Aztán a lépcsőkön, a lépcsőfordulókban, a folyosókon semmi és senki. A harmadikon van a bálterem, ahonnan szép a kilátás: előtte a folyosón rezignáltan ücsörög néhány újságíró, a szerkesztőségi hierarchiák alsó traktusaiból, vélhetőleg: azt minden épelméjű szerkesztő tudta, hogy itt ez lesz, ami van. A semmi. A bukás, amiből hiányzik a dráma, ami csak úgy jön, ahogy nyárra az ősz, őszre a tél.
Állítólag nemsokára jön Lezsák is, és tájékoztatja a sajtót. A hírre az újságírók felemelik véreres tekintetüket, a pogácsamorzsás szalvéták meglebbennek. Az utolsó töpörtyűset szerkesztőségünk egyik munkatársa veszi birtokba: a többiek, más dolguk nem lévén, nézik, ahogy eszik. Egy szögletből remegő hang hallatszik: és mi lesz most a kuratóriumi tagságokkal, kérdezi a hang gazdája.
A válasz néma csend
Nos, ami a kuratóriumi tagságokat illeti, azoknak bizony annyi.
Míg Lezsák ideér, járunk egyet. Így áll módunkban találkozhatni Pálfy G. Istvánnal, amint épp besiet, az övéi hívására, a bálterembe, a sajttáj színhelyére. Kamera elé várják őt. Tudok én minden hülyeséget, mormolja futtában, megfeledkezve arról, hogy két-háromnál többet nem tudott sose. A bálterem előtti folyosón hosszú árkus papirosok lógnak a falon: akkurátusan rájuk rajzolva minden körzet minden indulójának a neve, kis rubrikával az eredménynek. Valaki el is kezdte írni őket; valaki, akinek nem szóltak, hogy lazítsál, testvér, legyen a máma este a pihenésé és az emlékezésé. Az utolsó bejegyzés tíz óra előttről datálódik: azok az MDF-esek, akik egyedül indultak, jó esetben még a két százalékot is elérték. A rubrikák többsége üres: a jegyzőkönyvvezető hollétéről változatos információk keringenek. A Dunának ment, és most Mohácsig vezeti a jegyzőkönyvet, vagy egy szomszédos csapszékben búfelejt, ki tudja. Lejjebb, a másodikon érdekes feliratok a zárt irodaajtókon. Az egyik a Magyar Postáé, ami jó példája a pártban való munkahelyi szervezkedésnek, holott ennek az ellenkezője annak idején népszavazást váltott ki. Szemünket sokáig pihentetjük a PR-Csoport Elemző-kidolgozó-kivitelező csoport Kidolgozó részleg Kivitelező részleg feliraton. Tudjuk, hogy az MDF idegrendszerének legérzékenyebb és legkreatívabb góca előtt állunk. Feltűnő, hogy az elemzőknek már nem jutott részleg. Mert jó, csakugyan nem nagyon maradt elemeznivaló, de mit akarnak még kivitelezni? A kidolgozásról nem is beszélve. Mert azért
csak rajtuk múlt a bukta
Volt nekik egy szép nagy szavazótáboruk, ami egyszer ugyan elpártolt tőlük, de vissza lehetett volna szerezni, még a szocialistáknak is sikerült ´94-ben. Akik gyűjtöttek maguk köré annyi utálatot négy szorgos évük alatt, amivel az MDF tudott volna mit kezdeni. De meg se próbálta. Meglehet, az MDF-et annak idején politikai amatőrök alapították, de azóta lett volna idejük kitanulni a szakmát. Hogy egy párt lehetőleg tartózkodjék a sorskérdések hangoztatásától, ehelyett igyekezzék legalább politikareleváns kérdéseket feszegetni, az embereket ugyanis ez érdekli. Mármint a tényleg létező embereket, akiknek a mibenlétéről a nemzeti erőknek változatlanul fogalmuk sincs. Ugyanúgy egy fantom lakosságra bazíroznak, mint tették egész idő alatt. Egy olyan rétegre, amelyhez legfeljebb ők maguk, ha tartoznak.
Egy szomszédos szobából a választási tévéközvetítés érces hangja árad, mellette mély csend, olyan, amilyen Redl ezredes kvártélyából hallatszott utoljára: mintha valaki maga felé fordította volna a távkapcsolót odabent. A bekeretezett plakátok a hőskort idézik: a temesvári megfeszített kéz, továriscsi, konyec, magyar jövő. A folyosón egyikünk félni kezd az egyedülléttől. Irány megint a harmadik.
Megjön Lezsák.
A lakitelki sarmőr
mosolya a régi; a tekintet beleborzong mintegy. És végre rendesen kisminkelték, holott néhány esetben igenis jobb soha, mint később, de erre csak utólag ébred rá az ember. Lezsák mintha bevallaná, hogy vesztettek, de mégsem: ´94-ben a lista, a párt vitte be az egyéni képviselőket, meséli, most meg az egyéni képviselők a pártot. És örömét nem titkolja. Az MDF (Fidesszel közös) képviselőjelöltjei ugyanis egy tucat körzetben vezetnek, egy másik tucatban másodikok: ebből még frakció is lehet. Talán a rezignáltság, talán a tapintat teszi, de senki nem kérdezi meg Lezsáktól, hogy nem gondolja-e: most is a párt viszi be az egyéni jelöltjeiket, csak nem az MDF, hanem a Fidesz. Gondol-e Lezsák a visszavonulásra, veti fel valaki. Lezsák mosolyog. Majd az elnökség elemez. Amúgy meg ő magasan vezet Tiszakécskén, nincs oka a visszavonulásra.
És a mosoly, amivel ezt nyugtázza, felér egy programnyilatkozattal.
Az is, amit Boross Péter mond a lépcsőről lezötykölődtében. A szerencse forgandó. Továbbá mindenki a maga szerencséjének kovácsa, meg kinek a pap, kinek a papné, meg hogy addig jár a népi szólásmondás a politikai elképzelések helyén, míg a választópolgár rá nem unik az egészre, hagyja a fantomokat, mumuskodjanak egymással.
Gémesi György alakja tűnik fel a másodikon. Megy lefelé, rohan, lelkes. Vezet Gödöllőn. Pezsgőzni indul. Meglesz a frakció, biztatja magát, a harcostársakat, minket. És még az is lehet, hogy igaza lesz. Ez a párt, aminek a létét nem indokolja semmi, hisz´ más pártokétól markánsan elütő programja nincs, társadalmi réteget nem képvisel, ideái és megoldásai és saját választói nincsenek, meglehet, frakciót alakít majd az új Országgyűlésben.
Kormányerőként.
- bbe, kk -
