Magyar Narancs: A kormányzat felsőoktatási koncepciójának első változatát több intézményvezető is bírálta, a végleges stratégiát viszont elfogadta az MRK. Az én olvasatomban lényegi különbség nincsen a két szöveg között. Miért változott mégis a véleményük?
Mezey Barna: Az eredeti elképzelésekhez képest sok lényeges ponton történt változás. Persze vannak olyan kardinális kérdések is, a felsőoktatás-politikai kormányzat sarokpontjai, amelyekben nem. Részletekbe menően véleményeztük az első vitaanyagot, és több pontosításunk, illetve néhány koncepcionális javaslatunk is bekerült a szeptemberben elfogadott verzióba. A leglényegesebb változás a finanszírozás területén ment végbe.
MN: A finanszírozásban milyen előrelépést lát? Az anyag csak középtávon rendelné a felsőoktatáshoz a GDP 1-1,2 százalékát, ami a gyakran emlegetett akut problémákat aligha orvosolja.
MB: A finanszírozási kérdés egyik oldala az, hogy mennyit ad a felsőoktatás működtetésére az állam. Ez a szám jelenleg nem ismerhető, a költségvetési tárgyalások most folynak különböző minisztériumi szobákban. Én bízom abban, hogy jelentős mértékben, az említett GDP-arányos szintig növeli az állam a támogatást, hiszen ez a minőségi felsőoktatás feltétele, és e nélkül elképzelhetetlen az anyagban is említett TOP 200-as szint megközelítése. (A stratégiai anyag egyik prioritása, hogy az ország legjobb tudományegyetemei 2020-ra felzárkózzanak a világ élvonalához - T. Sz.) Legalább ilyen lényeges az elosztás, ahol óriási előrelépés történt a minőség irányába. A vázolt rendszer kiszámíthatónak tűnik, megmondja, hogy mi alapján kívánja finanszírozni az intézményeket. Ezek a szempontok teljesen világosak, és tényadatszerűen ellenőrizhetők. Ilyen szempont például, hogy hány minősített oktató, hány OTDK- (Országos Tudományos Diákköri Konferencia, a felsőoktatási hallgatók legfőbb tudományos versenye - T. Sz.) díjazott, hány doktori iskola, hány doktoriiskola-törzstag van az adott intézményben. Ezek a számok feketén-fehéren tükrözik egy intézmény minőségét, és ez alapján tervezik elosztani a rendelkezésre álló forrásokat. Az anyag szerint a források 70 százaléka a felvett hallgatók, 30 százaléka a tudományos teljesítmény után járna.
MN: Az nem problematikus, hogy a korábban intézményfenntartásra szánt összeg beolvad a képzési normatívába? Felmerülhet, hogy a drágán fenntartható ingatlanokban bonyolított képzések ezzel rosszul járnak.
MB: A hallgatóarányos finanszírozás jól megragadható, konkrét képlet. Ezzel megszűnik egy romboló hatású és igazságtalan mechanizmus: a kijárásos rendszer. Korábban ez úgy működött, hogy aki a megfelelő ajtón kopogtatott a Szalay utcában, és jól elő tudta adni, hogy az ő intézményének fenntartása mennyire drága, az annyival több pénzt is kaphatott. A fenntartási normatíva sem valódi költségszámítás alapján érkezett, hanem volt egy harminc évvel ezelőtt kialkudott bázis, és arra jöttek rá idővel különböző pluszösszegek. Szerintem most a minőség irányába indultunk el, hiszen a drágán fenntartható intézmények kénytelenek lesznek kialakítani egy sokkal hatékonyabban működő, több hallgatót vonzó képzési rendszert, vagy kiküszöbölni azt, amitől drágább a fenntartás. Itt jellemzően nem a fűtésszámla különbségeiről van szó, hanem például a PPP konstrukcióban felhúzott drága kollégiumokról, épületegyüttesekről. Ha ezeket a kormányzat kiváltja - és erre ígéretet tett -, de továbbra is drága lesz a működtetés, akkor meg kell fontolni, hogy van-e egyáltalán értelme a fenntartásnak. Különösen, ha nincsenek feltöltve hallgatókkal az épületek. Az ugyanis tiszta az új rendszerben, hogy a hallgatókért az egyes képzési területeken, szakokon belül szabad verseny folyik, a felvételi eljárás folyamatába nem nyúl bele a minisztérium. Nem történhet meg, hogy csak azért, mert valaki betelefonál, hirtelen megjelenik az intézményében 50 hallgató.
MN: Ez korábban megtörtént?
