És természetesen a BBC, amiért nem ellenőrizte a történetet. Ennek a sajátos helyzetnek az átgondolása és a tanulságok levonása a politikusok és az újságírók közötti normális viszony helyreállításához vezethet.
MN: Ön tehát arra számít, hogy a kormány visszafogja saját kommunikációs gépezetét?
MS: Ezt kell tennie. Meg kell találnia a módját, hogyan szerezheti vissza az emberek bizalmát. És ahhoz, hogy Blair visszanyerje hitelét, ki kell állnia a nyilvánosság elé, és őszintén válaszolnia kell arra, miért volt olyan mélységesen meggyőződve a tömegpusztító fegyverek létezéséről. Miért vezette az országot háborúba ezen - tévesnek tűnő - meggyőződés alapján? Mert ostoba? Vagy félrevezette az embereket? Azért, mert Bush pudlija? Blair meg tudja válaszolni ezeket a kérdéseket - elég jó ebben. Ez az egyetlen mód arra, hogy visszaszerezze a hitelét. És a televízió ebben sokat segíthet. Élőben lehet látni a kérdéseket, a rájuk adott válaszokat, a hanghordozást, a gesztusokat.
MN: Sokak szerint 1997-es hivatalbalépése óta Tony Blairnek most kellett először igazán azzal számolnia, hogy elveszti munkahelyét. A The Economist című gazdasági hetilap címlapján január végén Blair képe mellett azonban már az állt: "Megmenekültem." Tényleg megmenekült?
MS: Ezúttal valóban komoly esélye volt annak, hogy Tony Blair elveszíti az állását. És azt gondolom, hogy az állása még ma sincs teljesen bebiztosítva. Blair számára rettenetesen fontos, hogy megbízhatónak és szavahihetőnek tűnjék. Azért vezethette az országot háborúba, mert az emberek hittek neki. A miniszterelnök személyesen meg volt győződve arról, hogy vannak Irakban tömegpusztító fegyverek, ezért sok követője akadt. A benne való bizalom megingása hatalmas probléma Blairnek, és még egyáltalán nem menekült meg.
MN: Pedig Lord Hutton a vizsgálat során arra a következtetésre jutott, hogy a kormány nem tupírozta fel a tömegpusztító fegyverekről szóló állítást, tehát tisztázta az alattomos és tisztességtelen stratégia vádja alól. Más eredményre számított?
MS: Igen, azt hiszem, mindenki másra számított. Nem gondolom egyébként, hogy akár Campbell, akár Blair korábban azt gondolta volna, hogy ennyivel, gyakorlatilag semmivel megússzák. Igaz, azt viszonylag hamar sejteni lehetett, hogy Tony Blair személyesen nem kap éles bírálatot. Korábban egy repülőn újságíróknak azt nyilatkozta, hogy semmi köze David Kelly nevének kiszivárogtatásához. És ettől eltérőt mondott Huttonnak. Kiderült, hogy Blair volt az elnöke annak a megbeszélésnek, ahol mindezt megvitatták, tehát tudnia kellett arról a stratégiáról, hogy Kelly neve nyilvánosságra fog kerülni. Ám Hutton úgy döntött, hogy azzal, amit Blair a repülőn mondott, neki semmi dolga. Szóval lehetett sejteni, hogy ha Hutton mond is valamit Blairről, az nem lesz túl ártalmas. De az nagyon valószínű volt, hogy Alastair Campbell vagy Geoff Hoon védelmi miniszter belebukik. Campbell szó szerint hadban állt a BBC-vel, ő teremtette meg azt a légkört, amelyben úgy tűnhetett, a BBC igaztalanul támadja a kormányt, ezért a kormánynak jobb felkészülnie a védekezésre. Meg vagyok lepődve, hogy Hutton nem kritizálta Campbellt.
MN: Az ön egyik kollégája, Christopher Hill professzor korábban azt mondta, hogy az egész Hutton-vizsgálat nemzetközi szinten nem számított igazán lényegesnek, és a külföldi vezetők meg is lettek volna döbbenve, ha Blair belebukik. Ön szerint is el volt túlozva ez a botrány?
MS: Azt hiszem, igen. Ez a vizsgálat dr. Kelly öngyilkosságának körülményeiről szólt. Közben viszont rendes háború zajlott, ahol sok-sok ember vesztette életét. És nem találtak tömegpusztító fegyvereket. Szóval volt egy kolosszális vizsgálat egy tragikus eseményről, ami azonban arányaiban kisebb volt, mint a háború maga. Lord Hutton a vizsgálat során döbbenetesen alapos volt. Hihetetlen, mennyi információt gyűjtött össze: titkosszolgálati anyagok, Campbell naplója, a tanúk meghallgatása - példaszerű. A vizsgálathoz képest az eredmény nagyon-nagyon sovány. Szóval az egész folyamat elég furcsának tűnhetett.
MN: Henry Porter, a neves író és újságíró úgy jellemezte a Hutton-jelentést, hogy nem fair. Egyetért ezzel?
MS: Zajlik a történelem újraírása. Rengetegen gondolják és mondják most azt, hogy "Mi mást vártál egy ilyen embertől? Hutton a kormányhoz közeli alak, nem fogja azt mondani, hogy ezek a nagyszerű politikusok hazudtak nekünk." Az újságírók most azt állítják, végig tudták, hogy mi lesz. De ez nem így van. Egyáltalán nem lehetett tudni semmit előre. Ha alaposan megnézzük, mit mondott Hutton, kiderül, hogy két értelemben használja Andrew Gilligan találó kifejezését, a feltupírozást (angolul "sexing up" - a szerk.). Az egyik meghatározás szerint a kormány bizonyos tényeket átrendezett, kiszínezett, csak hogy a dosszié erősebbnek tűnjön. A másik meghatározás szerint azonban hamis információk kerültek a dokumentumba. Hutton szerint teljesen elfogadható és érvényes olvasata az eseményeknek, hogy az első típusú feltupírozás megtörtént. Ennek vádja alól egyáltalán nem mentette fel a kormányt,pontosan azt mondja, hogy Blairék tényleg ezt tették. Éppen ezért volt Gilligannek majdnem igaza - ha nem lett volna olyan hülye, hogy vakon megvádol embereket, anélkül, hogy tudná bizonyítani. Hutton hangsúlyozza a különbséget a hazugság vádja és az igen megkérdőjelezhető valami vádja között. Ez rettenetesen fontos, általában figyelmen kívül szokták hagyni. Ha Gilligan története igaznak bizonyul, tehát a kormány úgy tett volna információkat az Irak-dossziéba, hogy tudta, hogy azok hamisak, és ezt a BBC be is tudta volna bizonyítani, akkor Blairnek valóban le kellett volna mondania.
Dányi Endre
Maggie Scammell 1999 óta média- és kommunikációelméletet tanít a London School of Economics and Political Science (LSE) média tanszékén. Előtte öt évig a University of Liverpoolon tanított, és kutató ösztöndíjasként a Harvard Universityn dolgozott. A Thatcher-kormány marketing- és pr-használatáról szóló doktori disszertációját az LSE-n írta. Kutatási területe a politikai kommunikáció, különösen a politikai, a választási kampányok amerikanizációja, a média és a választások kapcsolata, politikai marketing, kormányzati hírkezelés, politikai újságírás és a média demokratikus országokban betöltött szerepe. Akadémiai pályára lépése előtt politikai újságíróként dolgozott. Néhány fontosabb munkája: Media, Journalism and Democracy (2000), Designer Politics (1995), On Message: Communicating the Campaign (1999). Az LSE-n ő a Media and Communications magiszteri program vezetője.