MB: Rendszeresen. Amióta az eszemet tudom dékánként vagy rektorként, ez volt az első év, hogy semmilyen beavatkozás nem történt. Igaz, hogy egy másfajta akaratnyilvánítás megesett: 16 szakon nagyon magas ponthatárt húztak az állami ösztöndíj feltételeként, ezt mi változatlanul vitatjuk. Azt azonban elismerjük, hogy a fenntartónak lehetnek a képzési típusok finanszírozásában preferenciái. Az intézményi egységek, ha a minőség jegyében elég hallgatót vonzanak, akkor képesek a finanszírozási egyenlőtlenségek egyensúlyozására, illetve ha eltűnnek a hallgatók, akkor egyes szakok megszüntetése is átgondolandó lehet. Egy tiszta rendszer látszik kibontakozni, ahol a fenntartó előre lefekteti a feltételeket, megmondja, mit finanszíroz, és mit nem. Utána viszont nem nyúl bele a felvételi folyamatba, a hallgató mondja meg, hova szeretne menni, hol látja a neki megfelelő minőségű képzést. Egy önjáró folyamatban fog kialakulni, mely intézmények képesek fennmaradni és előrelépni, és melyek azok, ahol elfogy a hallgató, ezért új dolgokat kell kitalálni.
MN: Nem mond ellent mindennek az új kategorizációs rendszer, amely előre meghatározza, hogy milyen típusú intézmény milyen szintű képzést hirdethet? Egy közösségi főiskola például miért ne indíthatna mesterszakot, ha azt a hallgatók szeretik és választják?
MB: Vannak olyan minőségi követelmények, amelyek egy mesterképzés folytatásához szükségesek. A diák, aki a tájékoztatóban csak annyit lát, hogy mesterképzés, nem tudhatja, hogy az adott intézmény egyáltalán alkalmas-e ilyen szak indítására. Szociológiából azt tanultam, hogy a társadalom funkcionális alrendszerekből áll. A felsőoktatás is így működik, minden egyes intézménytípusnak megvan, illetve meglenne a maga funkciója. A 90-es években, a felsőoktatás liberalizálásánál ezek a funkciók összezavarodtak, aminek az eredménye egy diszfunkcionális, kijárásos alapú elosztási rendszer lett. Ez senkinek nem volt jó, és azt hiszem, mára több főiskolai kolléga is kezdi megérteni az államtitkárság törekvéseit, ők is látják, hogy a közösségi főiskolák helyi szinten több új hallgatót és új forrásokat is képesek lehetnek bevonni a felsőoktatásba. Nyilván a helyi elvárások szintjén a minőségi követelmények is mások, mint amikor Cambridge-dzsel vagy Oxforddal kell hadakozni. A finanszírozásban ezen túl megjelenik a türelem is, három éven keresztül hiányuk egyre csökkenő pótlásával a felsőoktatási kormányzat fenntartja és támogatja a nehezen boldoguló intézményeket, segíti őket abban, hogy megtalálják a legmegfelelőbb képzési profilt.
MN: A türelmi idővel együtt is meglehetősen gyorsnak tűnik az átalakítás üteme, már a következő felvételi eljárásban alkalmazná az új szabályozást a kormány. Az intézmények és a felvételire készülő hallgatók tudják majd tartani a tempót?
MB: Nem egyik évről a másikra kell átállni, hiszen öt-hét éve vergődünk ebben a nehéz költségvetési helyzetben, és minden intézmény pontosan érzékeli a lehetőségeit. Nagyon rossz az a felsőoktatási intézményi vezetés, amely nem tudja pontosan, merre tudna kitörni. Úgy gondolom, a három év kétségtelenül szorítja az intézményeket, de a fejlesztések, átigazolások, szakok megszüntetése vagy új szakok indítása már most elkezdődött, az ügyes intézmények már mozognak, és meg fogják oldani a feladatot. A Bologna-rendszert annak idején egy év alatt vezették be, szörnyű volt, de ott át is kellett értékelni minden egyes szakot. Most senkitől sem várják el a teljes képzési szerkezet felforgatását. Annyit kell megnézni, hogy melyik szakokat nem tartják el a hallgatók, és milyen helyi igényeket hagyott eddig kielégítetlenül a felsőoktatás. Ezért nem tartom elsietettnek a bevezetést, természetesen pontosításokat megfogalmaz majd az MRK. A plénumon csak most tudtuk megvitatni az anyagot, hiszen a Felsőoktatási Kerekasztal ülése előtt két nappal kaptuk kézhez, ezért akkor csak az elnökség mondhatott véleményt róla. Összességében úgy látom, hogy a finanszírozás és a kategorizáció jól kidolgozott, az összes többi kérdésben csak fel vannak lőve a petárdák.
MN: A kancellári rendszer sem tűnik éppen kimunkáltnak. A kormányzat szerint a kancellár csak gazdasági vezető lesz, oktatási-kutatási kérdésekbe nem szól majd bele. Ez önöket megnyugtatja?
MB: Elfogadhatóbb az új modell, mint az, amelyik novemberben keringett. Ezzel együtt az MRK úgy látja, hogy a kettős vezetés soha sehol nem működőképes. Nem szabad azt feltételezni, hogy a rektor és a kancellár majd úgyis jól meglesznek egymás mellett, hanem világos hatásköri megosztásra van szükség. A rektor ugyanakkor csak egy helyen jelenik meg az anyagban: a szabad rektorválasztást visszakapják az intézmények, amennyiben a pénzügyek felett erős ellenőrzést kap a kormányzat. Ez kiprovokálja a rektor jogkörének újraformázását is, hiszen hiába ő az első számú vezető, ha mellérendelnek egy másik első számú vezetőt, akinél ott a kasszakulcs. Várjuk, hogy a kodifikáció során miként jelenik meg az az államtitkári ígéret, miszerint a rektor az intézmény első számú vezetője.
MN: A koncepcióban szerepel, hogy a szenátus a kancellár ellenjegyzése nélkül nem is tárgyalhat gazdasági kérdéseket. Ez mintha nem a rektor pozícióját erősítené.
MB: Ha az első számú vezető a rektor, akkor övé az előterjesztés joga, tehát a kancellár nem jut különleges előnyhöz. Az a kérdés, hogy a rektor esetleges gazdasági tárgyú előterjesztéseit ellenjegyzi-e a jövőbeni kancellár. A rektor viszont a jelenlegi rendszerben sem szokott gazdasági előterjesztéseket tenni a gazdasági főigazgató beleegyezése nélkül. Önmagában tehát a kancellári hozzájárulás csak megerősíti a jelenlegi gyakorlatot. Az ördög viszont a részletekben rejlik: hogyan definiáljuk azt, hogy mi számít gazdasági típusú előterjesztésnek? Például az nem alapvetően gazdasági kérdés, hogy létesít-e egy oktatási-kutatási telephelyet az egyetem - a fenntartás ugyanakkor pénzbe kerül, tehát gazdasági következményei is vannak a döntésnek. Az eljárásjogi részletszabályoknak és a hatásköri leírásoknak óriási jelentőségük lesz.
MN: Van-e arra ígéret, hogy a stratégiai irányok törvényjavaslattá emelése előtt lesznek még tárgyalások az MRK-val vagy más szereplőkkel?
MB: Az államtitkár világos ígéretet tett arra, hogy befogadja az érkező javaslatainkat, észrevételeinket. Arra is ígéretet kaptunk, hogy részt vehetünk a kodifikációs folyamatban és az azt övező társadalmi vitában. Ezt szabtuk annak feltételéül, hogy ezt a stratégiai irányvonalat elfogadjuk egy majdani törvénymódosítás alapjaként.
Miről beszélünk?A felsőoktatás átalakításának stratégiai irányai és soron következő lépései című, akkor még vitaanyagnak nevezett dokumentumot először júniusban szivárogtatta ki az Átlátszó Oktatás blog. Az anyagot Gilly Gyula, Klinghammer István felsőoktatásért felelős államtitkár tanácsadója írta, és a Felsőoktatási Kerekasztal tárgyalta meg (a kerekasztal tagja az MRK mellett a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája, a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara is), több külsős hozzászóló bevonásával. A kerekasztal szeptember 20-án 10:1 arányban elfogadta a stratégiai anyagot egy majdani törvényjavaslat alapjaként - egyedül az iparkamara nem támogatta. A dokumentum négy kategóriába - nemzeti tudományegyetem, egyetem, főiskola, közösségi főiskola - sorolja a felsőoktatási intézményeket, és megszabja, hogy melyik típus milyen szintű képzéseket hirdethet meg. Kimondja, hogy az állam a jövőben csak a képzési területek és szakok közötti állami ösztöndíjelosztásba szól bele, ezen túl az intézmények szabadon versenyezhetnek a hallgatókért, megszűnnek az intézményi keretszámok és a kapacitásszabályozás is. A "gazdasági vezérigazgatónak" is nevezett kancellárokat 2015. január 1-jétől nevezné ki az egyetemekre a miniszterelnök, a főiskolákra az oktatásért felelős miniszter (néhány tudományegyetemen kísérleti jelleggel már 2014. január 1-jétől beindulhat a kancellári rendszer). A dokumentum létrehozna ezenfelül egy fenntartói testület elnevezésű felügyelőbizottságot, amely három minisztérium (erőforrás, nemzetgazdasági, fejlesztési) képviselőjéből, valamint a rektorból és a kancellárból állna. |
